Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 4. sz.
 
 
 
 

HALMAI TAMÁS

 

Vállra hajtott fej

  Takács Zsuzsa: A megtévesztő külsejű vendég1 



Vehetjük akár szó szerint is a cím ajánlatát: Takács Zsuzsa első s mindmáig egyetlen prózakötete valóban „megtévesztő külsejű vendég” az olvasó asztalán. Alakilag történeteket elbeszélő rövidprózák, azaz novellák sorakoznak a könyvben (a megrendítő személyességű Ajánlást2 tizenhét szöveg követi) – ám, amint több kritikus is észrevételezte, olyannyira költői a nyelv s oly mértékben összetett az anyag motivikus megalkotottsága, hogy az epikai igénynél gyakran lényegibbnek tűnnek föl a lírai beszéd- és szerkesztésmód eljárásai. Akárha megannyi „másként elmondott vers”-et3 olvasnánk: „Takács Zsuzsa könyvében, a verseit is jellemző erős narratív építkezés ellenére, kevés a valódi, elbeszélhető történet – inkább csak helyszínek, hangulatok, illatok, találkozások és álmok, reflexiók, pillanatnyi benyomások, félelmek válnak történetértékűvé.”4 Egy prózapoétikai olvasat szavaival: „Takács Zsuzsa prózája is, Tóth Krisztináéhoz hasonlóan már a narratív szerkezet létrehozásakor a metaforikusság költői eszközeivel operál. Mintegy a történeteket rímelteti, és nem a szavakat.”5
    Beszédes mozzanat, hogy több történeten a szerző valamely korábbi versének szcenikája rajzolódik át.6 Takács Zsuzsa költészetének vonzalma az epikus alakításhoz ma már értékes kritikusi közhelyeink egyike: „Takács Zsuzsa költészetének egyik leggyakrabban emlegetett, legjellemzőbb vonása az erőteljes narratív építkezés, a versek epikához közelítő szerveződése. A sokszor csak sejtető, olykor balladisztikusan tömör versek zárt történetei többnyire valóban magukban rejtik az önfeledt mesélés lehetőségét.”7
    A műfajjelölő alcím (Önéletrajzaim)8 is mintha inkább a Takács-versek beszélőjének megnyilatkozása volna (s nem a műfaji játékhoz a nevét adó szerzőé); mintha az, aki eddig versben szólalt meg, most a próza nyelvén igyekezne elmondani – mit is? Valamiképpen mindegyik írás a saját én (és a saját nyelv!) idegenségével, az otthon(talanság) kísértő léttapasztalatával, a kommunikáció és az emlékezet defektusaival szembesíti hősét (akár első, akár harmadik személyű az elbeszélés, s függetlenül az adott elbeszélő nemétől is); a halálra szomjaztatott kisgyerek történetétől a disszidálás lélektanáig, az (elveszített) anyához való viszonytól a karrierépítés balvégzetű módszertanáig vezetve a cselekményszálakat.9
    Az álomi jelenetezés mint a Takács-féle narráció talán legsajátabb jegye; a montázsszerűséget eredményező vágások a történetmondásban; a történetek légkörének egyszerre misztikus-kísérteties és realisztikus-szociografikus volta; a kiszámíthatatlan szólam- és nézőpontváltások; a lélektani indokú áttűnések (egyik történetből/személyből a másikba); a variációk (egy vagy több témára); s a motívumhasználat poétikus ritmizáltsága: ezek azok a tényezők, amelyek munkát adnak az olvasónak (hogy élményt adhassanak), s amelyek az epika köréből a líra tartományába utalják Takács Zsuzsa prózáit. Abba a tartományba, amely egy miniatűr remek formájában annak idején (az Üdvözlégy, utazás!-ban10) így szólaltatta meg a saját narratívának kiszolgáltatott önazonosság metafizikus drámáját: „Pillantásom kimenekült a fenyőfa / tüskés ujjhegyére, az ablakon túl / legelt a kéken-zöldön, akart, de félt is / messzebbre jutni, vergődött hosszan / a gallyakon, de hálójából végre szabadult. / Hullámzó, könnyű ösvényeken indult / a diadalmas trón felé, és fölszállt. / A szobában maradt száraz, üres tok / hallgatott és viselte történetét.” (Test és lélek)
    A megtévesztő külsejű vendég különleges, mert a kortárs magyar prózairodalomban szokatlan eszközökkel élő munka. Több köze van a latin- amerikai irodalmak alternatív realizmusához (amelyet jobbára mágikusnak szokás nevezni), mint pályatársak műveihez, több a klasszikus modernség megújuló epikájához s a Camus-féle egzisztencialista prózairályhoz, mint a posztmodern kísérletező elegyességéhez. Nem meglepő, hogy az egyik legalaposabb kritika irodalomtörténeti előzményekből vezeti le a kötet által képviselt esztétika jelentőségét: „Takács Zsuzsa első prózakötete a lírai nyelvnek éppen azon tartományai felől fordul egy epikus nyelvhasználat felé, mely a személyiség konstruálását-metamorfózisát foglalja magába, s amely ezen belül az emlékezés fenntartotta szubjektivitás mint az immár elbizonytalanodott, olykor cserélhetővé váló énalakzat jelentésköreit illeti. [...] a kötet igen nagy íráskultúrával rendelkezve figurálja a modern irodalmiság formatanát, számos poétikai összetevőjét és fontos eljárását – mind narratológiai szempontból, mind a szubjektum és a nyelv összetett viszonyát illetően.”11
    A zajos és lelkes kritikai fogadtatás minden tekintetben indokoltnak látszik tehát. Még akkor is, ha talán nem hibátlan e könyv, s talán nem elégít ki maradéktalanul minden (hivatásos) olvasói elvárást. A méltató írások némelyikében megfogalmazódó fenntartások erre mutatnak. Jellemző hozzáállás azonban, hogy Takács Zsuzsa életművének alkalmasint legjobb ismerője például a szerző költészetének dicséretébe foglalja szelíd kételyeit: „Takács Zsuzsa nagyszerű költő, aki bármit ír, az természetesen érdekes adalék a versek értelmezéséhez, de sokszor alig több ennél.”12
    Az első elbeszélés nyitó mondata emblematikus erővel, emlékezetes önreflexióval adja meg a teljes munka alaphangját: „Ez a történet nem velem esett meg, de első személyben tudok csak beszélni róla.”13 Innen, a hol megindító, hol rettenetes, egyszer kísérteties, másszor mulatságos történetek fölmondásának szándékától jut el a kötet az utolsó narratívát berekesztő, de a könyv és szereplői számára tágasabb jövőt ígérő szavakig: „Készületlenül ért, hogy átölelsz, a két egyforma dzseki átöleli egymást – ettől összezavarodom. Egyszer egy jómódú családból származó fiatal lány abbahagyta egyetemi tanulmányait, és beállt munkásnak a Renault-gyárba, akkortól, ha kedvesen szóltak hozzá, azt hitte, hogy kedvességük puszta félreértés folyománya. Hosszú ideig leszek abban a hitben én is, hogy tévedsz, s tévedésed egy idő után a magad számára is nyilvánvalóvá válik. Merő gyöngeségből egy pillanatra mégis válladra hajtom a fejemet.”14 Ez a zárlat mintha a novellákban színre vitt valamennyi dilemmát, az én, a nyelv, a sors valahány komor kérdését egyetlen közönséges esetben oldaná föl. A tárgyiasított egymássallét (a dzsekik ölelik egymást) szemérmes békéjében, a Simone Weilre névtelenül hivatkozó hasonlítás rejtett misztikájában, a vállra hajtott fej alkalmi idilljében; azaz, végső soron: a szeretet profán szakralitásában.

 

1
Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2007. 
2
„A két és fél oldalas írás narratív komplexivitásával, a kihagyásalakzatok radikalizmusával, egzisztenciális sűrűségével és nyelvének egyszeri egyetemességével Takács Zsuzsa a jelek szerint prózában is megtestesülő költészetének mesterdarabja, nem túlzás: koronája.” Szegő János: Megtévesztő vendég-szövegek, Beszélő, 2008/3. [http:// beszelo.c3.hu/cikkek/megteveszto-vendeg-szovegek] A mű összetettségéhez tartozik, hogy szembeszökő személyessége sem egyedi teljesítmény, s nem is szűkös alanyi  érdeket mutat föl: az Ajánlás jól nevesíthető irodalmi hagyományba illeszti magát, amennyiben Franz Kafka A kakasülőn című parabolájával létesít – motivikus és retorikus értelemben is – szoros szövegközi kapcsolatot. 
3
Reményi József Tamás, Kivilágított. Takács Zsuzsa: A megtévesztő külsejű vendég, Népszabadság, 2007. május 26. [http://www.nol.hu/archivum/archiv-447984] 
4
Demeter Zsuzsa, Hány novella egy élet? Takács Zsuzsa: A megtévesztő külsejű vendég, Jelenkor, 2008/7–8, 891. 
5
Szegő János, i. m. 
6
Ezt legmélyebben Bodor Béla tanulmányszámba menő kritikája tárta föl: Próza feltétlenül és feltételekkel. Takács Zsuzsa: A megtévesztő külsejű vendég, http:// www.litera.hu/hirek/proza-feltetlenul-es-feltetelekkel [2007. június 2.]. Ez az életművön belüli, műfajok közti játék már a kötet címével kezdetét veszi: A megtévesztő külsejű vendég címet eredetileg A letakart óra (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2001) egyik verse viselte. 
7
László Emese: Egy másik kezdés. Takács Zsuzsa: A megtévesztő külsejű vendég, Élet és Irodalom, 2007. június 15. [http://www.es.hu/index.php?view=doc;16858] 
8
Figyelemre méltó adalék lehet, hogy – interjúk és műhelyjegyzetek tanúsága szerint – Önéletrajzaim címmel éppen a Takács Zsuzsa által többé-kevésbé mesternek tekintett Pilinszky János tervezett regényt („vertikális regényt”) írni. 
9
A szubjektum és a nyelv közös identitásának kérdésére jószerivel mindahány értelmező írás kitér; vö. például: „Szó és alkotás összetartozásának felismerése mellett a szövegek legalapvetőbb közös tapasztalata nyelv és önazonosság szétválaszthatatlansága, illetve a nyelvbe vetett emberi létezés határainak megtapasztalása.” Érfalvy Lívia, Az önazonosság problémája. Takács Zsuzsa: A megtévesztő külsejű vendég, Vigilia, 2008/4, 313.
10
Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2004. 
11
Eisemann György: Takács Zsuzsa: A megtévesztő külsejű vendég (Önéletrajzaim). Takács Zsuzsa prózakötetéről, Műhely, 2008/4, 66. 
12
Bodor Béla, i. m. Csak itt, jegyzetben idézünk két további bíráló észrevételt; olyannyira nem ez volt a meghatározó szólam a mű befogadásában. Ámde a kritikai szigor (egyik esetben a prózaírói képességek megkérdőjelezésében, másikban az életműbéli hely elbizonytalanításában) tanulsággal szolgálhat akkor is, ha magunk a fölemlített hiányosságokban hajlamosak vagyunk inkább a műfaj szabályait kijátszó leleményt, a hagyományos novellaformát átpoetizáló szellem szép rendhagyását látni, mintsem valódi hibát, kifogásolandó gyöngeséget: „A kötet írásainak legalább felénél könnyen támadhat az az érzésünk, hogy ezek még nem lezárt szövegek, hiszen a bennük rejlő ötlet, a jellegzetes hang és a tökéletes stiláris megoldások ellenére is a szerkesztetlenség benyomását keltik, azt sugallják, hogy szerzőjük a struktúra problémáját nem oldotta meg tökéletesen. A kis történetek némelyike aránytalan felépítésű, a kiinduló szituáció után elkalandozik, csapong, cselekményvezetése nehezen értelmezhető, és ezt a lezárás csattanói sem mindig képesek megoldani, egy jól sikerült befejezéssel kikerekítve, egésszé téve a történetet.” Kolozsi Orsolya: „...a világ mutatványossátrának kakasülőjén...” Takács Zsuzsa: A megtévesztő külsejű vendégHíd, 2007. szeptember. [https://www.epa.oszk.hu/ 01000 /01014/00040/pdf/114.pdf] „Takács Zsuzsa magával ragadó prózavilágot teremtett, ugyanakkor elmondható, hogy A megtévesztő külsejű vendég a történetek újramondása, a motívumok és tematika megismétlése, illetve újrarendezése révén nem hoz újat a korábbi kötetekhez képest, sőt bizonyos értelemben kevesebbet ad, mint a többször említett 1998-as könyv [A bűnök számbavétele – H. T.].” Ménesi Gábor, „Nem akartam otthon lenni a világban”. Takács Zsuzsa: A megtévesztő külsejű vendég, Irodalmi Jelen, 2007. szeptember. [http://www. ij.nyugatijelen.com/  archiv/ 2007/2007%20szeptember/ij3.html] 
13
Tanyai történet, in: A megtévesztő külsejű vendég, 9. 
14
Beszélgetések terme, in: A megtévesztő külsejű vendég, 223.