SÁNDOR ZOLTÁN

„Harmatcseppben a csend”

  Szegedi-Szabó Béla: Azúrpajzs

Ha egy olyan varázstükröt helyeznénk szövevényes lelkivilágunk elé, amely a valóságot nem puszta háromdimenziós síkban ábrázolja, hanem lelki-szellemi mélységünket is kivetíti, a külvilág felé többnyire két lábbal a földön álló, határozott egyéniség képe mellett tükröződni látnánk fokhagymagerezdek módjára egymáshoz láncolódó rétegekből felépülő személyiségünk összes többi megnyilvánulási formáját is: az egyre idősebb testbe zárt, játszani vágyó pajkos kisgyerekét; a megvalósításra váró tervek és megannyi ábrándok felett merengő vén kamaszét; a zsúfolt városok és végtelen erdők-legelők ösvényét taposó örök vándorét; a könyvek közé, szűkös szobába zárkózott bölcsét; a füstös kávézók hőn imádott törzsvendégéjét és még megannyi másik, érdekesebbnél érdekesebb figuráét. A Teremtő fintora, hogy az emberbe önmegvalósítási lehetőségek végtelen sorát plántálta bele, s közben arra kárhoztatta, hogy a számtalan lehetséges földi pálya közül, a neki elrendelt idő alatt, alig néhányat teljesíthet be. Szerencsére, az ember sem volt rest, és sajátos varázstükröket talált ki önnön alkalomadtáni kimenekítésére a számára túl szűkös, három dimenzió közé zárt fizikai valóságból. Eme különös tükrök egyik megnyilvánulási formája lehet maga a költészet is, különösképpen abban az esetben, ha szerzője egy másik szerző bőrébe bújik és a sajátjától merőben idegen korban és környezetben merül el.
    Pontosan így cselekszik Szegedi-Szabó Béla Azúrpajzs című verseskötetében, amelyben tulajdonképpen alteregója, a 400 évvel ezelőtt élt Lord H. E. költeményeit teszi közzé. A legmegragadóbb Szegedi-Szabó költői hozzáállásában az, hogy esetében semmi sem öncélú: a választott rang, hely és kor teljesen megfelelnek a kötetbe szedett versek alaphangulatának, aminek révén a mai magyar költészet mezején a szerzőre tényleg úgy kell tekinteni, mint egy 17. századi angol lordra, aki egy különleges nosztalgiával mereng el rég múlt idők, sosem látott világok, az emberi lét mibenléte vagy az őt körülölelő táj felett. A szerző verseinek szépsége azok egyidejű magasztosságában és közönségességében rejlik. Egyszerre képes megragadni a kézzelfoghatót, és azon túlmutatva, felidézni az eszmeit.
    Az Azúrpajzs lágy hangvételű verseinek legnagyobb erősségét a remekbeszabott költői képek jelentik, amelyek a főként statikus költemények olvasása közben egy képzeletbeli kiállításra kalauzolnak el bennünket, amelyen többek között megtekinthetjük a lúdbőrös pocsolyákat, megcsodálhatjuk a rózsával befuttatott pajzsot, gyönyörködhetünk a holt szépség hínáros arcában, akárcsak az erdő gyöngéden széthajtott pókhálós tüdejében. Lord H. E. megénekelt világát, ahol a múzsák ráncos arcát bársony szél simogatja, és émelyítő az otthonnak langy melege, a belső kiegyensúlyozottság és a külső csend jellemzik. A vak koldushoz írt költeményében a költő a következőképpen fogalmaz: „Ha majd a benti / Űr végre megtelik: / Látni fogsz – // Miként a régvolt / Fatemplomok fényes / Ablakáig fölkúszó // Érett, kerti lombok. (Ha majd a benti...) A kötetbe szedett versekben gyakori az embernek a természettel összhangban levő mindennemű megpihenését szimbolizáló helyszínek előfordulása. A hallgatásba burkolózó kertek, lugasok, sírok és templomok övezte tájak melankolikus felhangot tulajdonítanak a költeményeknek, amelyekben a szavak úgy lengenek, mint harmatcseppben a csend.
    Ebből az álomszerű angol miliőből, valódi prae-posztmodernistaként Lord H. E., avagy Szegedi-Szabó Béla, tucatnyi versében még távolabbi tájakra és korokba vándorol, költeményeiben történelmi és mitológiai személyek bőrébe bújik, róluk szól, illetve őket szólítja meg, de bárkihez is meneküljön, bárki küllemét is öltse magára, elmerengő hangját továbbra is megőrzi, így például Marcus Aureliusról szólva a következőket írja: „Szemiramisz függőágyai / Lengtek lágyan / A tenger azúrpajzsa előtt. // A Császár a koldusokat nézte. / Ujjával arrébb pöckölt egy bogarat.” (Bora volt neki...) Ariadné emlékezetéről pedig a következőképpen versel: „Tenyeremben szétmorzsolódik / A vásári zsineg: már nem emlékeztet // Ama nagyszerű, földalatti fonálra. / Életet nyerünk, // Aztán mégis hiába?” (Tenyeremben szétmorzsolódik...)
    A költői hozzáállás az ember univerzális voltát helyezi előtérbe. Különböző korokban, különböző tájegységeken élő különböző nemzetiségű emberek alapjában véve ugyanazokkal a kérdésekkel emésztik magukat. A pillanatképekbe ágyazott hangulatversek zömének a mélyén az elmúlással való szembesülés sejlik fel, némelyikükben, így például a Ki valaha jártál e réten... címűben pedig a halál romantikus magasztalása is tetten érhető: „A csendélet minden üdvözült kelléke / A te koporsóddal száll alá a Föld üres gyomrába.” Mintegy kozmikus ellenpólusként, az ember halandóságával állítja szembe a költő Kövek című ciklusában a kövek maradandóságát, és kísérti meg egyúttal az örökkévalóságot. A költői interpretációban a kő magán viseli mindazokat a jellegzetességeket, aminek az ember híján van: „Soha nem hódol be / Nem szelídíthető / [...] / A kövek igazánál / Semmi sem fontosabb / Írhatsz a hátukra // Beszélhetsz hozzájuk / Szeretheted őket / Hallgatásuknál / Mi sem természetesebb” (Kövek II.)
    Szegedi-Szabó Béla Azúrpajzs című verseskötete egy különleges gótikus ablakon keresztül nyújt bepillantást a szerző által elképzelt múltba, elégikus hangulatával a nosztalgia legtisztább válfajával árasztva el lelkünket. Azzal a nosztalgiaérzettel, amelyben a lehetséges, de soha meg nem valósított, az egy életen át hőn álmodott világ jön velünk szembe a magunk kreálta emlékeinkben. Sajátos módja ez a menekülésnek egy megtörténhetett, de képzeletünk határmezsgyéin túl soha meg nem történt világba, amelyet az időtől sújtott háromdimenziós valósággal való közvetlen kapcsolatteremtése híján mindenkori jelennek is nevezhetünk. Vagy ahogyan a költő mondja: „Jelen, amelyre emlékezni lehet.” Majd így folytatja: „Meginni egy csésze teát. / Nézni, ahogy az avarból / Szobrokat formál a szél. / A Város színes falai, felhők futása / Üszkös romok fölött: minden // Én vagyok, ha a szemembe nézel, / És csak rám figyelsz. / Ősz van. Tollpihe szálldos. / Kanalam ezüstjéhez dermed a méz. / Minden az enyém, örökre.” (Véget ért ez a nap...)
    Ebben a világban tényleg minden az övé. Örökre. (zEtna, Zenta, 2008)