Nyitott
ablakok
Getto
Ferencnek
A teraszról
még az este elvitték a macskát.
Tettünk ki neki enni, sonkát, meg hozzá tejet.
Talán, ha mégis visszahozzák.
A várost, láttuk, ahogy megtelik
színnel, feltölti valaki, mint egy kifestőkönyvet.
A leandereket, meg láttuk, ahogy a szél ledönti,
ahogy hullanak a rózsaszín virágok.
A kézfogáshoz már hozzászoktunk,
dicsérve egymást, veregettük a másik hátát.
Ahogy apa a fiát, ahogy turistát az idegen.
Emlékszem, a cserepekre az asztalon, a poharakra,
amiket összetörtünk.
Tudtuk, ilyen repedéseket hordunk, így vezeklünk.
Ez olyan, mint egy halott apára gondolni,
egy eltűnt macskára, egy sosem ismert látogatónak köszönni.
Megszámoltuk fentről, hány utca metszi egymást,
hány ablakot hagytak nyitva.
A leandereket felállítottuk,
hullottak a rózsaszín virágok.
Láttuk a várost, ahogy leveti a tegnapi szakadt inget,
s valaki újat varr rá.
Emlékszem, még az este a teraszról elvitték a macskát,
emlékszem, tettünk ki neki sonkát, meg hozzá tejet,
talán, ha mégis, talán, ha nem törtünk volna össze
annyi cserepet, poharat, talán ha nem veregettük
volna egymás hátát, talán, ha mégis.
De a zsalukat nem zártuk rá az ablakokra,
és a szél betörte mindet.
Azóta
„És
monda: Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet,
akit szeretsz, Izsákot, és menj fel Mórijának földére,
és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közül egyen,
amelyet mondándok néked.”
/Mózes
I. könyve 22./
A rigókra a nyári kertből, a fákra, a rózsabokorra
a sarkon, most erre gondolok. Mintha menne és
becsapná a kaput.
Egy kép jut eszembe, ahogy a fotelben ül,
abban a bordóban, engem épp felemel,
mögöttünk meg ég a kályha.
Emlékszem akkor festettek, fehérre az egészet,
anyám utált mindent, ami színes, kivéve a kéket.
Apámat csak este láttam, dolgozott.
A húgomnak így magyaráztam a napokat,
ha nem megy, akkor hétvége, ha igen,
akkor hétköznap. Talán csak azóta érti.
Egyszer apám elvitt sétálni, három-négy éves lehettem,
megmutatta a rigókat, meg a fákat, a rózsabokrot
a sarkon, s felültetetett egy kőre, csak annyit mondott:
figyeld milyen fehér és milyen kék az ég.
Még mindig megvan az a kő, kinn a gátnál,
még mindig a rigók, a fák, a rózsabokor,
és ahogy felemeli táskáját, elindul,
becsapja a kaput.
Még mindig a kályha, amit azóta se
gyújtottunk be, és még mindig a hétköznapok.
Azóta megtanultam, a halottak fehérre,
az élők meg kékre festik az eget.
Így kötünk szövetséget.