Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 3. sz.
 
 
 
 

 

ALFÖLDY JENŐ

 

A semmivel szembenézve

  Csokits János: Sötétedés

 

 

A líra kritikája gyakran használja a kozmikus szót. Most, amikor a hosszúra nyúlt emigrációból hazatért Csokits János, a „kozmikus” költő életműve fölfrissült válogatásban jelent meg Sötétedés címmel a Nap Kiadónál – nem ártana tisztázni, mit értsünk ezen a kozmikus minőségen.
    Világa mindenkinek van, még annak is, akinek látóköre alig terjed túl a horizontot lezáró panelházakon vagy a világháló kínálta napi híreken. Az ember világa, az orbis, a mundus vagy az univerzum azonos a technika jóvoltából egyre jobban feltáruló „mindenséggel”. A kozmosz ennél is mérhetetlenül tágabb: az eónokkal és fényévekkel behatárolhatatlan tér és idő hona ez, a felfoghatatlan, végtelenségség űrje a benne kavargó égitestekkel, Vajda János csillagmiriádjával. A régiek mitikus alakokat, istenségeket láttak benne. A költők nem csupán föltekintettek az égre: ha kellett, a földi világon kívül is fölvették nézőpontjukat. Vörösmarty egy 20. századi űrhajós szemével tekintett vissza glóbuszunkra, amikor leírta: „A vak csillag, ez a nyomorú föld / Hadd forogjon keserű levében”. A már nem e világon élő költő képes volt rá, hogy a Teremtő szemével vagy a kitaszított lelkek módján lássa szülőbolygónkat.
      József Attila különös szavát – „égitesten a lábam” (Költőnk és Kora) – Csokits János segíti megérteni: „Több mint fél évszázada kísér az a mindent átható érzés, hogy égitesten élek” – olvassuk a könyv utószavában. Mi természetesnek vesszük az emberi arányokat, s ritkán tűnődünk el azon, hogy a déli féltekén élő emberhez képest nem a földön állunk, hanem fejjel lefelé csüngünk az égbe. A kozmosz felől nézve magunkra, elámulhatunk parányiságunkon, látókörünk szűkösségén. Weöres Sándor a „kozmikus embert” idézte meg, s a Csokits Jánoshoz közelálló Pilinszky Jánosnál is gyakori a csillagos űr. Jellemző ez a versindítása: „Fejem fölé a csillagok / jeges tüzet kavarnak”; ő is egy „kihűlt világ”-ot s egy „senki földjé”-t vizionált. A nihilizmus énekese, Kosztolányi sokszor megénekelte a semmit, de a léten túli létről először Csokits János ad képzetet.
      Nem a hatásokat leltározom, amelyek Csokits János költészetét befolyásolták. Az említett költőknek – Madáchcsal s más romantikusokkal együtt – bizonyára volt benne szerepük, hogy meglelje sajátos látásmódját, hiszen ők sem szólalhattak volna meg egymás nélkül. Líránkban alighanem az Éj monológját író Vörösmarty a legfontosabb előd. Csokits János azonban – rá figyelve is – a maga törte csapáson haladt, s a 20–21. századi ember tapasztalatait építette verseibe.
     

A létezés útja a nemlét,
a végtelen útja a vég,
a minden útja a semmi –
a semmi az egyetlen út

     

– írja egyik jellegzetes költeményében, az Egy hajótörött naplójából című, nyolc részes verskompozícióban.
      A kiismerhetetlen kozmoszba hatolt, térben és időben. Puritán, mégis roppant választékos nyelvi anyaga az élet előtti és az élet utáni, vagyis az élet nélküli, szervetlen világ dolgaiból áll össze: holt kő, hideg űr, kopár homoksivatag, holdbeli por, kemény sziklák, megkövesült csigaházak, jeges kristályok, kozmikus szélfúvás, űri sötétség és a csillagrobbanások vakító fénye. A sejtelmeinkben óhatatlanul megjelenő állapot költői rögzítése ez. Csokits János költészete gyökeresen különbözik mindenkiétől abban, hogy nem valaminő spirituális létezést ragad meg kristályos formáival, hanem az ontológiai semmit érzékelteti festői és zenei eszközeivel.
      Pilinszky kozmikus űrje és halálos magassága is felséges és rémisztő. Eltűnt belőle a Gondviselő, magára hagyta a reá vágyakozó embert. Ám az ő ege még így is a dualista szemléletű középkori ember mennye, ha „sötét mennyországot” mond is. A Reményt nem tagadta meg: „messze még a virradat” – mondja Pilinszky – de lesz virradat, bármilyen messze van. A keresztény ember optimizmusával vallotta: „Et resurrexit tertia die” – megrendülve is hitt a föltámadásban.
      Csokits János ezzel szemben a reményen túli, könyörtelen belátás költője: úgy tetszik, a művészi öntudat az ő végső reménye. Nem veszti szem elől: ahogy a születésünk előtti végtelen időben, úgy a halálunk után is az örökké tartó semmiben oldódik föl a létünk. Korai verseiben a történelmi megrázkódtatások, a hontalanság és a végesség tudata olykor a kétségbeesés hangjait is kicsalta belőle. Férfikorában odáig jutott, hogy nincs kiút – a megnyugvás a meztelen igazság tudomásulvételében rejlik. (Azért hazatérése után is várták még kínos meglepetések, a szabadnak vélt haza kiszolgáltatottságában vagy a nyelvromlásban.) De ritkán találkoztam még ehhez foghatón lényegre törő költészettel. Vitálisabbal, forróbban lüktetővel igen – de a végességünkkel való szembenézést ilyen bátran vállalóval csak a legritkábban.
      Havas ormokra emlékeztető költészete félelem nélküli, tartásos életvitelre tanít.

 

Elhangzott a József Attila Megyei Könyvtárban, Csokits János költői estjén, 2009. január 19-én.