PAYER IMRE

A torzult elegancia tapasztalata

  Rónai-Balázs Zoltán: Dezorient expressz

Rónai-Balázs Zoltán versbeszédének anyanyelve az irodalom nyelve. A lírai én hangsúlyozottan a kultúra (b)irodalmán belül kommunikálja az életösszefüggésekből eredő tapasztalatait. Leginkább a Nyugat folyóirathoz kötődő hagyomány ironikusan vagy épp travesztikusan értelmezett hatástörténetébe illeszkedik verseskötetének a kétharmada.
    A ciklusokat nem az életrajzhoz kötődő élmények naptári időrendje szervezi, hanem a költői megszólalás módja.
    Az első ciklusban jambikus hangzású költeményeket olvashatunk. A beszédmód liturgiaszerű, a lírai én keresi a szentséget, de csak a testet találja, érzi. Az ünnep ünnepélyessége adott, de jelentése kiüresedik.

olyan nagy ünnep van ma,
olyan hatalmas ünnep,
ma van a semmi ünnepnapja!
   
            (Olyan nagy ünnep)

A szerző a költeményeiben korábbi költőszerepeket próbál ki, de a vers végén belátja azok jelenlegi, már torzult lehetőségét. Mintegy metszeteket készít az elveszettség állapotairól. A költészettörténeti hagyományhoz, annak spirituális mivoltához képest mutatja fel a csak negativitás által elnyerhető önazonosság, csak az apofatikus közelítés elkerülhetetlenségét. Olyan sikerült művekben juttatódik ez a tapasztalat szóhoz,  mint például az Így szállt le az este a Rózsa utca sarkán címűben, amelyben nemcsak a jelentéstartomány, hanem a prozódia és a versmondattan valamint a sorképzés ritmusa is kifejezi mindezt. A halk és érzékeny, Tóth Árpád költészetre jellemző zsánerképszerű költemény mai helyszínen szólal meg,de úgy, hogy közben megőrzi a eredetire jellemző poétikát is.
    Egy csúnya világban, csúnya élményben menyire és milyen  módon létesülhet egyenletesen, kifinomult eleganciával a szépség eszméje? A kocsmai front Ismeretlen Katonája által – így állítja Rónai-Balázs Zoltán. Az esztétikai modernség jelenkori horizontján, amely világszerűségében társadalomkritikát is hordoz.
    A Viszketés című ciklusban változik a megközelítés ugyanerre a helyzetre. Kevesebb a metafora, több a szikárabb gondolati kifejtés, mint a könnyedebb dalformákban. Két kifejezetten figyelemre méltó mű a Bádogháza és a Nagy puha tankok jönnek. A harmadik ciklusban már megjelennek az egyébként továbbra is hangsúlyozott világszerűség mellet a vers keletkezésére utaló szövegrészletek is (Vitéz a gleccser felett, Macskák, dáliák közt). Szikár, tőmondatos szintaktika jelenik meg. A tényközlést imitáló költemények már nem kívánnak annyira dalszerűek lenni, mint az előző ciklus darabjai, a cél itt inkább valamilyen egységes lenyomat. A záró költemény pedig mintegy radikális ugrással a régi magyar költészettörténet hangját modulálja. A kurucversek nem a Thaly Kálmán-féle nemesi liberalizmust, nem a baloldali közéletiség Ady-szerű hagyományát idézik, hanem magánjellegű, egzisztenciális érzéseket.
    Az utóbbi években egyes fiatal költőknél megfigyelhető a Nyugat- hagyománytól való eltávolodás. Ember és világ találkozásának esztétikai tapasztalatát egyre kevésbé érzik a klasszikus modernség, a virtuozitás, az esztétikai, elegáns attitűd mentén kommunikálhatónak. Lám, egy olyan fiatal költő, mint Rónai-Balázs Zoltán is, aki érezhetően nagy affinitással bír az esztétikai modernség eleganciája iránt, költészetében mégsem tartja affirmatívan érvényesnek. Csak travesztikus, ironikus vagy fájdalmasan cinikus kifordítással. A tetszetős gesztusokkal rendelkező bohémból így lesz a kocsmák Ismeretlen Katonája. A dendi már- már háborús hétköznapiság perspektíváján keresztül emlékezhet csak vissza saját tetszetősségére. Csak az avantgárd kóborlásokra is emlékeztető csavargásban látja meg az egykori visszfényt. Alighanem  ezt a fajta zavarba jött, elidegenedett, mégis vonzó  hagyományt fejezi ki – némi avantgárd iránt szimpátiával rokonítva – a kötetcím is: Dezorient expressz. Egy dolog az ivás, és más dolog arról írni. Utóbbi esetben óhatatlanul a jelentéstulajdonítás aktív folyamata indul be. Miért ír erről az alkotó? Az ivást, mint nyersanyagot miért és miként illeszti be költői koncepciójába? Rónai-Balázs Zoltán költészete, bár kézenfekvő lenne Berda Józsefével és Ladányi Mihályéval való párhuzamba állítás, mégis más gyökerű. A lírai én a semmivel néz szembe. Persze azért megy oda, amiért a legtöbb ember. Vagyis hogy berúgjon, becsajozzon, hogy önfeledt legyen, Hogy kimeneküljön a hétköznapok prózaian nyomasztó tapasztalatából. Viszont rádöbben, hogy ezen a helyen – sűrítve! – ugyanaz van, mint azon kívül. Ami elől menekült.  A ivás színtere, a kocsma, a világ sűrített modellje, illetve sűrítetten, a külvilág részeként. Azt képezi le, ami elől oda menekült a költő. Egyfajta 22-es csapdája. Ahogy Tandorinál a lakás verebeivel tulajdonképpen az univerzum kicsinyített modellje, úgy Rónai-Balázs Zoltánnál a kocsma ugyanilyen léthelyzetben funkcionál. Az én saját maga ellen indul háborúba – hogy felszabadítsa önmagát. Csakhogy ez a felszabadító küzdelem eleve kudarcra van ítélve. Ezt az ontológiai drámát viszik mintegy költői színpadra a költemények. Nyilván ez az első benyomásra profánnak tűnő helyzet mélyebb – esztétikai – programot képvisel. Irodalomtörténeti értelemben – az alkohol, mint téma – ez esetben a szimbolizmus hagyományára utalhat –, de a jelen perspektívájából. A költő nem lát esélyt az egykori, a mámor felsőbbrendű, sugallatos és exkluzív világkép mai megvalósítására. Az egyes versek sorai a szándékos alulstilizálással, mint egy eltávolítást létrehozó effektussal, többnyire visszafutnak a kiüresedett hétköznapokba.

Rámpillantott.
Dér lepte be a testem
és szétterjedt rólam az asztalokon, a székeken,
a kőpadlón, a falakon,
s az üres boxokba némuló,
pohárszorongató
arcokon.
Szárnyak csattogtak.
Fehér tollú, piros szemű varjak
telepedtek a kiálló
szegletekre.
Nem hiszem, hogy rohadhatott.
Úgy tűnt, jégdarabok fagytak
a szemgödreibe. Hidrogén. Szilárd
hidrogén.
Nem akart köszönni.
Hát köszöntem én.
Lám a polgári nevelés. Ezt teszi velünk. 

(Rámpillantott)

 

S itt képtelenségnek érződik az olyan jelentés megalkotása, amely még a 20. század hajnalán lehetővé válhatott. Ezzel függ össze a flaneur, a csatangoló motívumának újraírás a kötetben. Rónainál egzisztenciális bolyongásról van szó. A lírai én boldogtalan tudattal keresi a bizonyosságot a létben, és fájdalmasan szembesül azzal, hogy soha nem érheti el. Sem a hétköznapokban, sem annak esztétista jellegű felstilizálásában. Ezért van a folyamatos, sziszifuszi újrakezdés a könyvben, amelynek olvasása során érződik, hogy számtalan helyszínen zajlik az önreflexió, mint valami személyes tudatregény lírai változatában. A főhős szemiotikai kiüresedésekkel kell hogy szembenézzen a kijózanodás során, a bizonyosság, a megváltó értelem nincs sehol, csak a Dezorient expressz kattog alatta folyamatosan.

(Örökös késésben kattog-csattog,
kattog-csattog)

(Ülünk rajta vélt jobblétek felé
hitt robogásban)

[...]

(Valóban nem érkezünk meg
sehová)

(Csak elfogy a sín, ami kiszabatott,
és az út vége is)

(Dezorient expressz)
   

Az ezredforduló utáni fiatal magyar líra komoly útkeresésébe illeszthető Rónai-Balázs Zoltán költészete. Áttekinti azokat a költészettörténeti hatásokat, amelyeket érvényesnek tart saját költői univerzumának megalkotásához, és egész alkotói habitusának intenzív átélésével és önreflexiójával ad autentikus lírai választ az ezredforduló utáni léthelyzet sajátos, rá jellemző mikéntjére. Rónai-Balázs Zoltán verseskötete színvonalasan, sajátos hangon, és költői önállósággal emelte ezt a tapasztalatot a költészet mai világába. (Orpheusz, Bp. 2007)