Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 4. sz.
 
 
 
 

 

NAGYATÁDI HORVÁTH TAMÁS

 

Szindbád utolsó vére

 

 

A szürke pocsolyák tükréből – miután mindent körbejártak a szűk helyeken, és mindent kifigyeltek – a csapdába csalt fénysugarak szanaszét szökkentek az örökzöld bokrok levélzete, a fák törzse és ritkuló ruházatú ágai felé, fáradt, őszi törekvéssel a csöpögő esőn át végső soron a felhők irányába, és azokon túlra, ahonnan jöttek, a fényes égbe, kelet istenei és nyugat angyalai játszóterére. Titokzatos mosollyal távozó őszi holtak széthulló szellemei, kik éppen csak ráébredtek a még élők számára érzékelhetetlen voltukra, nyitották immár végleg távozóban a minden mást látó szemeiket a párálló szeptemberi parkra. Feketerigó szaladt halaszthatatlan dolga után előrevetett nyakkal, majd mikor már a vegyes sövény takarásában tudhatta magát, visszanézett, miféle nyomokat hagyott maga mögött az ázott, apró kaviccsal felszórt úton. Vagy végigmérte esetleg a vágtában megtett távot – ki tudja?
    A kavicsos utakat padok szegélyezték, az ülőkék, a támlák vésésektől voltak sebhelyesek, a kis rövid, olykor egészen kesze-kusza csatornácskákban vékonyan állt, remegett vagy folyt az esővíz, mintha valami furcsa tudós terítette volna közszemlére egy általa felfedezett faj idegrendszerét. A park Öregváros felőli részén, ahol egy padsor párhuzamosan futott egy keskeny zsákutcával, fiatal nő ült, egymagában. Akkor ült oda, amikor a kora délutáni Nap már lebukóban volt az egyenes törzsű feketediósor mögött húzódó, Háromszázéves utca kétemeletes házainak fakó vöröses tetői felett. Törékeny, habár kissé darabos mozdulatokkal törölte le a padot egy zsebkendővel; arra sétáltában talán sütkérezni támadt kedve? Megeshet. Akárhogy is, de ottfogta a város zajai közül szökött meghitt őszi hangulat szellővel, hulló levelekkel és illatokkal a szemerkélő, még langyos eső. És a kitapintható csend. Némán szemlélte az utcán ritkán elhaladó autókat, gyalogosokat, a barokkos, mustársárga házak kinyíló, becsukódó ablakait. Jó ideje ücsörgött már, mert amikor leült, a szemközti ház kéményének árnyéka a lábáig sem ért, azóta viszont a tető gerincének árnyéka a nyakáig kúszott fel, néha meg is remegett, mintha csak az előlopózó hidegtől.
    A minden cél híján levő D. őgyelgett arra, aki ezt a várost épp elhagyni kívánta, és szólította meg. Kedvesen, talán tőle szokatlanul félénken is, amire a hölgy szemmel láthatóan összerezzent. Betudhatóan talán annak, hogy sokkal jobban elmerült gondolataiban annál, minthogy feltűnjék neki a kicsit sasszézva, imbolygón, az út kavicsait rugdosva közeledő alak.
    – Elnézést, hölgyem, leülhetnék ide? – A megszólított késlekedésétől megremegő hangon, bizonytalanul folytatva: – Úgy látom, ezt a padot valaki letörölte. Talán nemrég, talán Ön?
    – Igen. – Érkezett végül a válasz, sután, mintha elzsibbadt nyelvét erőltette volna a megszólaló. – Természetesen, fiatalember! – És D. leült, de addigra már egyáltalán nem volt biztos abban, hogy nem inkább valamelyik vizes padot kellett volna válassza. Kissé gunyorosan hangsúlyozottnak érezte a fiatalember szót. Igen, talán mindenféle megszólítást nélkülözve kellett volna kérdezzen. Alapvetően bizonytalan lelkületének délutánra épp csak megnyugvó vizén a szokásos hullámokat verték fel a röpke párbeszéd szavai – ha letegezem, az a baj, hát ezzel a megszólítással meg ez a baj, de valahogy mégis, kellett... De voltaképp mi az az ez, és mi az, hogy kellett? És D. máris legkedvesebb, értelmetlen kérdései között találta magát.
    D. aztán fészkelődött, kézi táskájából lefűzőmappát vett elő, combjára tette aztán nyakát felemelve, kinyújtva kémlelte a körutat, amelyről nyílik a park és a Háromszázéves utca. A fák közül egy hetyke fekete-vörös tacskóféle kutya szaladt elő, nyakán több veszettség elleni oltást igazoló műanyag biléta zörgött, a lakótelep felőli kanyarból gazdája rekedtségtől remegő hangja szállt: – Bütyi, Bütyi, rossz kutyusom, ne szaladj előlem!
    Bicegő, billegő járása messziről feltűnt, nem úgy a sétabot, amelyet inkább hadonászásra használt, mint támaszkodásra. Meglepően gyorsan közeledett a padon ülők felé, akik előtt várakozón állt meg a tacsi, élénken csóválta farkát, kuncsorgott feléjük, közben néha oldalra figyelt, az öregasszony felé. A kutyák jobban megérzik a szeretőket, mint akár ők maguk ennek tudatába kerülnének, talán meglátják az összekötött sorsok vörös fonalát? Az öregasszony odaért, és nem vágta oldalba a kutyát, jó szokása szerint. De hiszen a szökevény azért is állt meg ott, mert tudta, a szökésért verés jár, de csak akkor, ha nincs közönség. Talán a gazda szuszogásával mérge is csillapodik...
    – Óh, kedveskéim! – Szaggatott beszéde lassacskán folyamatossá vált, Bütyi előbb leült, aztán lefeküdt. – Kedveskéim, megbocsássanak. Nézzék, ez a ronda dög rögtön belehempereg ebbe az undok sárba. Leülhetnék itt, a pad végén? – És már ült is. – Ronda Bütyi, aztán berohansz a lakásba, de még a  hálóba is, fel az ágyterítőre? – korholta még a kutyát.
    Biccentett D., aztán a hölgyre nézett, aki sietve előzte meg a komótos fejmozdulatot: – Hogyne, tessék, foglaljon helyet, én úgyis rögtön indulok, már elég régóta ülök itt.
    – Hát kedveskéim nem egymáshoz tartoznak? Mintha olyan különösen összeillő párnak láttam volna magukat. Ó! – Azzal leült a pad szélére, D. közelebb húzódott a hölgyhöz, az öregasszonyból pedig áradni kezdett a szó: – Ez az ősz! Micsoda ősz, ezek a meleg délutánok, mennyire szeretem ezeket a meleg szeptemberi délutánokat. Persze, a tavaszi párok ilyenkorra már elköszönnek egymástól, de az őszi ismeretségek sokkal szorosabbak. Habár nem okvetlenül, de úgy látom. Jó öregemmel mi is ősszel ismerkedtünk össze, tavaly temettem el. Ötvenkét év után. Bütyi maradj hát, ha ide hozott úri kedved! Nyolcvanöt lenne, utóbb már naphosszat csak az ablakból nézett ki. Gyakran sóhajtozott, hogy bárcsak megmaradtunk volna kinn. Volt egy tanyánk, ott éltünk, körben erdő, mögöttünk holtág, mindenfelé vadak és mély, nagy csendek. Aztán bezsuppoltak minket egy zajos panelba. Emlékszem, unokatestvére minden decemberben beállított egy üveg, zamatos házi pálinkával, még jött ide városra is utánunk. Szóljanak ám kedveskéim, ha untatom, feltartom magukat. Szóval nem együtt vannak?
    – Igen. Így van. – Mondta D., miközben a combján fekvő mappából gépelt lapokat, kabátzsebéből pedig egy tollat vett elő, és mintha csak magának motyogna, úgy fejezte be a maga által is lényegtelennek és fölöslegesnek ítélt választ. – Nem együtt vagyunk a hölggyel. Vagy kisasszonnyal? Habár éppen... Rossz egyedül ilyen szép őszön, és máskor is, sokszor. Persze a kutya, ha van egy hűséges jószágunk, az sokért kárpótol minket. Sokért.
    A nő figyelmen kívül hagyva, hogy más is válaszolhat az öregasszonynak, mint ő, így akaratlanul a fiatalember szavába vágott: – Gyakran üldögélek erre-arra az utóbbi időben. Olyan megnyugtató. Elrendezem a fejemben bolyongó gondokat.
    – Igen, ez a park szép hely. Elnézegetem az embereket, a madarakat itt, és az ovisokat,  amíg Bütyi futkározik. Szívesen feledném az éveket. De a fene tudja, mindig inkább előszemtelenkednek. És egyre jobban. Bütyim is mennyivel virgoncabb volt, fürgébb. Mostanra már alig lát valamit szegény. – Vékony szövetkabátján egy lyukából kiugrott gombot gombolt be az öregasszony, és ahogy felállt, mozdulatára felugrott Bütyi is, úgy, mintha sürgős dolga jutott volna eszébe. Miközben elindultak egy keskenyebb gyalogösvényen, még pár köszönő szót mondott: – Kedveskéim, hát minden jót. Így vagyunk. Megöregedtünk, minden szép napot kihasználunk egy kis sétával. És örül az ember, ha ilyen mesébe illően valóságos fiatalokkal tud beszélgetni, pár szót váltani, akiket az Isten is egymásnak teremtett.
    Nézték, ahogy távolodik az öregasszony és kutyája. Már kigyúltak a város távolabbi fényei, a park öntöttvas lámpásai, az égen a csillagok és a Hold, kerek arcán azzal az örökös, bamba figyelemmel nézett körbe. A hölgy, mintegy az indulók megszokásával összébb húzta könnyű kabátját és lendületet vett, alig észrevehetőt. Ki tudja miért, mégis inkább csak amolyan fészkelődő mozdulat lett belőle.
    A kibukni készülő gondolatok árulkodón mozgatják az embert, olykor a legfegyelmezettebbeket is. – Fiatalember! Ugye nem tévedek, ha azt feltételezem, hogy máshova ült volna, ha csak a pad szárazságán múlik? Persze, ne válaszoljon, ha nem akar. – És az előző, elvágott lendület után vett egy másikat, és nehézkesebben, mint imént az öregasszony, de felállt.
    – Miért érzem úgy, hogy alig akar indulni? – A hölgy e szavakat hallva D.-re nézett. Szerette volna, ha nézését, melyet nem sikerült észrevétlenül elsiklatni D. csontos, sarkos arcáról, a férfi csak olyan nézésként érti, ahogy azt ő magyarázná. De az emberek nem olyanok...
    Egy pillanatra félrenézett D., mintha csak ő kívánná befejezni a hölgy őszintének tűnő pillantását, le a cipője elé, míg a visszafogott lendülettel érkező választ hallgatta.
    – Van egy titkom. Amivel nem tudok mihez kezdeni – akárha magába beszélősen is, de muszáj, hogy végre elmondja valakinek, és folytatta fásult-fátyolos hangon a hölgy. – Engem megátkoztak...
    Azzal magához szorította kabátját, kistáskáját, és mintha hirtelen dolga jutott volna eszébe, rohanva távozott a park néptelen sétányán. Távolodó lábai alatt zizegett a kavics, D. áramütötten ült, és csak nézett az eltűnő alak után, akinek a körvonalai lassan összefolytak a félhomállyal, a messziben összeboruló fák takarásában. D. még percekig nézett arrafelé, aztán a padon, maga mellett, egy névjegykártyát vett észre, amely mintha csak egy kézzel varrott zsebkendő utánzata volna, régi időkből. Felvette a világoskék-rózsaszín kártyát, olvasgatta, gondolkozott, hogy mit tegyen vele, és mire megjegyezte az összes adatot róla, visszahelyezte a pad sokat tűrt deszkájára, és a már combján nyugvó mappájában kotorászott.
    Könyvecskét vett elő, felnyitotta, ahol a könyvjelző volt benne, szemét erőltetve olvasni próbálta. Aztán összecsukta, elpakolt mindent és magában beszélve egy bátorító, rövid verset mondott maga elé. Felállt, és elindult arra, amerre az imént az az ismeretlen  nő elrohant.
    Mérey Kriszta. Háromszázéves utca 17. D. elkanyarodott egy hangos talponálló felé, belépett, a pult felé ment, és amíg odaért kigondolta, hogy mit is inna. Rendelt, és az egyik vadul villogó, szerencsepróbára csábító játékgép melletti pulthoz állt. Mennyire mindegy minden egyes név. Mérey Kriszta, akiről a címén és foglalkozásán kívül csupán annyit tud, hogy meg van átkozva.
    Miféle átok lehet, Krisztán? Kitől való? Mennyire nehéz? Nehezebb, mint az övé? Menni városról városra, mintha keresne valakit. Megtalálni mindenkiben az ismerőst, és mindenkit tűnni hagyni. Felégetni a hidakat, mégha csak öntözőcsatornák ócska gerendapallói is. Belátni, hogy nincs hova eljutni. És mégis kételkedni a hiábavalóság tudásának igazában. D. megitta fröccsét, és indult komótos léptekkel vissza, a Háromszázéves utca 17. felé. Valami titkot kell kideríteni. Talán az utolsót, talán életében az utolsót, vagy talán ebben a városban az utolsót?
    17-es, rózsaszín ház, fehér ablakkeretekkel, az emeleti ablakokat akác ágak takarják, fény csak az egyikből szűrődik. Sötét lépcsőház, számkódos ajtózár, kaputelefonok gombjai. Takács, Vesztes, Kéry, Kirchner, Mérey, Faluvégi.
    – Jó estét, Mérey Krisztát keresem, – szólt a kaputelefonba bizonytalan hangon D. – D. vagyok. Délután említette a parkban, hogy el van átkozva. Azért keresném...
    – El vagyok átkozva, mi dolga van azzal? 64-32-70 a kód. Második emelet, a lépcsővel szemközti ajtó.
    D. kettő ritkát koppantott a tömörfa bejárati ajtón, és mire a harmadik koppantást az ajtóra mérte, kiszólt Kriszta, hogy rögtön jön. Aztán semmi. D. eközben, mintha észbekapott volna, már-már  feslő, kopott ruházatát ápolatlan arcát és haját illetően, arra gondolt, hogy jelenlevő személye semmiképp sem illik be ebbe a környezetbe. Persze, mint ahogy abba a sok másikba sem, amelyekbe eddigi életében mégis volt szerencséje vagy olykor szerencsétlensége megfordulni. Éppen emelte volna újra a kezét mégis a maradás mellett döntve, mikor meghallotta a kulcsok zörgését.
    Kriszta nyitott ajtót, és betessékelte. Majd ahogy vezette D.-t a félhomályos nappali felé, beszélni kezdett. – Tudja fiatalember, az ilyen öregasszonyokra kénytelen-kelletlen, de mindig hallgatok. Vagy igazat mondanak, vagy pedig valami olyasmit, ami habár a lehető legtávolabb állónak tűnik az igazságtól, mégis valami furcsa és szoros, egyúttal meghatározhatatlan  viszonyban van azzal.
    – Érdemes szerintem is hallgatni rájuk – reagált a szavakat lassan formázva D. – Csak épp nem tudom, miképp alkothatnék akárkivel szép párt.
    Kriszta hellyel kínálta a magát kérető D.-t, miközben válaszolt, a hízelgés minden jele nélkül, ami D.-nek jólesett: – Igen. Maga nagyon elhanyagoltan néz ki, ápolatlan, mintha hajléktalan volna. Testszaga van, igaz, még épp nem büdös, de már nem is kívánatos. Viszont valami furcsa vibrációt éreztem maga körül a padon, és most is. Ez zavarhatott meg végtelen magabiztosságomban. És tessék, megint. Véletlenül nem Mátyás király egy kései utódjához van szerencsém? – Tette fel a hamiskás kérdést Kriszta.
    – Mátyás király, ez jó... – Nyugtázta a bizonyos szempontból teljesen helyénvaló kérdést D., majd folytatta: – Itthonról nem szaladhat el, úgyhogy nyugodtan küldjön el. Küldtek el már számtalan helyről. Meg fogom érteni. Sőt, akarja, hogy máris elmenjek?
    – Nem. Semmiképpen sem. Inkább zuhanyozzon le. Adok pár ruhát megboldogult apám maradék ruhái közül. – Azzal Kriszta a folyosói beépített szekrényből egy fürdőlepedőt vett elő, és nyújtotta felé. – Apámmal nagyon jó viszonyom volt. Néhány napja temettem el, anyám mellé. A ruhái, amelyeket a kórházból adtak haza, még itt vannak. Tiszták. Gondoltam, kimosom, mielőtt odaadnám valami jótékonysági szervezetnek. Ezt a farmert amúgy néhány hónapja kapta tőlem. Az ing a kedvenc ruhái közül való. Trikó, gatya, zokni – amíg beszélt, egymás után nyomta a ruhadarabokat D. kezébe, majd egy erőteljen mozdulattal megfordította. – Az ott a fürdő ajtaja, tessék. Addig nézek magának valami vacsorát, én már ettem. Azon sem lepődnék meg, ha maga még ebédet sem evett volna.
    D. csak nézett a rózsaszín háziruhában álló, nála alig idősebb nőre, ahogy tisztán, egyenesen és érthetően beszél hozzá. De mégis, mi végre? Ez járt D. fejében, és olyanná vált ez alatt a hangulata, hogy kedve lett volna visszarohanni a kocsmába és bőgve berúgni. Az elvesztegetett évek jutottak eszébe, azok, amelyekről előtte azt hitte, élete legjobb, megismételhetetlen évei lesznek. Országjárás, világjárás. És sokáig úgy is tűnt, de aztán... A hadsereg, a baleset, a munkakeresés, a cégalapítás, az a hihetetlen, már-már csodaszámba menő szerencsesorozat, és ráadásul mindenhol valami, amit akkoriban az értetlenség falának hitt. Holott az egész más volt; csupán egy halom minden rendszert nélkülöző reakció, visszajelzések arra, hogy mihelyst önmagát adná, kiderül, hogy mindenre és mindenhol alkalmatlan és kellemetlen személy. Keserűségében jött rá, hogy ha valaki nem érti őt, akkor az egyedül saját maga lehet.
    Félreismerte magát, mert egyszerűen egy rosszul összerakott képet húzott magában magára. És ahogy haragjában, maga iránti utálkozásában és gyűlöletében azt széttörte, mint egy marék homok, szétfolyt az is, aki valójában volt. Kétszeresen senki, mert nincs meg egyik énje sem már, sem a képzeletbeli, sem az, amelyre ezt ráerőltette. És háromszorosan is senki, mert aki ezek után lehetne, sehogy sem állt össze. És négyszeresen senki, mert amikor azt hitte, személyisége nemsoká elmúlik, mint egy bodhiszattváé, aki csak épp visszatért néhány dologért, egyszerre mindenféle démonok ellen kellett harcolnia, akik mintha valami üres helyet akartak volna betölteni a szívében. Ötödjére, ő talán az a valaki lesz, aki most képes lesz felvenni a harcot ezekkel a démonokkal. Alkalmi hajléktalan, kósza álszent vagy cégtulajdonos bohóc – bárcsak képes volna valahogy arra a kis lángocskára vigyázni, ami születőben van benne, szíve tróntermében, és hogy amíg él, az semmi több, mint egy könnyen kioltható lángocska maradjon.
    – Kérem, ne dramatizálja túl a helyzetét! – Szólt rá Kriszta, amit D. úgy értelmezett, mintha csak belelátna. – A helyzet tetszőlegesen bonyolítható, de kezelje olyan egyszerűen, mint amennyi épp látszik belőle. Döntse el, lefürdik, vagy így marad? Esetleg elmegy?
    – Nem, csak épp... Igen, igaza van. Megyek, lezuhanyzom. De megtisztelne, ha megmondaná, miért is, mivel van elátkozva? Ez érdekelt volna. Talán inkább ezen rágódnék a víz alatt, mint a magam balsorsán. D. vagyok – nyújtotta kezét hirtelen elmosolyodva D.
    – Nahát... Jól van, ha ennyire összeszedte magát, szólítson nyugodtan Krisztának. Igen, és tegezzen csak – mondta viszonozva a kézfogást. Majd hozzátette: – El vagyok átkozva, hogy mindig csak várjak valakit, aki sosem érkezik meg. Az talán maga is lehet, de valószínűbb, hogy már anélkül a valaki nélkül maradok.
    – Jó. Hát tegezz te is. Akkor én most lefürdök. Valóban.
    Azzal D. megfordult és belépett a fürdőbe. Magáracsukta az ajtót, és ahogy pillantása a zárra siklott, látta, benne van a kulcs. Gondolkozott, talán magára kellene zárja. Vagy talán mégse? Körbenézett. A fürdő eklektikusan, minden rendszer nélkül volt berendezve, valamiféle stílusa mégis volt a sok világoskék, fehér és rózsaszín felületnek és holminak. Igen, a hideg. Sehol egy zöld vagy sárga vagy barna valami. Mintha egy királynő kristálypalotájába csöppent volna. Amíg körbe-körbe járatta tekintetét, levetkőzött, belépett a zuhanyzóba, behúzta a cseppmintás ajtót és megeresztette a vizet. Jól esett D.-nek, ahogy bőrén végigfolytak az először hideg, aztán a langyos, végül a forró víz csíkjai. Már vörösödött a bőre, amikor beszappanozta magát, aztán áttekerte hidegre a vizet, és mire már csak hideg víz folyt, végzett is. Kilépett a kabinból, megtörölközött, és felvette Kriszta apjának ruháit. A nappaliból egy ismerős, régi dalt hallott, és azt, hogy Kriszta mintha telefonon át veszekedne valakivel. „Nem kell, hogy ide gyere. Érted? Nincs szükségem rá.” D. vett egy nagy levegőt, és kilépett a folyosóra. „A tél hosszú, hibás a gyógyszer, nem lesz több tavasz.”
    D. várt még talán egy percet, aztán belépett a nappaliba, ahol a díványon, szemlátomást magába zuhanva ült Kriszta. Felnézett, végigmérte D.-t, mintha most látná először, aztán elmosolyodott, cinkosan. – Hát erről beszéltem. Ez a rajtam levő átok.
    – Ezt nem egészen értem. Vagyis, semennyire nem értem. – Válaszolta némi szünet után D.
    – Úgy vettem az életemet fiatal lány koromtól kezdve, mivel csak a sajátom, bármit megtehetek vele. És bármit megtehetek azokkal, akiket csak az utamba sodor a szél, vagy küld a balsors, vagy akármi. Nem vigyáztam sem magamra, ami – őszintén szólva – a kisebb baj volna; de nem vigyáztam senki másra sem – és ez viszont jóvátehetetlen hiba, vagy vétek. Vagy bűn. Mindig a magam feje után mentem, nem figyeltem senkire, nem hallgattam senkire, nem voltam tekintettel senkire. Aztán ahogy múltak a viharos évek, miközben hulltak körülöttem az emberek – mindenféle értelemben: hulltak – azt vettem észre, hogy ahogy nekem nem volt fontos semmi és senki, úgy én is érdektelenné válok lassanként mindenki számára. Mint egy rongy, igaz, olykor érdekes, szórakoztató és kellemes voltam, de csak egy rongy. A katasztrófák sora pedig ez után jött. A szerelmes barátokat elmartam vagy elszórakoztam magam mellől, és amikor ráébredtem, mekkora kincs lehetett volna egyesével jóformán akármelyikük, az őket követő, hasonló barátok a legfájóbb pillanatokban adták tudtomra, hogy senki sem vagyok nekik. Nem tudom, érted-e?
    – Valahogy, talán, értem. Átok, amit magad idéztél magadra. – És mintha otthon lenne D., az ablakba állt, elnézve a fák lombjai között átsütő fények felé.
    – Igen. És ezt minél világosabban látom, és minél egyértelműbben szenvedek, annál jobban várok valakit.
    – De az a valaki csak nem jön? – Kérdezte D. kissé ironikusan.
    – Néha mégis azt hiszem, hogy egy-két nap, és itt is van. Olyankor veszek egy lottót, egy üveg konyakot, vagy rosszabb esetben a parkban sétálok, és idegen férfiakat csábítok el. Mind ismerős valahonnan, mintha csak tucatszámra járkálnának ebben a városban is. Te is ismerős vagy. Félszeg, rátarti, kissé öntelt, hiú, magabiztos, aki aztán egyik pillanatról a másikra összezuhan. Szenvedélybeteg, vagy ellenkezőleg – ugyanaz. Ábrándozó. Meg nem is tudom még mi...
    – Igen... Vagy nem? Régebben foglalkoztam ilyesmivel, ilyen amatőr pszichológizálással, aztán egyre inkább felhagytam. – Vette át a szót D. – A kedvenc foglalatosságom ez lett: szabadságom idején hajléktalanná vedlek, elfelejtem a munka napi rutinját, mint egy kalandtúrázó. Naponta leiszom magam, parkokban alszom, és véletlenszerűen megyek egyik városból a másikba.
    – Akkor csak nem elrontottam a játékod, hogy ideidéztelek?  – Kérdezett Kriszta ugyanazzal az iróniával, mint amivel az előbb D. tette. – Mert hidd el, eszemben sem volt. Bár mellékesen éreztem valami furcsaságot a lényedben, de azt hittem, hogy ez csak az elfojtott sóvárgás. A művészlelkek kvintesszenciája. Nem leépítés, hanem elfojtás. Nem tűnsz egy kiélős fajtának...
    – Manapság a hűséges, csavargó fajtám, a már-már aszkéta nem divat. Aki egy kicsit is művész, pláne sztár, az mind kiéli magából még azt is, ami valójában benne sem volt. Ugyanaz, a hazugság másik fele, és közben a mellüket döngetik, ami persze ki sem hallatszik a díszletek alól. Apropó, egy-két nap, és itt van?
    – Nem, azt hiszem, itt van, – mosolyodott el újra Kriszta, arcán egyszerre volt ott a fölényeskedő magabiztosság és a kislányos, kérdő kétség.
    – Hmm. Ez csak az én átkom miatt lehetséges, amit most egyelőre nem mondok el. De ha a lottó már megvolt, akkor talán következhetne a konyak. Már ha van kedved sétálni indulni most.
    – Csak ha kint tölthetem veled az éjszakát. – Szabta meg a séta feltételét Kriszta.
    – Azt hiszem akad elég hely kettőnknek is a csillagok alatt. – Hagyta helyben az ötletet D.
    Amíg így beszélgettek Kriszta lófarokba fogta haját és egy vastag, fekete pulóvert kötött a dereka köré.
    – Induljunk – mondta Kriszta.
    A pinceszerű kisvendéglő néhány lépcsőjén kora hajnal felé Kriszta és D. már egymás kezét fogva jöttek fel, de ezt mintha észre sem vették volna. Az éjszaka folyamán a körülöttük egyre hangosodó zene mostanra alig hallhatóan szólt, az éjszaka folyamán a körülöttük egyre sűrűsödő füst mostanra meglehetősen elült, az éjszaka folyamán a körülöttük egyre-másra felbukkanó párok és kis társaságok már mind eltűntek, a közöttük égő hosszú gyertya leégett. És ők, anélkül, hogy különösen sokat beszéltek volna a zajos, éjjeli forgatagban, úgy érezték, megtalálták mindketten azt, akit régóta kerestek, vártak.
    – Kérlek – perdült fáradt mosollyal D. elé Kriszta –, mesélj a téged sújtó átokról.
    – Hm. Nem mondom, hogy nem, de nem szívesen teszem. – Mondta D., aki erre hirtelen olyanná vált, mint aki egy színpad szélén állva elnéz a közönség feje felett. – Az én átkozottságom nagyon hasonlít a tiedre.
    – Akkor ez most valami próba lesz?
    – Nem, kedves – mondta D. keserű grimasszal –, de azzá válhat.
    – No. Hadd halljam hát. – És Kriszta közel D. arcához összecsűcsörítette  ajkait, majd arcát elhúzva csókot csattantott a  levegőben.
    – Úgy voltam az életemmel, talán öntudatlan kisfiú koromtól kezdve, hogy mivel az enyém, bármit megtehetek vele. Azt gondoltam, hogy bármit megtehetek azokkal, akiket csak az utamba sodor a szél, vagy küld a balsors, vagy akármi. Nem voltam tekintettel sem magamra, ami – őszintén szólva – a kisebb baj volt; de nem vigyáztam senki másra sem. Nem azért, mert bármiről különösebb elképzelésem lett volna, hanem talán ellenkezőleg, minden eseményt helyénvalónak találtam, magától értetődőnek, és úgy gondoltam, fölösleges minden akarat a változtatásra. Ezért sokszor tűnhetett úgy, hogy csak úgy beletaposok az utamba kerülőkbe, mintha démonok szálltak volna meg, és azoknak engedelmeskednék. Ez a bűneimnek persze már csak a következménye volt, de én a pokolban éreztem magam. Aztán ahogy múltak az évek, úgy hulltak körülöttem az emberek, de tényleg mindenféle értelemben: hulltak. Ahogy nekem nem volt fontos semmi és senki, úgy én is érdektelenné váltam lassanként mindenki számára, fölösleges kolonccá. Nem emlékszem senkire, aki ebben az időben csak a barátságom kedvéért megmaradt volna mellettem. Olykor érdekes, szórakoztató és kellemes voltam, de végtére mindig csak egy kolonc. Aztán elkövetkezett a katasztrófák igazi sora. A belém szerelmes lányokat legtöbbször észre sem vettem, vagy elmartam és elszórakoztam őket magam mellől. Aztán amikor kezdtem ráébredni, mekkora kincs lehetett volna egyesével jóformán akármelyikük, az őket követő, hasonló lányok és nők a legfájóbb pillanatokban adták tudtomra, hogy senki sem vagyok nekik. Nem tudom, érted-e? – Állt meg beszéde végén D.
    Kriszta, amíg hallgatta D.-t, egyre gyengébben fogta a kezét, végül elengedte, és már csak sétált mellette, és átkozottnak érezte magát, azt, hogy megszületett és felnőtt, a sorsát. Ahogy D. megállt, ő is megállt, remegő térddel fordult felé.
    – Annyira szeretném hinni, hogy igazat beszélsz, és nem csak visszhangként mondtad vissza az én tegnap délutáni szavaimat. El akarom hinni, és el is hiszem, mert olyan aljas nem lehet senki, hogy ezt megtegye. Viszont az emberi szerencsétlenségek között miért ne lehetne két egyforma. És ha elhiszem, értem is. – Mondta Kriszta, majd az éjszaka alatt felgyűlt vágyakozás lángjait feledve, az alattuk termő fehér hamvak forró szeretetével ölelte át D. nyakát. Szemébe nézve egy hosszú csókra hangolódva közelítette arcát D. arcához, aki ez elől kifordulva, az ölelő kezeket finoman, a világ szenvtelen szeretetével fejtette le magáról.
    – Kicsit sem vagyunk különlegesek ezzel a sorssal. Sőt, ez az önző, hiú és gőgös emberek legtipikusabb útja. Aztán mindenki máshogy igyekszik nem tudomást venni róla, vagy együtt élni vele. – Indult el újra D., amerre a vasútállomást sejtette. – Vagy igyekszik valahogy megmásulni. Eleinte én is, mint annyi hozzám hasonló szánalmas alak, próbáltam ezt is felhasználni, hogy kitűnjek a tömegből, és észrevegyenek. Aztán feltettem a kérdést, hogy miért is?
    – Egyedül vagyok, nagyon magányos vagyok. És már egyáltalán nem érzem jól magam így, ebben a szerepben. – Vette át a szót Kriszta. – Az utolsó pasimat tegnap dobtam ki, és közben már rád gondoltam. És most úgy hiszem, már örökké magányos maradok.
    – Nagyon szeretnélek, de igazából nem tudlak semmivel sem bíztatni. – Válaszolta melankólikusan D. – Sokszor elég egy mozdulat vagy egy hangsúly, és az ember sorsa máris fordul, és másképp alakul, mint ahogy az várható lett volna – ezt bárki tudhatja, de azt, hogy melyik volt vagy lehetett volna az a mozdulat vagy hangsúly – azt hiszem, ezt a legkevesebben tudják. Viszont akik tudják, azok meg már éppen nem foglalkoznak vele.
    D. és Kriszta úgy mentek a hajnali szürkületben egymás mellett a lassan éledő kertvárosi hangulatú utcán, mint akik gyerekkoruk óta ismerik egymást; egy éjszaka elég volt ahhoz, hogy mélyen magukban felismerjék a másikban azt, akiről tudták, hogy él valahol, de az évek múltával mindkettejüknek egyre inkább meseszerűnek tűnt, hogy még összetalálkoznak ebben az életben. Persze, e tudat ellenére mindketten úgy alakították egyre sivárabbá váló életüket, hogy felismerjék rögtön, ha az a másik feltűnik.
    Már látszott az állomás szürke-barna épülete és a két peron, ahova a szomszéd városba igyekvő dolgozók egyre-másra érkeztek, komótosan, kis csoportokban állva, mint furcsa madarak. Habár Kriszta már talán fél órával annak előtte érezte, hogy D. is arra vette az irányt, és szíve szerint nem engedte volna el, mégis, valami emberfeletti nyugalommal ment mellette, mintha csak egy messzire induló, meghitt barátját kísérné.
    – Tudod – kezdte nagyjából ebben a hangulatban Kriszta –, kislány koromban volt egy kaleidoszkópom. Amikor megkaptam, hitvány egy ajándéknak tartottam, még úgy is, hogy apukám azt mondta: Kriszta, csak jól figyeld a folyton újjáalakuló alakzatokat! A lélek is így látszana az ember szívében, ha megfigyelhetnénk. Haragudtam rá, hogy azért, amiért ő annyit emlegette a gyerekkori kaleidoszkópját, nekem miért azt kellett kapnom egy születésnapra, mégha kaptam mellette mást is. Aztán hogy, hogy nem, néhány hónap múlva már ez volt mindenem. Akármi bánat ért, bezárkóztam vele a nagy akasztós szekrénybe. A télikabátok miatt sosem lehetett teljesen becsukni, és számomra mindig egy kicsit tél volt odabent. A végét ehhez a kis fénycsíkhoz nyomtam, és úgy forgattam, hosszú percekig nagyon lassan. Valóban, olyankor úgy tűnt, hogy benne van az egész világ, az én világom, és csak valami gonosz véletlen miatt lehetett, hogy én nem voltam benn a színes cserepekből összeálló virágok között, amelyeket mindig lelkem tükreként vettem.
    – Egyszer – vette át a szót D. percekre rá, hogy Kriszta abbahagyta beszédét, és már hallották a közeledő szerelvényt –, széttörtem egy kaleidoszkópot, mert kíváncsi voltam, mi van benne. A tenyeremen csak egy marék szemét volt az, ami előtte csodákat láttatott velem. Általában mindent szétszereltem vagy széttörtem, ami csak a kezembe került, de semminek a darabjai nem töltöttek el olyan szomorúsággal, mint akkor a kaleidoszkóp részei. Érdekes, ahogy a teljes más eredetű dolgok sokszor egymáshoz teljes hasonló módon nyilvánulnak meg.
    – Mire gondolsz ezzel? – Kérdezte Kriszta, ahogy a közeledő, narancssárga mozdonyt nézte.
    – Elmennék, holott maradnom kéne. Maradnék, holott mennem kéne. Olyan, mint egy darabokra szedett játék,  és én világéletemben azzal voltam elfoglalva, hogy ilyenekbe leheljek új életet. – D. lassan beszélt, körbe-körbe az igyekvő emberek a látszatot meghazudtolva tülekedtek, és fogytak a peronról. – Ez még egyszer sem sikerült, és félek, hogy most sem sikerülne. A gyengeség az igazi átkom, formázhatatlan anyag vagyok. Te pedig erős vagy, túl erős, hajlíthatatlan forma vagy. Remélem, az emlékedből elég erőt merítek, és akkor talán nem lesz túl késő, hogy majd felkeresselek...