KOVÁCS LAJOS

Huszonöt év Dorog művészeti életében

  (1984-2009)*
     

A várossá nyilvánítás (1984) óta Dorog művészettörténete több periódusra bontható.
      1984-1990 között a pártállami intézmények és irányítási elvek működtek. A néhány évvel korábbi fejlesztési lendület 1981-ben (a település 800. és a szénbányászat 200. évfordulóján) érte el csúcspontját, s még folytatódott néhány (elsősorban) városépítő elhatározás (városközpont, lakótelepek, sorházak befejezése; a Hopp-gyűjtemény megvásárlása, a Vasarely-kollekció átvétele). A Vasarely Múzeum létesítése, településtörténeti monográfia kiadása már nem valósult meg.
      A rendszerváltást követő öt év főleg emlékművek formájában alkotott maradandót. Civil kezdeményezések sora és alapítványok létrehozása jellemzi a korszakot.
      Az 1995 utáni korszak az értékteremtés és az értékőrzés hullámzó szakasza, ahol jut költségvetési forrás több elképzelés megvalósítására. A „hazai” és a hazahívható („elszármazott”) személyekhez köthető országos és nemzetközi sikerek is felhívták a figyelmet egy átgondolt, a múlttól a jelenig vezető feltáró és bemutatást-bemutatkozást igénylő művészetpolitika kialakulására. A művészetek támogatói még nem tudatos, hanem – főleg az erősödő civil kezdeményezések nyomására – alkalmi döntéseket hoztak, hozzájárulva az alkotói szándékok megvalósulásához.
      A művészek megbecsülését 1993-2002 között a Pro Urbe Díj, azóta  a Rauscher György-díj fejezi ki. A civil fórum elismerési formája 1992-től a Dorogiak Dorogért Emlékplakett.
      A kisvárosi keretek kevésbé alkalmasak arra, hogy a tehetséges alkotókat letelepedésre, itthon maradásra késztesse. A sikeresség eklektikussága elsősorban azt látszik erősíteni, hogy elsősorban az előadóművészek számára kínál nyugodt hátteret a kisvárosi otthon.
         
Az irodalmi élet (szerény előzményekkel) elsősorban individuális teljesítményeket ígér. A kép azonban árnyaltabb.
      Szépirodalmi alkotás kiadására a város máig sem vállalkozott, a helyi sajtó is rendszertelenül publikál(t) irodalmi alkotást. Az irodalomtörténet talált előbb inspirációt a múlt feltárására: az Esztergom és Dorog határán alkotó Németh műveinek kutatására Monostori Imre vállalkozott, dorogi kötődésről kevés szó esik tanulmányában.
      A városhoz kapcsolódó alkotók az 1970-es évektől részesei a hazai irodalmi életnek.
      A szépirodalom műfajaiban alkotó szerzők szoros kapcsolatokat ápolnak országszerte.
      Kovács Lajos író a hetvenes évektől publikál felnőtteknek és gyermekeknek egyaránt. Irodalmi szerkesztőségek munkatársaként is szerepet vállal(t) a gyermek- és felnőttirodalom közvetítésében (Kincskereső – Szeged; Új Forrás – Tatabánya). Emellett szűkebb pátriájának értékeit irodalmi művekben feltáró krónikása, Dorogon irodalom- és művészetszervező. Dorogi Füzetek címmel hely-, művészet- és kultúrtörténeti könyvsorozatot szerkeszt és ír. Számos dorogi művészeti kiadvány gondozója.
      Cselenyák Imre elbeszélő, regényíró irodalmi munkássága is Dorogon bontakozott ki. 1989-től ír novellákat, regényeket. Kisprózáit folyóiratokban, napilapokban publikálja, emellett hetimagazinokban olvashatók munkái. Országszerte irodalmi esteket szervez, fellép gyermekműsorokkal, tagja az Írottkő Műhely együttesnek. 2006-tól a Magyar Prózaíró Műhely Egyesület alelnöke.
      1993-tól rendszeresen követik egymást regényei, kisprózagyűjteményei. „Írásai kétféle irányt mutatnak. Egyfelől a kortárs irodalomban alkot, gyakran kíméletlen kísérletező kedvvel, másfelől történelmi, korfestő ifjúsági regényekben kelti életre a múlt értékeit, idézi meg a letűnt idők hangulatát.” – jellemzi írói érdeklődését a Szóda – a FIK elektronikus folyóirata. Alkotói filozófiájához tartozik olyan fogalmak tisztelete, mint az olvasmányosság, az érdekesség, a könnyedség. Ugyanakkor fontosnak tartja – régmúlt korokban kutatva – a történelmi tudást, s ezt a felé forduló kritika is legfőbb érdemei között említi.
      Peer Krisztián költő, író is Dorog szülötte. Budapest és Dorog között ingázva él és alkot. Fiatalon a sárvári diákirodalmi rendezvényeken tűnt fel, azóta vezető irodalmi lapokban publikál, országos irodalmi folyóirataink rendszeresen közölnek műveiről recenziót, kritikát.
      Húsz évesen jelentette meg első verseskötetét, eddig négy könyv igazolja lírikusi fejlődését. 2001-től számos film és színházi munka forgatókönyvírója, írója, társszerzője, dramaturgja, esetenként szereplője.
      Költészetéről kezdetben a kortársaihoz kötődő, azonos jellemzőket felmutató költői útkeresést hangsúlyozzák kritikusai. Negyedik kötetéhez érkezve sajátos egyéni hangjára és a hangsúlyok megváltozására figyelnek fel. Újabban a próza, a színház és a film felé fordulása azt jelzik, hogy még számos meglepetést ígér a fiatal alkotóművész elfogulatlan kíváncsisága.
      Számos irodalmi díj, ösztöndíj ismerte el és támogatta eddigi munkásságát.
         
Az irodalom olyan műfajai érdemelnek még megkülönböztetett figyelmet, mint az irodalomtörténet, az emlékiratok, vagy a műfordítás.
      Bodri Ferenc irodalom- és művészettörténész, műgyűjtő, tanár irodalomtörténeti tárgyú írásai az 1960-as évektől jelentek meg a hazai és külhoni magyar folyóiratokban, kedvelt témája a magyar és francia irodalom és képzőművészet 19-20. százada, a kölcsönhatások és analógiák; ugyanígy századunk külföldön élő magyar képzőművészeinek és íróinak munkássága, a budapesti Európa Iskola művészetének életútja és szellemi sugárzásai.
      Kutatta és publikálta A fiatal Móricz és Esztergom kapcsolatát. Cser Lászlóval közös munkája A Babits-emlék. Közreadta Fenyő Miksa önéletírása címen a témáról készült összeállítását. Bravúros kortörténeti kutatás a Lukács érsek és kora című könyve.
      Pintér Márta Zsuzsanna színház- és irodalomtörténeti kutató, e tevékenysége pedig több dráma- és líratörténeti kuriózummal gazdagította a magyar irodalmat.
      Önálló kismonográfiái jelentek meg, több kötetben szerzőtárs és szerkesztő, ír tanulmányokat, cikkeket, kritikákat és recenziót. Kutatásainak középpontjában a magyar dráma történetének korai szakasza áll. Számos felfedezést tett a diákszínjátszás kezdeti, egyházi iskolai történetének eddig hiányos fejezeteiben. Jelentős kutatásokat végzett Csíksomlyó töredékesen ismert passiójátékainak kiegészítéséért, illetve Csokonai Vitéz Mihály kézírásos formában fennmaradt műveinek mentéséért.
      Külföldi tanulmányútjain szakterületének fehér foltjait kutatja, jelentős ösztöndíjak odaítélésével a szakma is kifejezte munkájának elismerését.
      Az itt említendő emlékiratok is e korszakhoz kötődnek, mert nyilvánosságra kerülésük, publikációjuk – nagy késéssel – az 1990-es években történt. Ilyen munka Gáthy Zoltán építész Emlékiratok (Dorogi évek) című írása a két világháború közötti évek dorogi művészeti életéről, vagy Hopp Ferenc Szép élet a katonaélet... című, saját groteszk rajzaival illusztrált világháborús naplója. A II. világháború személyesen megélt dorogi „élményeit” Csiffáry Nándor és Kövecs Imre közli közös kötetben. Valamennyi munka fontos kordokumentum a 20. századról.
      Dzsotjánné Krajcsir Piroska tanár, kutató, műfordító tanulmányai és férje révén szoros kapcsolatban van az örménységgel. 2004-től az Armenia örmény folyóirat munkatársa, 2006-tól főszerkesztő-helyettese. Emellett az ELTE belső-ázsiai tanszékén örmény művelődéstörténetet tanít. A hazai armenisztika jeles képviselője, akinek 1994 óta számos kultúrtörténeti, néprajzi, ismeretterjesztő és irodalmi vonatkozású írása jelent meg. Az örmény irodalom fordítójaként is jól ismert a munkássága.
      Szöllősi Adrienn elsősorban műfordításokat publikál, kiemelten szépirodalmi (regény, vers) és filozófiai tárgyú munkákat ültet át magyarra. A Skandináv dekameron (2008) fordítója, a Huszadik századi skandináv novellák (2007) szerkesztője. Fordításait közölte a Nagyvilág, a Forrás, a Lettre folyóirat. Margit Sandemo regényfolyamának tíz kötetével és J. Gardner munkáival keltett feltűnést érzékeny fordításai által.
      Kovács Ilona műfordító, tudományos munkatárs. Norvég szépirodalmi fordítások fűződnek elsősorban a nevéhez. Cikkeket és tanulmányokat közöl külföldi kulturális folyóiratokban, az ELTE BTK skandináv nyelvek és irodalmak tanszékének kiadványaiban.
      Munkái közül kiemelkednek Margit Sandemo regényfolyamának 1995-től megjelent hazai kiadásai.

*

Évszázados hagyományra épült a város képzőművészeti élete. Bizonyos (részben érthető) tematikai sematizmus (bányászat, munkásábrázolások) jellemzik egyfelől, eredeti tehetségű alkotók és működő(!) műhelyek másfelől. Míg a 19-20. század fordulóján két jelentős festő, Koszkol Jenő és Rauscher György szülőhelye volt, addig a gyorsuló fejlődés idején – a két világháború között – meghívott művészek (Haranghy Jenő, Jeges Ernő, Edvy Illés Aladár, Mátrai Lajos) jelentős műveinek ösztönzője lett a település.
      A II. világháborút követő években a munkásművelődés központilag meghatározott direktívái itt szerencsésen találkoztak a tehetségek támogatásával. Ehhez a Dorogi Képzőművészeti Szakkör és a később megteremtett Dorogi Galéria biztosított szakmai hátteret, a munkásotthon pedig alkotó környezetet. Elsősorban festők, grafikusok találtak benne otthonra, a két műfaj alig választható el legtöbbjük munkásságában.
      Az általunk tárgyalt évtizedekben Furlán Ferenc grafikusművész, majd Kolonics Péter művésztanár vezette a képzőművész szakkört. A galéria emellett az országosan ismert legjelesebb művészek és irányzatok bemutatkozó, kiállító helye is volt, ahol máig megmaradt a széles kapunyitás szándéka – szakember híján váltakozó sikerrel.
      A helyben létrejött alkotások, műtárgyak java része a városban és környékén talált gazdára, de számos életmű darabjai keltek el a nagyvilágban. Fontos intézményi és megrendelői (támogatói) háttér révén születtek helyben köztéri, vagy középületekbe szánt kollekciók, egyedi művek is az elmúlt huszonöt évben. Szerényebb intézményi hátteret biztosított az 1990-es fordulat után a korábbi fő szponzor, a Szénbányák Vállalat, szerepét a Dorogi Szénmedence Kultúrájáért alapítvány igyekszik pótolni, de 1990 után már alig jutott megrendelés a művészeknek.
      Fontos támogatóvá lépett elő viszont a rendszerváltozást követő évtizedben a városi önkormányzat. Új köztéri alkotások születtek: kezdetben elvi (II. világháborús emlékmű; Hűségnyilatkozat emlékműve), majd anyagi támogatásával is (Kálvária felújítása; Kitelepítési emlékmű; Húsz éves Dorog városa emlékmű). Döntő elhatározás volt Dorog Város Kulturális Közalapítványának, majd ennek keretei között a vásárlásokkal létrehozott Dorogi művészek galériájának megteremtése 1991-ben.
      Mecénás és/vagy hagyatékőrző a művelődési ház, a Dorogi Szénmedence Kultúrájáért Alapítvány, továbbá rövid működése alatt a Közösségi Ház. A felújítások, vásárlások és gyűjteménygondozások egyik fő kezdeményezője Dorog Város Barátainak Egyesülete. Civil összefogás eredménye több emléktábla megszületése. Új intézményként rangot vívott ki a kiállítás-szervezésben 1985-től az Eötvös Galéria (a hasonló nevű iskolában) kamara-kiállításaival, Kolonics Péter művésztanár vezetésével.
      Művészeti csoportot az 1990-es években hoztak létre az itt élő (többségében amatőr) művészek, néhány közös kiállítással adtak hírt magukról. A helyi figyelem egyenetlenségei nem segítették a sokszínűség kivirágzását a városban (csak az utóbbi évek meghívásos pályázatai ígérnek változást). Megbízást a várostól Árvai Ferenc szobrász-, Végh Éva és Kolonics Péter helyben élő festőművészek kaptak, meghívásos pályázatot pedig a húsz és a huszonöt éves város évfordulóin hirdettek magyar képzőművészeknek.
         
E háttér a képzőművészet számos ágazatában hagyott (de kevésbé kínált) lehetőséget önkifejezésre professzionális és amatőr szinten egyaránt. A festészet gyökerei a legmélyebbek, művelői gyakran fordultak el hoszszabb-rövidebb időre a kevésbé látványos, ezért elismerést is hosszabb távon ígérő grafikától. Többségük korábbi korszakok valamely kipróbált kifejezésmódját választotta, alkalmazta. Kevesen mondhatják el magukról, hogy főfoglalkozású művészként vettek/vesznek részt hazai képzőművészeti életünkben. Egyéni életútjuk fejezi ki leghívebben a városhoz való kötődésük változó szorosságát.
      Puxbaum Jenő festőművész ifjúkori sikereinek a háború vetett véget. 1946-tól Dorogon élt és dolgozott, a Dorogi Képzőművész Kör vezetőjeként segítette a fiatalokat. Főleg impresszionisztikus, a dorogi vidéket megidéző tájképeket, valamint portrékat, aktokat festett. Élete utolsó éveiben (1980-as évek) ismerhette meg újra a siker ízét, ekkor mutatta be önálló kiállításon alkotásait.
      Gáspár Sándor festőművésznek a dorogi szénmedence volt gyermekkori otthona, festői témáit is itt találta meg a bányászok között. 1949-54 között Poór Bertalan tanítványaként elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát. Képei láthatók Veszprémben, Tatabányán, Budapesten, a Soproni Bányászati Múzeumban, illetve magánszemélyeknél és intézményeknél. Két (Koszkol Jenő hagyományait folytató) dorogi panorámaképét dorogi közintézményekben helyezték el, sajnos kevésbé látogathatóak a nagyközönség számára.
      Mintegy félszáz bányászattörténettel kapcsolatos, a realizmus és a kései historizmus jegyében született olajképét 2002-ben Dorognak ajándékozta, állandó kiállítás keretében a művelődési házban helyezték el. A képeket (többek között A Dorogi Szénmedence Kulturájáért Alapítvány támogatásával) albumban jelentették meg.
      Somogyi István festőművész mozgalmas élete során tudatosan készült a művészpályára, bár nem végzett főiskolát. A Dorogi Képzőművész Szakkörben fejlesztette festői tehetségét. Tagja volt a Művészeti Alapnak. Magát modern realistának nevezte. Számos önálló kiállításon szerepelt. A Dorogi művészek galériájában őrzik a művelődési ház előtti térről készült impresszionisztikus, kortörténeti dokumentumként is érdekes  tájképét.
      Prunkl János festőművész „Képeit a gyermekrajzok ’romlatlan’, olykor naiv, máskor dekoratív-expresszív kifejezésvilága jellemzi. Mindezt tudatos képépítő metódusként alkalmazza, kiváltva a klasszikus kompozíciós elveket. Az ironikus-groteszk látásmód által vezérelt, már- már morbidnak tűnő formái öntörvényű harmóniát teremtenek. Prunkl János piktúrájának alapvető jellemzője a játékos – vagy csak játékosnak tűnő – torzítások felszíne alatt munkáló tudatos festői program, a dolgok mögött rejlő lényeg kutatásának és megjelenítésének, képpé ötvözésének a szándéka” – írja róla Zsembery Dezső. Eredetiségével meghökkentő hatású, ugyanakkor ritkán kiállító művész.
      Gerencsér Ferenc autodidakta festőművész 1970 óta él Dorogon, a Képzőművész Szakkörben figyeltek fel a munkásfiú tehetségére. 1986- tól a pomázi és a mártélyi képzőművészeti alkotótáborban végezte felkészülését. Grafikai tudását megszerezve nyúlt csak ecsethez. Képei témaválasztásban és színeiben is expresszív, szürreális alkotások, gyakran a naiv szemlélet jegyében megfogalmazott emberközpontú szándékkal. Ebből kibontakozó szimbolizmusa sokféle értelmezésre ad lehetőséget.
      Végh Éva Rauscher-díjas festőművész is a Dorogi Képzőművész Szakkörben tanult, majd az egri tanárképző főiskolán és Budapesten a Magyar Képzőművészeti Főiskolán diplomázott. A kilencvenes évektől jelentkezett kiállításokon. Kezdetben olaj és vegyes technikával táblaképeket festett, később selyemfestéssel és zománcképekkel mutatkozott be. A természetet mint reális alkotót képezi le világos színeivel, áttűnéseivel, természetes, mégis stilizált formáival. Több munkája található középületekben és magángyűjteményekben.
      Hérics Nándor autodidakta grafikusművész. Alkalmazott grafikával, installációval, neonplasztikával foglalkozik. 1973 óta kiállító művész. Nagy feltűnést keltő sorozatmunkája volt a Zenészportrék című „portrégalériája”, melyből 273 hiperrealista olajfestmény reprodukcióját könyv alakban is megjelentette. Plakátpályázatok rendszeresen résztvevője. 1976-1980 között Dorogon élt és dolgozott. 1983-84-ben a város első címerének tervezője volt.
      Till Attila orvos, festőművész a Dorogi Képzőművész Szakkör és a Science fiction csoport tagja. Intellektuális beállítottságából következik az a látásmód, amely a sci-fi témáktól a groteszk szemléletig vezette. Expresszionisztikus, szürrealisztikus vonzalom színesíti gazdag eszköztárát.
      Kolonics Péter festőművész vezeti a Városi Diák Képzőművész Kört és a Dorogi Képzőművész Szakkört. Tájképei, szimbolikus emberábrázolásai meleg színekkel párosulnak. Szívesen fordul a múlt festészeti eredményeihez, korszerű formát keresve az örmény miniatúraábrázolás témáihoz. Városi megrendelésre eddigi főműveként (Koszkol Jenő és Gáspár Sándor sorozatainak nyomán) 2001-ben elkészítette Dorog nagyméretű, az elődökétől eltérő, egyéni látásmódú panorámaképét a Pilis- hegység irányából. A mű a polgármesteri hivatal dísztermében látható.
      P. Tóth-Major Krisztina festőművész sokoldalú érdeklődése számos technika kipróbálásához vezetett, de elsősorban a természet harmóniáját sugárzó tájképeket fest, vagy tusrajzokat készít. Városképeket és meseillusztrációkat alkot zománc technikával, máskor üvegfestéssel. A legfiatalabb nemzedék ígéretes tehetsége.
      Szigeti Erzsébet ikonfestő különleges színfoltja a festészeti hagyományoknak. Puxbaum Jenő Dorogi Képzőművész Szakkörében képezte magát, majd Zolnay Géza festő, restaurátor tanítványaként dolgozott. Megtanulta az ikonkészítés technikáját, behatóan foglalkozik az ikonográfiákkal. Számos hazai és külföldi kiállításon mutatta be művészileg zsűrizett ikonmásolatait.
         
A grafika műfajában több sikeres munkásságról számolhatunk be, az itt alkotó művészek közül néhányan országos figyelmet keltettek.
      Till József grafikus orvosi diplomát szerzett, de sosem szakított a képzőművészettel. A naiv művészet látásmódja keveredik hiperrealista törekvésekkel alkotásaiban. Dorogi naptárán rajzai versszövegeivel együtt voltak láthatók. Kézzel rajzolt halatlasza valamennyi magyarországi halfajunkat magába foglalja színes festmény formájában. Kiállította a volt dorogi járás településeinek kápolnáiról, templomairól készült grafikáit is.
      Furlán Ferenc a Képzőművész Szakkör alapítója volt, majd elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát. Dorogon élt, 1970 és 1988 között a Dorogi Képzőművész Kör és a Dorogi Galéria vezetője volt. Sokoldalú művészeti munkásságot fejtett ki, de (teljes életműve alapján) elsősorban grafikusként alkotott maradandót. Saját megfogalmazása szerint „A vonal és a fény mögötti világ” inspirálta kísérletező kedvét. Rajzokat és rézkarcokat készített, de (ars poeticája kiteljesítéséhez) a festészet és az üvegablak-tervezés is foglalkoztatta.
      Az 1980-1990-es évek fordulóján homok-olaj vegyes technikával újította meg eszköztárát, de szülővárosában szobrok, térplasztikák készítésével is kísérletezett. Több munkája Dorog, Tatabánya középületeiben és magántulajdonban található. Csaknem teljes grafikai és festészeti hagyatéka 1999-től Dorog Város Kulturális Közalapítványának gyűjteményében van kiállítva, vagy feldolgozásra várva. Az 1981-ben készült, a művelődési házban látható nagyméretű üvegablaka újabban az ország legjelentősebb alkotásai között kapott publicitást.
      Tettamanti Béla Munkácsy- és Rauscher-díjas grafikusművész gyermek- és diákéveit Dorogon töltötte, itt kezdett rajzolni. Autodidakta művész. 1973-tól rajzait napilapokban, folyóiratokban publikálta. 1981 óta könyvillusztrációkat is készít. „Rajzait kesernyés életérzés hatja át, groteszk hangvétel színezi, valamiféle furcsa, abszurd szemlélet vezérli, amely az ismertnek vélt motívumok váratlan átfogalmazásával az értelmezési lehetőségek meglepő pályáit nyitja meg a befogadók előtt” – írja róla Wehner Tibor.  Művei nemcsak a hazai, de az európai kiállítótermekben is sikert arattak.
      Wieszt József grafikusművész miskolci és szentendrei tartózkodás után műtermet épített Dorogon, és szabadfoglalkozású művészként dolgozott. „...grafikai munkásságával, igényesen kidolgozott sokszorosított lapjaival, a klasszikus eljárások alkalmazásával készített alkotásaival, elsősorban rézkarcaival vívott ki jelentős, rangos helyet a kortárs magyar művészetben. Művei gyakran szerepeltek a legjelentősebb szakmai fórumokon, országos kiállításokon, így kiemelt jelentőséggel a miskolci Országos Grafikai Biennále tárlatain. Emellett tevékenyen részt vett műveivel szülővárosa és a térség kiállításain. A közelmúlt éveiben festészete is kiteljesedett. A klasszikus képalkotási hagyományokat tiszteletben tartó, de a kifejezés korszerű, a XX. századi vizualitás szellemiségét és új formai lehetőségeit kutató és szintetizáló művészetének központi problematikája a társadalom önpusztítása, a természet és az ember harmonikus viszonyának felbomlása, az elidegenedés, a magány volt” – jellemzi munkásságát Zsembery Dezső.
      Lévay Jenő grafikusművész 1981 óta rendszeresen állít ki egyénileg és csoportos, hazai és külföldi tárlatokon. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének, a Szobrász, a Grafikus, a Szimpozion és a Folyamat Társaságnak. A Xertox csoport egyik alapító tagja, több mint száz alkalommal szerepeltek – Dolgos meditációk című sorozatukkal – Magyarországon, illetve külföldön. Rendszeresen foglalkozik a különböző fénymásoló berendezések képzőművészeti alkalmazásának lehetőségével. Kezdeményezésére jött létre Dorogon a Váltótér Alapítvány 1994- ben, melynek célja a Dunai Szénrakodó elhagyott épületének képzőművészeti hasznosítása. Tervezője, szerkesztője a Váltótér. Az 50. Bányásznap tiszteletére című fotóalbumnak.
     
A szobrászat, a térplasztika, az éremművészet dorogi alkotásai elsősorban a megrendelések, a helyi mecenatúra aktivizálódásának eredményei.  A művészek (a hagyományoknak megfelelően) elsősorban meghívott, vagy Dorogon átmenetileg megtelepedett alkotók.
      Kucs Béla szobrászművész ifjúkori, Doroghoz kötődő realista munkái (Petőfi-szobor, Pihenő bányász, Önarckép) a várossá válás éveiben felújítva kapták meg méltó helyüket a város területén. 1984-ben bekövetkezett halála előtt már nem volt kapcsolata a várossal, de életművét megbecsülés kíséri.
      Árvai Ferenc szobrász- és festőművész családjával 1946-ban költözött Dorogra. Élete nagy részében itt élt. Fiatalon bányászként dolgozott, majd 1956-tól (Kucs Béla támogatásával) a Képzőművészeti Főiskolán tanult. 1962-ben szobrászként végzett. Számos köztéri megbízást kapott Dorogon, az egyik legtöbbet foglalkoztatott művésze volt a településnek. Felajánlásként készítette el a kálváriastációk modern kompozícióit, majd gránitlapokra Kitelepítési emlékművét és Schmidt Sándor domborműves márvány emléktábláját. A szénmedencében is több településen állnak bányászemlékművei. Alkotott hajlított, rozsdamentes fémlapokból kubisztikus és realisztikus kompozíciókat, de kísérletezett tűzzománc és fémszálas technikák alkalmazásával és üvegablak készítésével is.
      Több hazai és nemzetközi kiállításon mutatta be alkotásait, 1956-os emlékműve áll a Széna téren Budapesten. Élete utolsó alkotói szakaszában festőként is bemutatkozott.
      Csikszentmihályi Róbert szobrász- és éremművésznek a húsz éves város tiszteletére emelt kő-gránit emlékművét 2004-ben avatták fel a Jubileumi téren, e munkája meghívásos pályázat keretében volt díjnyertes alkotás. Ő készítette a városi Rauscher György-díjának és a felújított Dorogi kórház emlékplakettjét is.
      A grafikus Furlán Ferenc térplasztikai kísérleteiről már szóltunk. Másolatként került a városba két példányban Markup Béla Zsigmondy Vilmos-mellszobra a Zsigmondy-lakótelepre és a róla elnevezett gimnáziumba, napjainkban a várossá nyilvánítás huszonötödik évfordulójára pedig – ugyancsak meghívásos – pályázatot írt ki a város új köztéri alkotás (szökőkút) létrehozására.
      A kő- és márványszobrok, -emléktáblák kivitelezései az esetek többségében egy alázatos művészi érzékkel megáldott mester munkái.
      Gonda György kőfaragó, épületszobrász mester a Budai Vár, a Mátyás-templom és az Országház helyreállításain is dolgozott. Középületek szobrászati munkáit végezte Süttőn évtizedekig, szobrászok alkotásainak segítő megvalósítója volt. Dorogon is nagy szerepet vállalt a régi emlékművek helyreállításában és új alkotások létrehozásában.
     
Az üvegművészet magyarországi sokszínűségének egyik számottevő alkotóművésze kötődik ezekben az évtizedekben Dorog városához.
      Farkas Éva iparművész, üvegtervező 1952-től 2000-ig élt Dorogon. A Salgótarjáni Síküveggyár tervezője, építészeti üveggel, üvegtárgyak tervezésével és kivitelezésével is foglalkozik. A szakmai kiállítások folyamatos résztvevője. 1982-től szabadfoglalkozású tervező művész. Sokat foglalkoztatott, rangos üvegművész, akinek üvegablakai, világító és lámpatestei, tükrei, bútorbetétei stb. az ország legismertebb középületeinek díszítő elemei. Életműve többségét dorogiként készítette.
     
Az iparművészet számos ágában találunk dorogi származású, illetve a városhoz kötődő (időszakosan itt élő vagy meghívott) alkotót.
      Horváth György esztergomi kovács-iparművész formálta meg a dorogi II. világháborús emlékművet, melyet Wehner Tibor kő- és kovácsoltvas emlékmécses-rakétának nevezett. A kovácsművész kerek kőtestre megformált hegyes vastárgya valóban egyszerre idézi a rakéta fejét, a hajdani páncélos katona sisakját, de az áttört mintás vasszerkezetben a halottak örökmécsese is világít a háromszáznál több dorogi áldozat emlékére. Alkotása különleges, egyedi művészi értéket képvisel a hazai világháborús emlékműállítás történetében.
      Uresch Zsuzsanna divattervező iparművész az öltözködési tárgyak formatervezője. Dolgozott a Magyar Divatintézetben, a Népi Iparművészeti Tanácsban, az Egri Háziipari Szövetkezetnél. 1980-tól Németországban él, újabban festőként és grafikusként is bemutatkozott.
      Bárdos Annamária dorogi születésű keramikus Esztergomban, a kályhacsempegyárban volt tervező. Számos művészeti csoport (Képzőművészeti Alap, Sigillum, Esztergomi CÉH) tagja. Dorogon 1981-ben mutatta be korongozott, mázas kerámiáit. Az 1990-es években az Eötvös-iskola szakkörének és kerámia tanfolyamainak volt a vezetője. Ritkán kiállító alkotó.
      Furlán Ildikó báb- és díszlettervező dolgozott az Idea Iparművészeti Vállalatnál, majd a Vaja Porcelánrestaurátor Műhelyben, az Aladdin Filmstúdiónál báb- és díszlettervezőként. Csukás István Süni és barátai című televíziós mesesorozatának bábjait és díszleteit tervezte és kivitelezte. Ő készítette a Dorog-Wendlingen testvérvárosi, valamint a Dorog város díszpolgára cím díszmappáját. Budapesten a Lotz-teremben voltak láthatóak televíziós bábfigurái.
      Sasvári Anna textiltervező iparművész autodidakta alkotó, iparművészeti szakközépiskolában végzett. A selyemiparban tervmunkáit a soproni, szentgotthárdi és kőbányai szövőgyárakban, a Győri Függöny- és Csipkegyárban szőtték. Kifestőként alkalmazta a Pannónia Filmstúdió, majd számítógépes gyermekoktató programokhoz látványterveket készített. Üvegfestőként részt vett a budapesti Rózsák tere templomának ablakfestésében. Tervezett gobelineket, festészettel és grafikával is foglalkozik.
     
A népi iparművészet alkotójaként két dorogi kötődésű művész vívott ki szakmai elismerést.
      Kovács József fafaragó, népi iparművész készít népi bútorokat, használati tárgyakat, domborműveket, körplasztikát. Anyaga a fa, a szaru, a csont, a fém, a bőr, technikái a faragás, a karcolozás, az ónöntés, a fém- és csontberakás. Rendszeres résztvevője az országos és megyei kiállításoknak. Számos köztéri alkotása található itthon és külföldön. Állandó résztvevője a budai Mesterségek Ünnepe kiállításnak, legnagyobb szakmai elismerését, a Király Zsiga-díjat 2007-ben itt kapta meg. Igényes alkotó, a fa szeretetének és értékének „megszólaltató” művésze. Doroghoz kötődő munkái iskolákban, a temetőben, a városházán és a testvérvárosban, Wendlingen am Neckarban láthatók.
      Bús Sándorné Vessző Erzsébet csuhéműves tagja a Magyar Kézművesek Egyesületének. Tokodon, a faluház csuhésaitól szerezte tudásának alapját. 1993-tól vesz részt pályázatokon (a Betlehemi Jászol- és Babakészítő Verseny sokszoros díjazottja, a törökszentmiklósi virágkiállítás és a kőszegi játékkiállítás állandó meghívottja). A legősibb hagyományokat ötvözi kreatív modernséggel, alkotói hűséggel.
     
A fotóművészet a bányatársaság szolgálatában vált a két háború közötti évtizedekben alkotó-dokumentatív szakterületté a városban. A fotószakköri hagyományokat az 1950-es évekre vezethetjük vissza. Érzékeny tehetségű fiatalok gyűltek össze a művelődési házban. Közülük számosan elsősorban a dokumentatív fotózást folytatták (pl. Pick József), de a kor pályázatain a szakkörösök gyakran jelentkeztek természetfotókkal, munkásábrázolásokkal. A legismertebb szakkörvezető a Balogh Rudolf-díjas Balla András, valamint Hír József, Költő Sebestyén és Bencze László volt. Az ezredfordulóra a szakkör megszűnt, de számos környékbeli művész (Balla András, Balla Gergely, Mudrák Attila, Sipeki Gyula, Szilágyi László, Tamási Péter stb.) kapott és kap máig inspirációt Dorog természetes és épített környezetétől. A városhoz folyamatosan és személyes kötődéssel két – egymástól korban távoli, ám annál hasonlóbb szándékú – tehetséget kell kiemelnünk.
      Hír József fotóművész már a háborúban is értékes fényképeket készített, 1948-tól szakkörvezető lett a József Attila Művelődési Házban. Évtizedeken át a település fő dokumentaristája, de művészi fotókiállításokon is sikert aratott. Képeit őrzi a Soproni Bányászati Múzeum. A várossá válás folyamatát a legsokoldalúbban dokumentáló művész csak rövid ideig folytathatta a település arculatváltásának megörökítését, az új városiasodás élményeit és ellentmondásait. Hagyatéka, életműve feldolgozás alatt áll, mely Dorog múltjának pótolhatatlan (de töredékesen ismert) kordokumentuma.
      Bencze László fotóművész a fényképezést Balla András szakkörében tanulta. 1982-ben fogadta el először a zsűri az Országos Fotóművészeti kiállításra Variációk egy mozdulatra c. sorozatát, s még ebben az évben Nívódíjjal jutalmazták, amit egy év múlva sikerrel megismételt. Azóta számos csoportos országos kiállításon szerepelt. Természetfotói, dokumentatív városképei sajátos látásmódját, gyakran archaizáló szándékát, máskor a formák és jelentésük megsokszorozását tükrözik. Fekete-fehér dokumentatív alkotásai után színes fotói a hiperrealista festészet eredményeiből is merítenek.
     
Az építészet dorogi alkotásai elsősorban nem az építőművészet eredményeit honosították meg a városban. Pedig nem előzmény nélküliek a huszadik századi törekvések. A korszak első felének ismert főépítésze Puchner Ferenc, őt követően a főépítészi tevékenység rangját következetes városszépítési szándékok nem igazolják.
      A városkép a korábbi, 20. századi értékes épületek felújításával és a jelenkor sokfelé szóródó építkezéseivel alakul át. Az építkezések az 1987-es városközponti átriumos lakótömb után (mely a városképi átrendezés kezdetét jelenthette volna) lelassultak, s főleg az utóbbi másfél évtizedben kezdtek szaporodni egyrészt befektetők tőkeberuházásaival, többségükben tornyosuló szigetként, nagyméretű lakóházak formájában, másrészt emberléptékű lakótömbként, középületként. Nehezebb ehhez áttekintenünk az önerőből emelt családi házak és a rekonstrukciók által megőrzött régebbi épületek egymáshoz nem kötődő sorát. Ennek az eklektikának elfogadható városképpé válását ezért csak hosszabb távon remélhetjük. Megújulásra vár a bányatiszti kaszinó (ma könyvtár), a régi és új bányairoda (Mátyás király és Hantken Miksa utcai) és a vasútállomás épülete. S legfőképpen a főutca (Bécsi út) hagyományokat is őrizni hivatott, ugyanakkor a korszerű városképet is megteremtő szándékait kell(ene) még egyértelműen megfogalmazni.
      Meghatározó és megkerülhetetlen jelentőségű a két világháború közti időkből Gáthy Zoltán dorogi hagyatéka. A visszafogottan klasszicizáló Városháza, Szent Borbála-templom, Schmidt-villák, a szecessziós Bányakaszinó, a Bauhaus hatását tükröző magánvillák, középületek sokoldalú építésznek mutatják Gáthyt, akit sokáig méltatlanul elfelejtett az utókor. Az utóbbi 15 év lényeges döntése épületeinek folyamatos és/vagy tervezett felújítása. Kiemelkedő színfoltja a dorogi városképnek a tervek alapján 2000-ben újra felépített (1924-es eredetű) Zenepavilon fakonstrukciója.
      Egyelőre csak Dorog határain kívül jár Gáthy nyomdokain a fiatal dorogi építész, Dankó Kristóf a nyergesújfalui Kistérségi Közösségi Ház (az eredeti terv Gáthy munkája) és a Kernstok-villa felújítási terveivel.
      Az elmúlt 25 év építész alkotói közül egy helyben megteremtett és egy Dorogról indult (korántsem lezárt) életutat mutatunk be figyelemkeltő példának.
      Bakos Géza építészmérnök 1991-ben alapította meg saját irodáját. Középületei, lakástervei, tömblakásai és rekonstrukciói, de ipari építményei is a hagyományokhoz és a környezethez kötődő egyéni stílust tükröznek a városban (és tágabb környezetünkben).
      Juhász Ágnes építészmérnök 1991-től az Országos Műemléki Felügyelőség (ma az Állami Műemlék-helyreállítási és Restaurálási Központ) építészeti osztályán dolgozik. Országos jelentőségű rekonstrukciók (Budapest, Szikszó, Esztergom, Sárospatak Kehidakustány, Ják stb.) tervezője, akinek szakmai tapasztalataira, tehetségére, eredményeire még kevesen figyeltek fel szülővárosában.
      A címerművészet, a címerkészítés igénye 1984-től datálható. A várossá nyilvánítás idején Hérics Nándor grafikusművész terve volt az első Doroghoz kötődő heraldikai alkotás.
      A rendszerváltást követően a város jelképeit (címer, zászló, pecsét) 1993-ban újratervezték.
      Sára Ernő alkalmazott grafikus 1993-ban álmodta meg Dorog új címerét és zászlóját.
      Pécsi L. Dániel tárgyrestaurátor, arculattervező a másik létrehozója Dorog város jelképeinek. Címereit határon innen és túl számos településen állította ki.
     
Figyelmet érdemelnek a vizuális művészetekhez kötődő művészeti írók, kiadványok, illetve a városban ismert művészeti gyűjtemények.
      Bodri Ferenc művészeti író a hazai és a külföldön alkotó magyar művészet kiemelkedő alakjainak munkásságát dolgozta fel írásaiban. Forrásértékű feltáró munkát végzett Kernstok Károly nyergesújfalui éveinek, látogatóinak, művészbarátainak kapcsolatairól, s élénk figyelemmel kísérte a dorogi és esztergomi mesterek és kutatóik munkásságát. Vörös Béla- és Dévényi Iván-emlékkönyve, Barta Éváról írt monográfiája, s több folyóiratközlése Dorog és Esztergom művészettörténetének avatott krónikásává emelik.
      Wehner Tibor Munkácsy-díjas művészettörténész, író a Képző- és Iparművészeti Lektorátus munkatársaként 1993 óta számos dorogi művész kiállításának megnyitását, műveinek értékelését vállalta. Nyomon követi a város képzőművészeti életének eseményeit, publikálja ott szerzett benyomásait. Dorogi művészeti témájú írásaiban különösen az emlékkiállításokat, valamint a Zene Világnapjának képzőművészeti eseményeit, a Dorogi Galériában bemutatott kiállítási anyagait kíséri figyelemmel. De bevezette a Rauscher-díjas Tettamanti Béla és Végh Éva tárlatát is.
      Zsembery Dezső nyugalmazott kórházigazgató, művészeti író, műgyűjtő jelentős képzőművészeti kolekciójának Komárom-Esztergom megyéhez kötődő részét 2000-ben a Dorogi Galériában mutatta be. 2008- ban reprezentatív könyvvel kiegészítve mintegy 80 alkotó műveiből rendezett átfogó kiállítást Dorogon, majd Esztergomban. Kutatója és feldolgozója Dorog és környéke egészségügyének és képzőművészeti múltjának, a település első ismert művészeinek (Rauscher, Koszkol) életművét könyvekben mutatta be.
      Rozmann Viktor fiatal építészmérnök, művészettörténész figyelmet keltő írásai 2005-től jelennek meg az építészeti örökséggel foglalkozó szaklapokban (Alaprajz, Átrium, Octogon).
      Önkormányzati támogatással jött létre Dorog Város Kulturális Közalapítványának „Dorogi művészek galériája”. A vásárolt műveket ideiglenesen a városi könyvtárban helyezték el. Végleges helyéről még nincs döntés, s érezhetően lelassult a gyűjtemény bővítésének folyamata az utóbbi években.
      A helyi művészeti kiadványok, összefoglalók szerzői, szerkesztői (a város önkormányzata, polgármestere, közművelődési kht-ja és Dorog Város Barátainak Egyesülete) könyvkiadói tevékenységet is folytatnak. Jeleztük már: kisvárosi méretekben számottevő a támogatók köre, együttműködési készsége, s ez helyettesíteni tudja a kevésbé fejlett intézményi hátteret.

*

A zenei élet a legerősebb gyökerekkel kapaszkodik 19-20. századi múltjába. A szénbányák egyik kultúrateremtő hagyománya volt a zenei közösségek (fúvós- és szimfonikus zenekarok, kórusok) működtetése, védelme és erősítése. Ehhez később az intézményi keretek megteremtése is szükségletté vált: azaz fontos, máig ható és/vagy működő intézmények, műhelyek jöttek létre a városban.
      A Német Nemzetiségi Kulturális Egyesület Bányászzenekara (korábban Dorogi Koncertfúvós Zenekar) több mint egy évszázada a város zenei életének egyik bázisa, műhelye. Már csak a fúvószene hagyományait ápolják fellépéseiken. 1990-től újra kellett gondolni válságos működésük feltételeit, s 1993-tól egyesületté alakultak át.
      A nyolcvanas években a munkás- és bányászkórusokkal léptek fel rendszeres dorogi találkozóikon, újabban a táti Musik-land Kft. vagy a Német Kisebbségi Önkormányzat szervezésében tartanak külföldi és környékbeli muzsikusokkal közös koncerteket. Saját CD-lemezüket is elkészítették. Fő támogatójuk az önkormányzat és a Dorogi Szénmedence Kultúrájáért Alapítvány.
      Fontos zenei műhely a Zrínyi Ilona Általános Iskola, mely 1964- ben zenei tagozatot indított. Az Erkel Ferenc Zeneiskolával Dorog és a környék zenei nevelésének is egyik bázisává vált az intézmény. Az iskola kórusai országos és nemzetközi sikereket értek el. Karnagyaik közül Tóthné Lukács Mária Aranykatedra-díjas, Kovácsné Fódi Krisztina a neerpelti Európai ifjúsági fesztivál Cum laude 1. díjas kórusvezetője lett.
      A piramis csúcsán az Erkel Ferenc Zeneiskola jelentős számban biztosítja a város és környéke zenei utánpótlásának nevelését, beleértve a dorogi zenetanárok foglalkoztatását, ugyanakkor törekszik a professzionális zenei pálya felé irányítani legtehetségesebb növendékeit. Emellett főfoglalkozású vagy vendégtanárként jeles zenészek, énekesek álltak/ állnak az intézmény alkalmazásában. Számos növendékük a zenei élet fontos szereplőjévé vált az országban vagy Európában (Debre Zsuzsa koncertmester, Oberhasusen; Turjai Rita fuvolaművész, Állami Hangversenyzenekar; Kaczmarczyk Adrienn kutató, Budapesti Liszt Ferenc Múzeum és a Zeneművészeti Egyetemen stb.). A zenei élet aktív sajátos helyi színeit jelentette az Erkel Fúvósötös, a „Jenei Zoltán” Országos Zenetanári Fúvósötös Találkozó, az ifjúsági zenekar, a kamarakórus, a vonósegyüttes. Az intézményigazgatók közül Gáldi Ernő karnagy Pro Urbe Díjas, a Dorogiak Dorogért elismerő oklevél tulajdonosa; Dudás Ferenc kamaramuzsikus, a Dorogiak Dorogért elismerés birtokosa; Gréts Katalin a Komárom-Esztergom Megyéért Művészeti Díj 2007. évi kitüntetettje; a zeneiskola mint intézmény pedig 2003-ban a város Pro Urbe Díjában részesült.
      Az elmúlt 25 évben a nemzetközi hírű életpályák jól reprezentálták a zeneiskolai művésznevelés nemzedéki folyamatosságát. A zenei pályán sikeres szereplők többségében „elszármazott” dorogiak, de nem kevesen ma is a városban élve vívtak ki rangot a nemzetközi pódiumon. Hanglemezek, zenei kiadványok részesei vagy főszereplői.
         
A klasszikus zenei előadó-művészet történetében a dorogi műhelyek tehetségek egész sorát indították el pályájukon.
      Csepei Tibor zenetanár ma zenekutató- és előadóművészként járja a világot. Victor Vasarelyhez kötődő kapcsolatának köszönhetően a művész 66 darabos kollekcióját Dorog városának adományozták 1984-ben.
      Tarjáni Ferenc Rauscher-díjas kürtművész, tanár játszott a Postás Szimfonikus Zenekarban, a Magyar Állami Operaház, majd a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarában. A Liszt Ferenc Zeneakadémia egyetemi tanára, a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekarának szólamvezető kürtművésze, a Magyar Fúvósötös, a Budapesti Kamaraegyüttes, a Tarjáni Kürtquartett alapító tagja. Számos kortárs mű ősbemutatójának szólistája. Rendszeresen turnézott a világ nagy színpadain, több tucat szóló- és kamara-lemezfelvétele jelent meg.
      Both Lehel Rauscher-díjas zongoraművész, tanár több évtizede Dorogon él. Tanított a Konzervatóriumban, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, majd 1989-95 között két japán zeneművészeti egyetem vendégtanára. Ekkor teljesedett ki zongoraművészi tevékenysége, szólistaként és a Fujimoto-Both zongoraduó megalapításával világjáró művészként fellépett jelentős Japán, nyugat-európai és amerikai koncerttermekben. Magyarországon két lemezük jelent meg.
      Ifj. Lencsés Lajos Rauscher-díjas oboaművész Budapesten és Párizsban szerzett diplomát, szólóoboista a Philharmonia Hungarica, majd a Stuttgarti Rádiózenekarban. Világjáró művész, száznál több lemezfelvétele készült, ötvennél több szólólemezt jelentetett meg Európa-szerte. Zenei kurzusokat vezet a világ számos pontján. Magyarországi vendégfellépései során mindannyiszor hazatér dorogi otthonába.
      Nádor (Nitti) Magda operaénekest a dorogi zeneiskolában Vörös Lajosné Kamarás Lívia fedezte fel és indította el a zenei pályán. Az Állami Operaház magánénekese, a berlini Komische Oper tagja, de fellépett Európa minden jelentős operaházában (Milánó, London, Amszterdam, Párizs, Róma, Salzburg stb.). Ma a zeneművészeti egyetem tanára Budapesten.
      Soós Adrienn zongoraművész a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán diplomázott. Svájcban telepedett le, férjével, Ivo Haaggal zongoraduót alapítottak, így járják Európa koncerttermeit. Több CD-jük jelent meg svájci, német és magyar kiadóknál.
     
A dzsessz két jelentős hazai művelője él ma is a városban. Munkásságuk nemzetközi elismerés mellett teljesedik ki.
      Lattmann Béla zeneművész, tanár a budapesti konzervatórium dzsessz tanszakát nagybőgő szakon végezte el. Számos világhírű muzsikussal koncertezett együtt, több magyar dzsesszformáció basszusgitárosa volt, hazai és külföldi dzsessz- és könnyűzenei hanglemezeken közreműködő muzsikus, gyakran foglalkoztatott stúdió és session zenész. Saját zenekart alapított Lattmann Quartett néven. A budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola dzsessz tanszakán basszusgitárt tanít, tankönyveket ír.
      Schreck Ferenc zeneművész a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán diplomázott jazz harsona szakon. Dolgozott a Magyar Rádió Tánczenekarában, számos hazai pop-, rock-, dzsesszlemezen közreműködött. Fellépett Stockholmban és Montrealban, a European Jazz Youth Orchestrával európai körúton vett részt. 2001 őszén, a Magyar Rádió képviseletében tagja volt a Finn-Magyar Jazz Műhely elnevezésű nemzetközi zenekarnak. A Budapest Jazz Orchestra alapító tagja. Számos nemzetközi formáció hangversenyein és lemezein közreműködő művész. Emerton- díjas, 1997-ben az év jazz szólistája.
     
A soknemzetiségű város hagyományaitól nem idegen a nép- és egyházzenei előadóművészet.
      Fódi János zenetanár, karnagy tudatos kutató és kottakiadó munkát végez a magyarországi németek hangszeres zenéjének mentésében. A magyarországi német „Válogatott ifjúsági fúvószenekar” alapító karnagya. Dorog zenei életének első összefoglaló munkáját 1994-ben publikálta.
      Sasvári Katalin előadóművész fiatalon a szórakoztató zene egyik legismertebb dorogi személyisége volt. 1972-től a Szent József Plébániatemplom ifjúsági énekkarának vezetője. Egyházi és hagyományőrző német nemzetiségi események, rendezvények előadóművésze.
      Tárnoki Beatrix előadóművész tehetségére a zeneiskolában figyeltek fel. Énekelni később Budai Ilona, kobzázni Kiss Tamás tanította. Már 13 évesen tagja volt a Téka népzenei együttesnek, kritikusa szerint „kristálytiszta énekével, hangszeres játékával elbűvöli közönségét... éneke technikás, stílusos.” 1991 óta a Téka valamennyi lemezének énekes szólistája. A Népművészet ifjú mestere.
      A Guszan trió (guszan: örmény énekmondó) országos viszonylatban is kuriózum. 2001-ben alapította Dzsotján Dániel, Dzsotján Dávid és Erdős Ferenc, akik a Dorogi Örmény Kisebbségi Önkormányzat művészeti csoportjaként tették ismertté nevüket az országban. A trió repertoárján ősi örmény egyházi énekek, munkadalok, népdalok, középkori szerelmi dalok, valamint 19. századi hazafias énekek szerepelnek..
     
A könnyűzenei hagyományok egyrészt az 1920-as, majd a társadalmi változások következtében az 1950-es években virágoztak. Elsősorban helyi, szórakoztató zenét játszó közösségek formájában voltak népszerűek a zenekarok. 1988-tól ismét megnőtt a zenekar-alapítási kedv, az együttesek gombamód szaporodnak, azonban – bár többen eljutottak a CD-kiadásig – többnyire rövid életűek, illetve elsősorban szűkebb hazájukban ismertek. Stílusuk szerint a kor divatját követő kemény rockot, metálzenét, kemény punkot, dirty rockot, heavy metalt, punk-rockot, igényes thrash metalt, pop-rock-jazz zenét játszottak/játszanak. Sikeres dorogi rockzenész Filip György, aki jeles hazai együttesek (Tűzkerék, Szex Action, Sing Sing) fellépéseinek, lemezfelvételeinek közreműködő vendégművésze a nyolcvanas-kilencvenes években.

*

Helyi és „elszármazott” értékek, múlt és jelen hullámzó folyamatossága – ez a dorogi művészetek történetének visszatérő jellemzője az elmúlt 25 évben. Esetenként a műhelyek hiánya, vagy működésük alapfeltételeinek szűkössége (tulajdonosváltásokkal, cserélődő fenntartókkal) fékezik a fejlődést, s ez a folyamat gyökeresen nem változtatott semmit a művészeti élet struktúráján. A kisvárosi körülmények, az „eltartóképesség” korlátai, Budapest közelsége és elszívó hatása gyakran az önszerveződést is akadályozzák. Egyéni teljesítményeket bemutató összegzésünk súlypontjai jól illusztrálják, hogy lassú változás zajlik a folyamatok mélyén.
      A város művészeti élete elsősorban az individuális teljesítményekből mérhető, mégsem elhanyagolható a közösségek, műhelyek folyamatos léte. Csak részben függetlenek a miliőtől a művészet képviselői, mert meghatározóak az elvárások, különösen akkor, ha az alkotók nem tudnak lakhelyük támogatásából egzisztenciát teremteni. A zenei előadóművészet, az irodalom művelői függetlenebbek ettől a környezettől, az ő korlátaik nem helyben keresendők (közszerepeket vállaló aktivitásuk – karrierépítési céljaikon túl – ezért megbecsülést érdemel).
      A városiasodást megelőző korszak társadalmi előítéleteivel, tovább ható ideológiájával szemben megszülető civil műhelyek ugyanakkor keresik a közös pontokat a fenntartó önkormányzat értékrendjével, a polgári támogatói réteg tétova – elsősorban nem a művészi értékekre figyelő –, de befolyásolható szándékaival. S a kilencvenes évek második felétől fölerősödik a városvezetés igényteremtő szerepe. Még ünnepi alkalmakhoz kötődnek elsősorban megrendelései, pályázatai, ám ebben a mozzanatban már megtaláljuk a program és saját fölismert szerepének csíráit. Megragadja az alkalmat arra, hogy helyben szülessen meg a megrendelő és a művész alkuja az értékteremtésben. Ezért fontos (esetenként talán túlértékelt) minden eredmény, teljesítmény, ami be tud épülni ebbe a profizmust igénylő eklektikusságba. A legfőbb kitörési lehetőség az individuum számára még mindig az országos vérkeringésbe való bekapcsolódás a főváros, szerencsésebb esetben a nagyvilág vonzásában. A kisvárosban ezért hatalmas erőfeszítések biztosíthatják a megtartó erőt és a tehetségek egymást követő generációit. Ez – a mecenatúrán túl – azonban már oktatás- és művelődéspolitikai, -szociológiai kérdéseket és a jövőre vonatkozó hipotéziseket vet fel, szétfeszítve összegzésünk történeti kereteit. Könnyebben belátható – és a folyamatok mai állása szerint meg is valósítható – azonban az odafigyelés és a hazahívás (az elfogadás és a befogadás) művészetpolitikai szintre emelése, s ezt jól tükrözik a szaporodó elismerések. Még el kell fogadtatni, hogy erősíti a törekvéseket a „kívülről” érkező művészek felé fordulás és meghívás stratégiája.
      A sokféle erő által szétszabdalt negyedszázadnak efféle tanulságai érlelődnek a kisvárosban, Dorogon.