EGRESSY ZOLTÁN

Krokodilkönny klub

Itt van még az illatod a pulóveremen, mintha csak most váltunk volna el. Vagy most se.
    Úgy elkótyadtam, te.
    Megint nem tudom, milyen nap van. Itt ülök az Oktogonon.
    Még aznap este elmentem Debrecenbe, ahol bemcsinek hívják a melegítőt, levonónak a matricát, és nem azt mondják: adni, hanem hogy gózni. Gondoltam, ha már ide vetődtem, az lesz a legjobb, ha megkeresem a város központját, terelődjön a figyelmem, meg hát kíváncsi is voltam rá, először jártam ott életemben, de nem találtam, viszont valahogy kínosnak éreztem volna, ha kérdezősködni kezdek, inkább csak álltam hülyén, egy idő után többen is odajöttek hozzám, segíteni akartak, tulajdonképpen jólesett, de akkor már nem kellett, addigra már rájöttem, hogy a centrumban állok, nem kizárt, hogy a belváros mértani közepén. Csak intettem, hogy hagyjanak. Majdnem megvertek.
    El vagyok fogulva veled kapcsolatban, tudod?
    Darazsat ültettem a fülembe veled, hallod? Nem hallod.
    Fogalmam nincs hozzád. Látod, hülyeségeket beszélek.
    Megszálltam, nem volt könnyű szó nélkül intézni, másnap meg elkeveredtem egy macskakiállításra, utcai levonón láttam meg a hirdetést, bemcsis beengedő vette el a jegyemet, amit odagóztam neki. Egy darabig néztem a sziámikat, a japán csonkafarkúakat („a csokoládé, a fahéj és a hígult színek semmilyen kombinációja nem megengedett”), a bengáliakat, a Devon rexeket („erősebbek és nehezebbek, mint amilyennek látszanak”), alaposan megfigyeltem a világosan ívelt profilokat, a fésült fejeket, de nagyon untam, viszont találtam egy növénypavilont, voltak benne húsevő virágok, az egyiknek Vénusz légycsapója a neve. Beírtam a telefonomba, SMS-ként, nehogy elfelejtsem. El nem küldött üzenet.
    Harminc alkalommal találkoztam veled. Megszámoltam.
    Ha írok majd egyszer rólad, Krokodilkönny klub lesz a címe, majd találd ki, miért.
    Majd találd ki.
    Most már negyedik napja nem beszélek senkivel. A vonaton is végig némán hallgattam a társalgásokat oda is, vissza is, rengetegen utaztak, tele voltak a fülkék, tanulságos volt mindkét út, néztem a viselkedő embereket magam körül, és lassan kikristályosodott valami, nem tűr ellentmondást, biztos, hogy így van: nekem jobb női hangot hallgatni, mint férfit, abban vagyok otthon, a női hangban. Lehet, hogy az anyám hasa miatt van ez, talán mindenkire érvényes, nincs ebben semmi különös, a világ legtermészetesebb dolga, csak nem tudtam róla eddig, talán mindenkinek a női hang az otthona, nem tudom, magammal kapcsolatban most jöttem rá. Más meg nem nagyon érdekel.
    Az anyám hasa miatt lehet, nincs semmi köze hozzád.
    Neked egyszerűen csak hálás vagyok, semmi mást nem érzek, ha rád gondolok.
    Főleg azért, mert megtudtam, milyen, amikor nincs valami, ami volt, tanítómester vagy nekem, mint a sors Szép Ernőnek, nem főpincér, hanem tanító, akitől nem kér semmit.
    Ma reggel jöttem el Debrecenből, ugyanaz a pulóver van rajtam, mint amelyikben odamentem. Hozzászoktam a csendemhez, bár tegnap erősen koncentrálnom kellett, nehogy megszólaljak, vásárolni például nehéz volt, állandóan megszólítottak, de megoldottam, azt játszom, hogy még magam elé se dünnyögök semmit, nem könnyű feladat, akkor sem adtam hangot, amikor szemtanúja voltam egy csúnya veszekedésnek a pályaudvar előtt, családon belüli erőszak főszereplői vitázhattak, szegény aszszonyka minden mondata után behúzta a nyakát. Valahogy azért összetartoztak, lehet, hogy mindketten boldogok, az egy másik klub, a vita végén a férfi megfogta a nő kezét, úgy mentek el. Haza.
    Kirándultunk egyszer, emlékszel?
    Vertem a sátrat, nem segítettél, csak sürgettél, nekem meg nincs nyolc karom, nem polip baszta az anyámat, eláztunk, ideges lettél.
    Meséltem volna neked, jó sünös meséket tudok, kopogni akartam az ablakodon, na és hát ez lett.
    A macskakiállítás a növénypavilonnal és a vitázók a pályaudvar előtt, az ő illata egész nap meg egész éjszaka, azt hiszem, nagyjából ennyire emlékszem majd Debrecenből. A húsevő növény nyugalmára, és az indokolatlannak tűnő kézmegfogásra, ezek maradnak a legélesebb képek, a lényeg persze mégiscsak az, akárhogy forgatom a dolgokat, hogy rájöttem a női és a férfihang különbségére, nem tudom, ez más körülmények között sikerült volna vagy sem. Majd egyszer végiggondolom, miért éppen oda futottam előle, miért pont arra a vonatra szálltam fel, törvényszerűek a történések vagy véletlenek, most mindegy, ezek a dolgok mindenesetre mindig eszembe jutnak majd róla. Debrecenről.
    Mindjárt esik, jó lesz, hősnek érzem majd magam, ahogy ázom az Oktogonon.
    Volt itt egy zöldséges valamikor, tudom, mert egyszer ültem már ezen a helyen éjszaka, határtalan jókedvvel, van vagy tizenöt éve. Húsz.
    A vonat, a város, az idő nem tudta, majd a víz, a víz majd leszedi rólam az illatodat. Lemossa, ahogy folyik le a fejemről, csorog le a homlokomon, az arcomon keresztül az államig, hömpölyög le mindjárt az államról a mellemre, ha elered végre jó nagy cseppekben a budapesti eső.