Fantazma
Ha
költő volnál igazán, akit
előzékeny társak olykor oda-
engednek az irodalom teteméhez,
hogy mintha csőröddel, belevájj,
hogy mintha fogaddal, belemarj,
akkor talán mint élőről szólnál
róla, hogy íme, lettünk egymás
részei, még az idők vége előtt;
közben pedig azon lennél, hogy
küldjön a sors valakit hozzád, aki
bekémlelne az elefántcsonttorony
elefánttemetőre néző ablakán,
mi hír támasztható a puszták
végéről, amit hálátlan szelek
vinnének romlott vidékekre,
pár szóban, gyorsan égő címként,
hogy mosolyogva mondhasd,
nem így gondoltam ezt az egészet.
Hiszen te mindig tudtad, milyen
volt, amíg élt, fényessége teljében.
Fagyhalál
Végül
valóban elértem a plafont,
de akkor már nem tudtam, hogy
ami hordoz, és amin járok, az mi,
és nem tudtam azt sem, hogy
vajon fog-e még mindez változni,
holott ha jobban belegondolok,
tudnom kellett volna régen,
és pontosan, nem csak úgy szívből,
valahogy, hajnali álmok világos
képei közül előténferegve,
a felfénylés minden előzetes jele
nélkül, de egyáltalán, hogy
az agyba hulló különös szavak,
amelyeket pontosan címkéztem,
sorszámoztam és értelmeztem,
mennél számosabbak lesznek,
annál nagyobb teret nyitnak ott,
és azzal együtt hűsebb is lesz,
de amíg lefoglalt a mindenféle
tetszelgés, vigyázatlan voltam,
és most már nem mondhatom,
hogy nem akartam, vagy hogy
nem érdekel ez a fagyhalál,
ez a végtelenülő üresség.
Aquas
ab aquis
Elnyomja
cigijét,
mintha elvágyódna.
Szisszen az épülő
rend sarába hullva.
Magát látja körben,
ezerfelé esve.
Menekülő szikrák
csúsznak a résekbe,
sehogy és valahogy
hízó réseibe.
Már szétválasztaná
világa vizeit.