MADÁCSY PIROSKA

„A cselekvés útja megnyílhat,
vagy elzárulhat...”

  Magyarságkép-változások
(Babits, Illyés, Bernard Le Calloc’h)

A Mi a magyar? Milyenek vagyunk? Mit jelent magyarságunk – kérdések akkor foglalkoztatnak bennünket leginkább, mikor történelmi sorsfordulatok következtében elfog bennünket a bizonytalanság, a kilátástalanság érzése, mikor gyökereinket érezzük veszélyben, mikor helyünket keressük a világban, s még mindig – nem találjuk. Magyarságképünk vizsgálata történt és történhet kívülről és belülről, egy kívülálló szemszögéből, idegen fölénnyel vagy rokonszenvvel, illetve magunkból kiindulva önelemzéssel, önismeretre törekedve, elfogultan vagy elfogulatlanul, elmélyülten vagy felületesen. De sohasem azonos módon. Mert magyarságképünk nem független az idő múlásától, a történelem változásaitól. Teljességében van jelen mindig, benne van múltunk, jelenünk és jövőnk. S a sors néha különös játékot űz velünk – végzetesen ismétlődő és visszatérő jelenségek figyelmeztetnek, mely image-unkat karakterizálja.
    Babits A magyar jellemről¹ és Illyés Gyula: Magyarok² című esszéjének újraolvasata, újraértelmezése kézenfekvővé teszi a kérdést: vajon hogyan változott magatartásunk, jellemünk, magyarságképünk megítélése az 1930-as évek végétől, akár napjainkig? Vajon árnyaltabb, igazabb lett-e egy tudós francia értelmiségi, Bernard Le Calloc’h véleménye rólunk, a magyar lélekről mintegy ötven év alatt, egy 1948-ban írt elemzése óta? Babits szerint – a tényekből adódik a magyarság életrajza, történelmi és lelki eseményeink naplója – az irodalom. Illyés az író felelősségével vall magyarságáról, annak lelkiállapotáról. Babits és Illyés 1938-1939-es elemzései a magyarság karakterét, mentalitását vizsgáló fejtegetések. A II. világháború küszöbén mindketten mélyen átérzik – újabb, talán végzetes sorsfordulat előtt állunk, de hinnünk kell megmaradásunkban. S bármilyen furcsa, túléltük 1945-öt is, sőt hittünk az újrakezdésben.
    Önelemzéseik megrázóan őszinték. Sok-sok hasonló elemmel, szemponttal. Mégis, Babits szinte élete végén, érett, tapasztalt történelemszemlélettel, a megmaradás érdekében a „magunkhoz való visszatérést”, a „magunkba szállást” hirdeti, Illyés pedig a fiatalság erejével előretekint, messzire néző hittel vall magyarságáról: jövőnk a remény! Babits tanulmánya, mint egy impresszionista költemény: színek, hangok, érzések, hangulatok. Illyés a naplóműfajban, vagy a későbbi esszészerű, vallomásos naplójegyzetében hasonlóan költői, okos és ellágyuló, hisz előtte az élet: talán tehet valamit a magyarság jövőéért. Dacosan, makacsul hisz ebben. Nézzük, milyennek látjuk magunkat 1939-ben?
    Általános vélemény rólunk, hogy vendégszeretőek, harciasak, büszkék, bátrak és nyíltak vagyunk. – Babits szerint sajnos, ez nem igaz. Inkább változékonyak vagyunk, flegmák, egyben méltóságteljesek, nyugodtak. A magyar képzeletvilága gazdag, sokszínű, de gyakran felületes. Szereti a pompát, a csillogást, az életörömöt. De nem éli át mélyen a különböző helyzeteket. Egy kicsit „szalmaláng”.³
    Lassan, talán kényszerítetten alakult ki világszemléletünk: „Ő az, aki nyugodtan és szinte fölénnyel jár Európa nagy diplomáciai termeinek parkettáján, ámbár távoli, kis nemzet gyermeke, melynek sorsa többnyire a nagyobb és boldogabb nemzetek politikájától, gyakran csak jóindulatától függ.”⁴ „Jellemző, hogy európai helyzetét és lehetőségét igazából azzal alapozta meg, hogy lemondott a harcról.”⁵ Életünket talán a megalkuvásoknak köszönhetjük? Babits tehát mentalitásunk egyik fő jellemző vonását a józan szemlélődésben látja, de érzi ennek rejtett veszélyeit is. A szemlélődés gyakran nemtörődömséggé, „úgyis mindegy” filozófiává, lusta mélabúvá, kételkedéssé alakul. Saját magával is vitatkozik, régebbi megítélését felidézve, természetesen kissé elfogult, hiszen önmagát is elemzi. Ha kívülről nézem ezt a magatartást, lusta és álmos, bűnös önelégültség, ha belülről, megbocsátható. Nézőpont kérdése! Ugyanis van megoldás: szemlélődő életformánk és lelkünk cselekvés helyett alkotásra inspirál! Pesszimizmusunk nem a csüggedés, hanem az élet feszítő rugója. Mindezt olyan szuggesztíven hirdeti, hogy elhisszük neki.
    Szinte Babits önelemző tanulmányával egy időben jelenik meg Illyés: Magyarok című naplója, Babits elismerően hivatkozik rá többször is. Illyést húszas évekbeli európai tartózkodása, Párizs-élménye készteti a későbbi önvallomásra, hihetetlenül érzékeny és okos észrevételekre. Bár 1933-1938 a naplójegyzetek időpontja, megállapításai időtlenek, mának szólóak. Mi a magyarság hivatása Közép-Európában? Tanulnunk kell történelmünkből. E hivatást csak lojalitásunk erősítésével tudjuk betölteni⁶. De legyünk türelmetlenk is, öntépő magyar intellektüelek, mint Kölcsey, mert az élet fő célja a tett.⁷ Legyünk, bár kis nép vagyunk, nagy nemzetté, a történelmi feladatokat fel kell ismernünk és azonosulnunk kell vele. „És mit jelent ez a szó – hogy „magyar”, a barbár hódítókat vagy Adyt vagy az ezer esztendő reményét”?⁸
    Irodalmunk nagy eszményei ma is időszerűek, nekünk üzen Zrínyi, Kölcsey, Vörösmarty, Ady – mert nemzeti helyzetünk alig változott, a nemzet lelke, magatartása ugyanaz. De milyen is ez a nép? Illyés szerint, Magyarország „Európa közepén egy árva kis földdarab, két folyó nyúlik föl belőle, mint börtönrács mögött két segélyre tárt kar.”⁹ „A sok között ott él egy nép...”¹⁰ Eredete titokzatos, de szinte univerzális. „Idegzetében tán még mindig a Nyugatra rohanás izgalmával, még mindig nem állapodott meg...”¹¹ Önmagából kiindulva vallja: „Mindenütt megállja a helyét, bár legszívesebben otthon maradna, állandóan »szerepben él«, zárkózott és szemérmes nép, nem adja ki magát, gyermekien hevülékeny, szertelen, légvárakat építő, hiszékeny, sőt könnyelmű, konok-magányos, nyelve férfias, nem az alkudás nyelve, hanem a kijelentésé, az ítéleté, az akarataé.”¹² Minden gondolat mögött ott van a gondélmény. Milyenek lettünk? Hallgatagok, bizalmatlanok, majd kitörők. Türelmesek, majdnem közönyösök – mintha eleve elfogadnánk a lehető legrosszabbat, vagy valóban ázsiaiak? Éleselméjűek és belátók, de makacsok is. „Együttesen vakul és vadul makacsolja meg magát, hisz épp éleselméjűsége miatt – ezerfelé rontja le, amit külön-külön fölépített, válik tábornyi önmarcangolássá, irigységgé, dölyffé. Egy személyben úr és szolga, úrhatnám és térdethajtó, kínzó és megkínzott. Egy szóval magányos, az isten rázná már vállon. Magamra ismerek benne.”¹³
    Megrázó Illyés vallomása népének lelkéről, szelleméről és hazaszeretetéről. Mert ezt jelenti a magyarságtudat belülről. Ismernünk kell, felfedeznünk önmagunkat, hogy tanulhassunk hibáinkból, hogy a későbbi nemzedék jobban élhessen. Illyés már ifjúságában tudja, hogy az embereknek jövője legyen, „hogy a helyes jövő felé haladhassak minden akadályon át, célul eszményt kell kialakítanom róluk...” S nem szabad eltávolodni ettől. „Beleszólhatok-e népem sorsába?”¹⁴ A költők feladata ez. Illyés felismerése hihetetlenül felkavaró: emlékei a hazafelé útról, készülődés a feladatokra, nemzeti elkötelezettség és kérdések feltevése. Mi lesz a sorsunk Európa népei között? Aki a hazáját szereti – elárulja az emberiséget? Szabad-e túlságosan magasra tenni a mércét? S a válasz messzenéző: szükség van a szavak teremtő varázserejére. A jelen csak átmenet, azért jöttünk, hogy továbbmenjünk, bennünk van múltunk, jövőnk – a remény. Meg kell jegyeznünk, hogy Illyés magyarságképe az 1940-es években mélységesen kritikussá és pesszimistává válik. Felejtsük el illúzióinkat – Európa sem Kossuthot, sem Rákóczit, sem ezeréves múltunkat nem becsüli, „hírünk a világban riasztó...” „Nyugaton a magyar név korcs, sunyi, hazug, gyáva és hatalmaskodó, kérkedő és műveletlen nép-egyveleget idéz.” Ezt a 20. század nemzetközi politikájának nagy döntései bizonyítják – figyelmeztet Illyés a szembenézésre, az önkritikára 1943 decemberében.¹⁵
    A Magyarok befejező része nagyon hasonlít az idős Sauvageot magyarországi emlékiratának búcsúsoraihoz – csak ő elhagyja Budapestet, hogy visszatérjen Franciaországba. De ugyanúgy félti Magyarországot, mint Illyés¹⁶. Ugyanakkor valami hiányzik magyarságképeiből – ez a lelkiismeretfurdalás és az önmarcangolás. Kívülről nézve ugyanis nem szükségszerű a felelősségérzet, csak játék, bár érdekes játék az egész.
    A franciák véleménye rólunk évszázadokon át nagyvonalúan felületes és hiányos volt: de bizonyosan egy általános történelemszemléletből alakult ki, mely hazánkat mindig szembeállónak vagy idegennek tekintette. De a legrosszabb, mikor bizonytalan és közömbös volt. A 16-17. századi francia enciklopédiákban elsősorban történelmi és földrajzi leírásokat találhatunk, többnyire pontatlan adatokkal és nevekkel. Kezdetben ez a föld mesés gazdagság és virágzás, majd később kietlen pusztaság és egészségtelen viszonyok, a betegségek hazája. Sötét és ragyogó színek tehát, de általában kedvezőtlen kép. A magyar ember elsősorban katona, ezzel jár féktelen, indulatos természete, szabadságszerető, jogait makacsul védi, gyűlöli az idegen uralmat, jellemzi a pompaszeretet és büszkeség, de erkölcsileg gyenge és jellemhibája a viszálykodás. Európától elmaradott.¹⁷ Érdekes, hogy később Kölcsey is így jellemzi a magyart: „Éjszaki konokság, ázsiai fényűzés”, szokása a vándorlás, s „küzdés a szabadság felé, de köznek részvétele nélkül”.¹⁸
    A 19. században árnyaltabb lesz a kép, de nem lesz általánosan ismert. 1848 bizonyára kelt bizonyos rokonszenvet (Lamartine, Antoine de Gérando), de főleg a század vége felé tapasztalunk némi változást. Amadée Saissy (1844-1901) ír a magyarokról. Mit mond a magyar mentalitásról? „A magyar büszke a múltjára, nyugodt a jelenben, gondoskodó a jövőre nézve, de nem érti eléggé, hogy az indogermán népek között eltévedve, Nyugaton kell kapcsolatokat és rokonszenvet keresnie.”¹⁹ S már itt vagyunk Sauvageot véleményénél – a 20. század tanulságainál, a tragikus magyar sors megközelítésénél.²⁰
    Talán nem igaz ez a megjegyzés Bernard Le Calloc’h-ra²¹, aki ugyancsak nagyon jól ismer bennünket, nyelvünket, történelmünket. Kutatásai a magyarokhoz kötődnek, senki sem élte át úgy Kőrösi Csoma Sándor útját, vagy Rákóczi Ferenc sorsát, a magyar-francia kapcsolatokat²². Sokat tartózkodik Magyarországon – elhagyja hazánkat, de mindig visszatér, minden esztendőben, így a magyarság pszichológiájáról írt elemzései kivételes értékűek és optimisták. De – kívülről szemlélődik mégis, nem tehet mást.
    A magyar nép pszichológiai elemzése című tanulmánya 1948-ban jelent meg a Revue de Psychologie des Peuples című szociológiai folyóiratban²³. Bernard Le Calloch 1947-1948-ban a gödöllői premontrei francia gimnáziumban tanít. Tulajdonképpen ez az év az ismerkedések, a találkozások esztendeje, Magyarország felfedezése²⁴. Valójában a trianoni és párizsi békeszerződések igazságtalanságai utáni magyarságproblémák, történelmünk, földrajzunk, homályos eredetünk is érdekli a finnugor és földrajz szakos nyelvészt. Tudjuk, ez az esztendő fordulópont történelmünkben.
    Le Calloc’h tanulmánya izgalmas kaland, hogy behatoljon lelkünkbe, hogy jobban megismerjen bennünket. Célja, hogy hangja áttörjön a vasfüggönyön, hogy megszakítsa a csendet, és közelebb hozza a francia olvasók számára ezt a távoli népet, akik ott, „lá-bas” élnek, a szovjet megszállástól elzárva.²⁵ Tanulmányának elolvasása kapcsán számos kérdés merült fel bennem, melyek mindannyiunkat foglalkoztatnak nap mint nap.
    Kérdéseim (melyek önkéntelenül is egy újabb elemzést, szubjektív állapotrajzot adtak), az előző tanulmány megállapításai kapcsán a jelenre vonatkoznak. M. Le Calloch 2005-ös válaszaival (levelében)²⁶ együtt próbálom most közreadni.
    A vállalkozás. 1948-ban őszintén és objektíven kívánja megismertetni a franciákkal a magyar valóságot, a magyar nép mentalitását. Úgy érzi, ez szükséges ebben a megosztott, kettévágott világban, hogy közelebb hozza egymáshoz a jószándékú embereket. Magyarságon a 3 millió határon túli magyart is érti, akiket az emberi jogok semmibevételével szakítottak el az anyaországtól. Ma is úgy érzi, tehát 2005 nyarán: szükség lenne egy ilyen mentalitáselemzésre, amikor már Magyarország is az Európai Unió tagja, tehát testvére Franciaországnak, és már tizenöt éve független az oroszoktól? Még mindig egységes magyar nemzetről szólna, a sikertelen népszavazás ellenére? Ismernek-e már bennünket a franciák?
    „A pszichológiai elemzés mindig izgalmas vállalkozás. És különösen hasznosnak tűnik ez Magyarország európai uniós csatlakozásának másnapján. Első alkalom ez évszázadok óta, hogy elfogadják a magyarságot, hogy megszólalhat az európai népek koncertjében. Arra viszont nehéz válaszolni, hogy most jobban ismerik-e a franciák a magyarokat, mint a múltban[...] Hiszen a franciákat elsősorban az Európán kívüli, távoli nélkülöző népek érdeklik, emberbaráti szeretetből. Magyarország pedig már kivételezett – egy az Európai Unió tagjai között.”
    Helyünk Európában. Beszél nyelvi és faji különbözőségeinkről, hogy ezer éve érkeztünk a Kárpát-medencébe (a szlávok, germánok és a románok közé), és nem találjuk helyünket Nyugat és Kelet között. Vajon változott most már a helyzet, európaiak, vagy még mindig betolakodók vagyunk?
    „Elmúlt már az az idő, amikor a magyarok Európán kívülinek érezték magukat, hisz már kitűnően integrálódtak. Egyszer és mindenkorra európaiak akarnak lenni, és nem kétséges, hogy azok. Ezért e kérdés, hogy a Nyugat elfogadja-e őket, már nem kérdés többé – ők maguk Európa, Nyugat-Európa határai a muzulmán világnál vannak már, messze Keleten.”
    „Tragikus magyar sors”. Tanultunk-e tragikus történelmünkből? „A magyarok állva halnak meg”! Majd újra talpra állnak. Elfogadjuk, hogy hiába minden, a „tragikus magyar sors” újra beteljesül? És az utolsó pillanatban újra elrontunk mindent? Igazolja ezt az utóbbi tizenöt év?
    „Jelenleg nincs ok a pesszimizmusra és a rezignációra. A határok – a politikai és erkölcsi határok lassan eltűnnek, és a nagy nemzetek, melyek annyira féltékenyek voltak szuverenitásukra, lassan egységes nemzetté válnak, »multi-ethnique« egységgé, mint amilyen volt valamikor Nagy- Magyarország, vagy a Habsburg Birodalom”.
    Vajon érdekli-e a mai magyarságot Trianon, gyászoljuk-e még június 20-án hazánk szétdarabolását? Mi történt velünk közel hatvan év alatt?
    „Természetesen Trianon még mindig egy gyógyíthatatlan seb a magyarok számára. Minden egyes magyarországi látogatásom erről győz meg még inkább, holott már lassan egy évszázada e szörnyű diktátumnak. Egyedül Európa lesz képes orvosolni ezt a problémát – hiszen célja eltörölni az igazságtalan határokat. És senkit sem lehet többé elítélni nemzetisége, nyelve, vallása alapján. Mint Mitterand mondta: »il faut laisser du temps au temps«.”
    Nemzeti identitás, nyelv. Milyenek ma nemzeti ünnepeink egy kívülálló szemével? Megmaradt még nemzeti tudatunk, vallásunk, méltóságunk?
    „A magyar nemzeti ünnepek, hasonlóan, mint Franciaországban és másutt, sajnos nagyrészt elvesztették szimbolikus értéküket. Ma csupán alkalmat jelentenek a szórakozásra vagy a pihenésre. Ugyanaz a helyzet a nemzeti érzéssel, mely veszített erejéből, s ez természetes, hiszen a szomszédok többé nem ellenségek. Erre jó példa a német-francia közeledés, s mi úgy érezzük, hogy az egykori sajnálatos ellentétek lassan eltűnnek egy újabb össz-európai nacionalizmus javára.” „A magyar nemzettudat gyengült a kommunista propaganda megújuló csapásai alatt, de még mindig erős, főleg amikor a Trianoni béke igazságtalan döntéséről vagy a szovjet megszállásról van szó. Mindenesetre a nemzeti identitás főleg a nyelvben van jelen. »Nyelvében él a nemzet«.
    Kultúra. 1948-ban hangsúlyozta: „legnagyobb kincsünk a zene és a költészet. A művészi gondolkodás, a magyar nyelv magas szintű kifejezésmódja.” És ma milyen súlya van a költészetnek és a költő szavának? Ki figyel oda? Visszhangozza-e még a költő az egész magyar nemzet gondolkodását, érzelmeit? És a zene autentikus kifejezési eszköze maradt-e a magyarságnak, a magyar tájnak, ismerjük-e még a népdalokat, a népzenét: a magyar büszkeséget?
    „A költészet még ma is fontosabb szerepet játszik Magyarországon, mint Nyugat-Európában, de az elmúlt ötven évben sokat veszített presztízséből. Ugyanez nem érvényes a zenére, akár klasszikus akár nem. Magyarország a muzsika királysága maradt, s nemcsak a cigányzenét illetően.”
    Gondolkodásmód. Milyennek érzi ma a magyar gondolkodást? Reálisabb, logikusabb, elemzi és levonja a tanulságokat, vagy nem tanult semmit a történelem folyamán?
    „A magyar nem igazán realista gondolkodású. Szeret álmodozni és logikátlanul cselekedni, úgy tűnik, elég könnyen elfelejti a történelmi tanulságokat, még a legközelebbieket is.”
    „Igen, a magyar szeret álmodozni, majd csalódni a rideg valóságban, azaz semmit sem számontartani. De ez ugyanígy volt ötvennyolc éve, s ez cigányzene hallgatása nélkül is lehetséges.”
    Megmaradt-e még a közösségi szerep, a szociális elkötelezettség, az egyén önzetlensége? „A magyar általában boldogtalan, nem szereti a pénzt, bár mindent megtesz érte, mert dolgozik, de a pénz kifut a markából. Mi a legfontosabb számára? Nem a szerencse vagy a takarékosság, inkább a rang és hatalom, a társadalmi funkció, a társadalmi szerep. Még ha szegény is, nagynak érzi magát és nagylábon él. Képtelen a kapitalista középszerűségre” (1948). És ma? A bankok és a pénz világában? Még mindig képtelen adósság nélkül élni? Pazarló nemzet vagyunk-e még mindig?
    „A magyar ma, 2005-2006-ban kétségkívül egoistább lett. De szeret nagylelkűnek látszani még akkor is, ha nincsenek meg a lehetőségei. Ez egy régi mentalitásbeli örökség, melyet még a kommunizmus sem tudott kiölni.”
    Úgy gondolta: „És mégis szeretjük a munkát és fáradhatatlanok vagyunk, bár keveset keresünk.” És mire mentünk a nagy lelkesedésünkkel?
    „A magyar ma mérsékelten szereti a munkát. Ősei kötelességtudóbbak, dolgosabbak voltak. Itt láthatjuk a kommunizmus hatását, amely minél inkább erőltette a munka dicséretét, annál inkább kiábrándított abból. Annál is inkább, mert a minta az orosz modell volt és mindenki tudta, hogy az oroszok mint régi szolga nép, notórius munkakerülők.”
    A fentebb vázolt magatartás rezignált tudatra, beletörődésre, depreszszióra utal. A végzet arra kényszerített bennünket, hogy örökösen újrakezdjük. Változott-e mindez, vagy csak még rosszabb? Miben hiszünk ma? Hiszünk-e valamiben?
    1948-ban még azt írta, a magyarok hisznek abban, hogy végül a létért folytatott küzdelemből az ember kerül ki győztesen. „Ember küzdj és bízva bízzál”. És ma?
    „A magyarok rezignált magatartása! Ez nem új! Ennek a népnek már annyi kudarca, annyi keserű csalódása volt, hogy nem lehet ezen meglepődni. De ez a rezignált magatartás a végzetszerűen, szinte állandóan rákényszerített kihívások fényében nem nevezhető depressziónak. Ez a tudat,mely gyakran nem képes pozitívan reagálni az eseményekre. S ez az állapot nyilván nem készteti a ma élő magyarokat a cselekvő küzdelemre. Madách szavai, a »Küzdj és bízva bízzál« igazából ma nem aktuálisak. Hiszen ott van az emlékezetükben: azokat, akik harcolni akartak, meggyilkolták vagy száműzetésbe kényszerítették.”
    És Európa? Jóvá tette-e hibáit velünk szemben, és megadta-e a lehetőséget a boldogulásra?
    „Európa 2005-ben már nem jelent földrajzi fogalmat, elsősorban politikai tartalmat nyert abban az értelemben, hogy népei és államai elhatározták: segítik egymást, megértik egymást, elismerik egymást. A múlt idők régi ellentétei eltűntek. Ezt akarja minden európai, ezt jelenti ez az új geopolitikai egyesülés, amely egyedül teszi lehetővé számára a hanyatlás elkerülését vagy a nagyok közötti összeroppanást, (lásd USA, Oroszország, Kína, India stb.) Európa mindenki számára egy nagy szerencse: sem a magyaroknak, sem a franciáknak nincs más választásuk, még akkor is, ha az utóbbi időben a fejlődésben sajnálatos válság következett be.”
    Együttérzés. Sauvageot sokat írt rólunk, félig magyarnak érezte magát. Mi az, amit másképpen lát, mint Sauvageot, és most a 21. században kérdezne, nekünk tanácsolna, mint „majdnem-honfitársunk”, magyar- francia, akinek sorsa hozzánk kötődött.
    „Mintegy hatvan éve érzek mély, bizonyítottan rokonszenvet a magyarok iránt, amelyet azt hiszem tanúsítottam írásaimban és vallomásaimban. Mindebben úgy gondolom nagyon közel vagyok Sauvageot-hoz. Legyen az bármi, ami a magyarság számára bekövetkezik jó vagy rossz, nem hagy engem érintetlenül. És ezt jelenti ez a kifejezés: együttérzés, szimpátia, barátság.”
    A fenti eszmefuttatások elgondolkodtatóak, újabb önelemzésre késztetők. Mikor Bernard Le Calloc’h megírta első magyarságelemzését, éppen hogy ismert bennünket, a találkozás frissessége, a fiatalság lelkesedése, és az átélt történelmi traumák fölötti megrendülése ott van gondolataiban. De főleg az az élmény: túléltük, megmaradtunk mi – franciák és ti – magyarok. Akkor még nem tudta, nem tudhatta, hogy ők – valóban élhetnek európai szinten, de minket ötven évig vasfüggöny fog elválasztani Európától.
    Mostani levelében a nyolcvanéves Bernard Le Calloch bölcs élettapasztalattal és tudással felvértezett történelmi leckét ad nekünk: európaiságból, francia identitásból, diplomáciai érzékből. Nem véletlenül – hiszen De Gaulle kormányának kabinetfőnöke, tanácsadója volt.²⁷ Ő hisz az Európai Unióban, az egyesülés eszméjében – ami meggyőződése –, hiszen így kerülhető el a háború, s azt akarja: higgyünk benne mi is. Ismer bennünket, mindent tud rólunk – történelmünket, kultúránkat, irodalmunkat, nyelvünket. De mégis – kívülről figyelve, kívülről analizálva. Látja erényeinket és hibáinkat: a passzivitást, az álmodozást, az egoizmust és a felelőtlen költekezést, az összefogás hiányát. Látja, de nem érti már, nem tudja megérteni pesszimizmusunkat, szemlélődő magatartásunkat, kételkedésünket. Hiszen elértük, amire annyira vágytunk: Európa befogadott bennünket az Unió tagjaként. Miért nem ujjongunk hát? Nehéz megérteni ezt, megfogalmazni, amit Babits üzen, amit Illyés mond: mi csak akkor tudunk igazán európaiak lenni, ha megmaradunk magyarnak, csak azért is. „Egyszóval a magyar lét nem kilátástalan és nem gyümölcstelen. Talán éppen nehézségeinkből és gyötrelmeinkből fakadnak erőink. Külső dolgokban nem sokat bízhatunk. Lehet, hogy elkerül bennünket a „hatalom és a dicsőség.” „A villámok az Isten térdein feküsznek. A cselekvés útja megnyílhat, vagy elzárulhat[...] Nem átváltozásra, magunkból való kikelésre van szükségünk. Inkább magunkhoz való visszatérésre. Magunkba szállásra.”²⁸