A
Pension Central
Úgy
élünk, mintha száz éve, itt
és lelkünk köré a gond
hiába állítja standjait:
nyakán maradnak céziumból
csinált, fertőző ékszerei.
Ebben az ódon penzióban,
ahol az Élet lassabb
és ráér dohányozgatni
a Huécar hídján könyökölve,
recsegő padlón, ódon bútorok közt,
mint egy ingaóra festett figurái
nézünk az erkély ablakán át
le a pepita térre:
a hulló lombú fák alatt,
a mediterrán télben,
esténként szép, sárga fények közt
gyűlnek az emberek
szögletes, vastornyú,
avantgárd templomukba,
hangszórók harangszavára,
és mi is mindennap tiszta ágyneműben
alszunk el,
míg elégedett testünkben,
virágos takarónk alatt,
a konzerv-kagylók elenyésznek.
Egy szép reggel
impressziója
Az ablakon
túl kéklő liszt az utcazaj.
Benn a csend, mint csellóhang,
mint karcsú kerámiák íve.
Múlhatatlan pillanattá festett balettmozdulat:
az egyedüllét kávéízű könnyűsége.