Újmódi
flagelláns-vers
A
beszűkülő mozgástérből
(lakás, lépcsőház, út a boltig),
a biztonságos múltba lépve
gyűjtögetem a vedlett holmit.
Rosszul szabott mondatok halma
fölött papírral födött ablak,
a számítógép tű és cérna,
s a foltozott sorok szakadnak.
(Örök kísértőm félszeg rím-pár,
csupán a verscím ad kegyelmet.)
Pocsék szavakból tákolt oltár,
az írásjelek eltemetnek.
Néha, mint zápor buboréka,
az ujjongásom (heuréka!),
szemétben landol pár papírlap,
amire senki már nem írhat.
Mechanikus memóriától,
szövegtörléstől sok fájl lángol,
így visszalépek a jelenbe,
gyomirtó rendből rendetlenbe,
s várom: a rosszkedv felszakadhat.
A
fák ruhája
A
fák ruhája éjjel földre hullott.
A csupasz törzsek szégyenkezve állnak.
Szánva őket, az avarból, füst támad,
és terít görcsös ágyékukra burkot.
Csupán a szarkák űznek velük csúfot.
A szürke gyolcsot szaggatják a szárnyak.
Részeges kedvvel csattog a madárhad,
akár a drukker, futballmeccsen, s ujjong.
Az ősz őszinte. Minden leplezetlen
fordulhat át a téli fehérségbe,
de túlfeszül a tömlő, s reácseppen
egy indulattal terhes bika vére.
Bár ellenállni – mondják – értelmetlen,
tartással kell kilépni bármi fényre.