DARVASI FERENC

Picurka

Én a magam részéről Picurkának hívtam, igen, Picurkának, és ajánlom neked, hogy ne röhögj, mert nem olyan vicces ez, mint hiszed, különben meg hogy’ iszod azt a sört, önmagára kicsit is adó férfi csak üvegből, műanyagpohár, még mit nem, ennyi erővel csapvizet is kérhettél volna, vagy üdítőt, ugyanolyan lenne az íze, egyébként sem szokás nálunk ez a flanc, bár kijár ide egy-két belvárosi balfasz kerékpárral és csillogó szemű nővel, hogy ez a büfé kuriózum, a retró csúcsa, biciklisnadrágban, hát nem röhej, ilyen ötvenes, elkurvult hájasok is, nincs jobb dolguk, meg a fiatalabbja, külvárosi sztá-há-ro-hok, cangáznak valami nímand egyesületben, de gondolom, az országosra vízhordónak sem kellenek, mit, ja, hogy nem tudod, mi az a vízhordó, hahaha, megnevettetsz, nézd meg a lexikonban, kizárt, hogy elvitték volna már őket valamelyik versenyre, itt meg osztják az észt, milyen sárhányó kell a földútra, milyen gumi a hegyekbe, sebváltó, fékgarnitúra, acitera, körbeállják őket a civilek, újszülöttnek minden vicc új, ezek meg fürdenek a dicsőségben, szánalmas, nem, fejvédőjük is van, pedig ha elvágódnak, s becsapódnak a betonba, loccs, úgyis mindegy, még a Tour de France-on is volt ilyen halál, hiába a legerősebb búra, a hülyék, nem sajnálják a fejvédőre a pénzt, én meg a sörre nem sajnálom, ha összegyűlik egy kevés, száznyolcvanöt egy üveggel, Arany Ászok, egészen megszerettem, régen Holsteint, Gössert, meg búzát ittam, akárcsak te, valljuk be, feleslegesen, úgy, mintha meg tudtam volna különböztetni az árnyalatokat, oppárdon, de azért mindent az én gyomrom sem vett be, a kőbányait ingyér’ se, azt apám lóhúgynak hívta, és igaza volt, ihatatlan.
    Elücsörgök itt egy órát, másfelet, volt, hogy szégyelltem, már hogy egyedül, igen, szarul éreztem magam, valahogy semmi sem jutott eszembe, csak ültem a sör fölött, bambán bámulva ki a fejemből, és azt hittem, mindenki tudja, látja, hogy nemcsak itt és most, hanem egyáltalán, soha semmi dolgom sincsen, ettől még kínosabb lett az egész, nem tudtam lefoglalni magam, valahogy semmi sem jutott eszembe olyankor, és ami ennél rosszabb, belebámultam az arcokba, ezek meg, mikor már sokadjára kaptak rajta, hogy stírölöm őket, egyre értetlenebbül és agreszszívebben vissza, mondjuk erről hamar leszoktam, mikor a János beszólt, az ott, aki annál az egyszemélyes asztalnál ül, a fal felé fordulva, mert annak is vége, eszi a fene azóta, hogy a feleségét felzabálta a rák, csak a bádogot nézi álló egész nap, avval kommunikál a János, nem az emberekkel, igaz, velem korábban sem, csak akkor egyszer, amikor elege lett, hogy figyelem, mit bámulsz, bambusz, ordított át, s az egész kocsma, gondolhatod, az egész kocsma rajtam röhögött, megtette tanulópénznek, de ma már, kösz, elvagyok én magamnak, nem beszélve arról, hogy milyen izgalmas tud lenni egy félig üres műanyagpohár, egészen a végtelenségig van mit nézni rajta, az összerágcsált karimánál, a szórványos repedéseknél és az oldalfalra kiülő kávéfoltoknál – kávés-, érted, és nem söröspohár – nincs semmi érdekfeszítőbb, a Picurka, persze, ő hiányzik, de amúgy tűrök, és direkt öröm, ha nem ül mellém senki, azért nem úgy, mint a János, az múltkor a kutyával sem, odaszaladt hozzá egy, nyalogatta a cipőjét, a bokáját, de ő csak, huss, meglendítette a lábát, úgy űzte el, pedig korábban, tudom én, mit meg nem adott volna egy puliért, elnézegetem a rekeszeket, fejben megy a statisztika, mikor mennyi fogy, tegnapelőtt például éppen itt voltam, mikor elvitték őket, a 9 Ászokos, 2 Gösseres, 2 Borsodis meg a Sopronis rekeszt, öt hétre visszamenőleg megvan, nem kell azt füzetben vezetni, itt, a kobakomban, eleve úgy jövök, szállításkor.
    Látom én, hogy ne látnám, azért jár mindenki a Manóba, hogy rendezze a lelkiismeretével az ügyeit, egyezkedni az Istennel, bosszankodni a szomszéd megjegyzésein vagy tépelődni az elszalasztott lehetőségeken, nőkön, és hiába nevetsz, fiam, ez így van, hogy honnan tudom, nem nagy waszizdasz, egyesével szállingóznak, amíg van hely, mindenki külön asztalhoz ül, fogják az üveget, mert az alkohol, meglásd, gyerek, előcsalogatja a lelket, ha kell, a legsötétebb zugból is, és leszarom, ha patetikus, mert Jóska szerint az, hogy az alkohol a lelket, egy cinikusnak jóhogy patetikus, erre én csak ennyit tudok mondani, ilyenkor persze elhallgat, ülnek, egyedül, mélán, és bólogatnak bele a sörbe, és minek játsszam meg magam neked, én sem teszek másként, nézem a tágas fapadokat, mert van itt hely mindenkinek, olyan masszívan állnak, hogy egy földindulás sem ártana nekik, bámulom a rekeszeket, nem bírom elunni, a sorompósurrogást sem, előbb a jobb oldalit eresztik le, s csak aztán a balt, pedig régen nem kézi vezérlés, szép ez a macskakő is, nem, járom az utam, János mindig ezt énekelte, amíg énekelt, pedig ez már nem az a környék, meg szépek a felsővezetékek, ha nagy szél van, sem moccannak, de a hangot bezzeg vezetik, a vonat még sehol, de ezek már kuttyognak, forgatás is volt itt, egy művészfilmé, jobb, ha tőlem tudod, de annak több mint egy évtizede, itt vették fel a jeleneteket, csak kicsit arrébb, a felüljárónál, a rendezőjét, az is Jani, ismerem, hiszed, nem hiszed, gondolom, nem.
    Próbálkoztam én, mikor erre vetődtem, nem volt abban hiba, látod azokat a reflektorokat, na, az a BVSC-pálya, ott kaptam gyepmesteri állást, a legszebb munkám volt, elhiheted, míg meg nem szűnt alólam a csapat, meghúzni a vonalakat a kis meszes kocsival, fel a hálót, de feszesre ám, alakzatra nyírni a füvet, egyszer kockaforma, következőleg köríves, elég az hozzá, hogy olyat csináltam, amilyet akartam, rám bízták, mert látták, hogy értek hozzá, persze a mezei nézőnek fel sem tűnik, mennyi energia van abban, hogy a pálya sima legyen, mint egy biliárdasztal, aztán locsolni, a legjobb kora reggelenként, azért akkor, mert ha tűz a Nap, frászt sem ér az egész, nem tellett itt komolyabb berendezésre, mi csak tévében láttunk olyat, hogy a fű alól, hopsz, előbújik egy cső, és ontja a vizet, csak álltam a slaggal, látástól vakulásig, de nem panaszként mondom, mert ahogy locsolsz, megnyugszol, elfelejted a gondokat, és a világ egyszerűnek tűnik, a mai napig is pontosan emlékszem, hogy hol volt kikopva a fű a közelebbi kapunál, az még nem is nagy kunszt, hogy az ötös és a gólvonal közt, de nem középen, hanem éppen úgy, parányit balra, mintha az ellenfél jobbszárnya jelentene állandó veszedelmet, jó, jó, elismerem, erre Picurka hívta fel a figyelmemet, erre is, nem, nem a Victor Piturca miatt hívom így, ökör vagy, ökör voltál és ökör is maradsz, kedves József, mi is most a Piturca, szövetségi kapitány a keleti testvéreinknél, ezt nevezem, a futball és a nő, jegyezd meg, édes fiam, az más világ, bár annyiban megegyeznek, hogy szeretni mindkettőt lehet, de egy nőt egy futballistához hasonlítani, az abszurdum, az öt és felesen belül akadt probléma, a tizenegyes pontnál viszont meglepő módon fain volt a gyep, és a Lacika, ha valamire, hát erre büszke vagyok, külön kijárt hozzám, még edzés előtt, nem mondott az semmi különöset, csak megállt mellettem, a vállamon a keze, és néztük együtt a lelátót, ahogy folyik le róla a Nap, nem azért, de ragyogó spíler volt, a legutolsó ilyen nálunk, rendet tett a középpályán, csúszott-mászott a labdákért, fel nem foghatom, miért nem lett övé a karszalag, és próbálkoztam én mindennel, egy ideig még vágányőr is voltam, de onnan meg leépítettek, s tudod, aki egyszer kijön ide, az már nem megy vissza a városba, legalábbis én nem, megfogott a hely, hoznál még egy sört.
    Köszi, rendes gyerek vagy te mégis, szóval úgy alakult, hogy a síneken túlra én már csak ebédelni járok, az egyik utcában, ameddig a szem ellát, akácfák, de olyan rozogák, hogy hajaj, ott van az a Nebuló Ételbár, elég hülye név, ugye, kettőötven egy csontleves, heti egyszer befizetek rá, valami meleget muszáj, nehezen szoktam oda, pedig semmi különleges, vén trottyosok mindenütt, néha még a szarszagot is hozzájuk képzelem, nem nyújtanak túl szép látványt, de a viaszosvászon asztalok sem, itt értettem meg az étterem és az ételbár jelentése közti differenciát, az ablakokon méregzöld szúnyogháló, még szép, hogy lyukas mindegyik, nyáron csak úgy keringenek a legyek a tányérok felett, télen meg nuku fűtés, megáll a kanál a babgulyás jégtáblái között, mondjuk én olyat nem eszek, fény szinte semmi, amióta az eszemet tudom, pislákol a neon, de korábban állítólag olyan gyümölcsös játékgép és más nyerőautomaták is voltak, megeszem a levest, nem komázok senkivel, ebben szigorú vagyok, a kajával szemezek végig, csak hozzám ne szóljanak, aztán haza, mit haza, megmondom én neked, egy tehervagonban lakom, a vasutasszálló mögötti vakvágányon áll, van ott nekem minden, nem kell engem sajnálni, s egy ugrás a felüljáró, ilyen kilátása senkinek sincs, ráadásul ingyen, jobbra nézek, hegyek, balra nézek, na, jó, ott semmi, csak egy-két panel, de elöl meg hátul sínek, bele a végtelenségbe, laktam én különb helyen, a légóbunkerben is, mit, nem hiszed, hogy van itt ilyen, ne szórakozzál, hazudnék én, mi előnyöm származna belőle, és akkor az ott mi, mindjárt az állomásépület mellett.
    Picurkával fedeztük fel, de hát mit nem, hisz az egész világot, kivételes egy nő, kivételes egy nő volt, az szent igaz, úgy szerette a mozdonyokat, mint egy fiú, kivételes egy nő, bassza meg, jön már a kis barátnőd, ott integet – pirosat kapott – a sorompónál, különben ne legyél olyan magabiztos, te is járhatsz így, mint én, úgy értem, a csajjal, nálunk is minden rendben volt, ide jártunk ki, lesni a régi szerelvényeket a Parkba, de a legcsodálatosabb a BVSC-nél volt, és még csak nem is egy létfontosságú bajnoki vagy egy nemzetközi kupameccs, hanem egy július végi éjszaka, megbeszéltem a portással, hogy két üveg bor fejében hadd maradjak ott zárás után, én plusz még valaki, mert egy vendégem is lenne, ja, így értem, mondta az éjjeliőr, két ember, az tényleg annyi, mint két bor, Picurka pontos volt, mint általában, és gyönyörű, mint mindig, gazellaléptek, őzikeszemek, egy valóságos jelenség, hozzá július és telihold, az égen csillagok, mintha egy romantikus regény lenne az élet, na, itt a barátnőd, csak még annyit gyorsan, hová rohantok, mindjárt befejezem, hogy bejártuk egyesével a nézőtéri szektorokat, a dísztribüntől az ultrák karéjáig, és itt igazán nem szeretném részletezni a dolgokat, csak hogy a kispadon kezdtünk el csókolózni, mit, most állsz fel, befejezhetném, a kezdőkörbe vezettem, ott vetkőztettem le, ja, hogy időre, jól van, elbeszélgetek én magamban is, isten veletek, a kezdőkörben, de még mielőtt ez megtörtént volna, mint akik nem tudnak betelni egymással, órákig csak simogatás és csókok, a szemétláda, mihelyst jön a csaja, faképnél hagy, az a nő ott boldog volt, és aki boldog, az gyönyörű, és néha percekig nem történt semmi, csak kerestük egymás tekintetét a vaksötétben, patetikus az apád fasza, Józsikám, lekerültek a ruhák, kék bugyi aranysárga szegéllyel, készült az alkalomra, én vettem el a szüzességét, micsoda ajándék, és hogy futballpályán, már egy éve szerettük egymást, és most került rá sor először, mert bárki bármit mond, voltak ilyen idők és voltak ilyen emberek, lenne mit mesélni ezen túl is, persze kinek, Jánosnak, menjetek a picsába, elvagyok én magamnak, pedig volna mit mesélni, a hajnali szellő, ahogy simogatja a meztelen testeket, az enyémet és a Picurkáét, nyomban utána elnyomott minket az álom ott, a füvön, és megígérte, hogy egyszer még láthatom itt, a Manóban, csak jönne már, hogy itt legyen.