LADÁNYI ANDRÁS

Gáspár Sándor, a bányászfestő

Gáspár Sándor 1916-ban született Lókút községben. Édesapja az annavölgyi bányában dolgozott. Iskoláit Annavölgyön és Esztergomban végezte. Csillésként dolgozott az annavölgyi szénbányában majd Budapesten asztalos inas. 1939-ben bevonul katonának, 1943-ban a keleti frontra vezénylik. Négy év hadifogság következik.
      1949-ben felveszik a budapesti Képzőművészeti Főiskolára. A főiskola elvégzése után a Dorogi Szénbányászati Trösztnél dolgozik dekoratőrként.
      Festményein a bányászatot, a bányászt, a bányászéletet ábrázolja.
      2007-ben a dorogi Bányász Szakszervezeti Szövetség Gáspár Sándor festőművész bányászati témájú képeit albumban jelentette meg Bányászfestmények címmel. Az albumot Faragó Rudolf szerkesztette, a bevezetőt Wagner Ferenc, a Bányász Szakszervezeti Szövetsége elnöke írta. Wagner Ferenc bevezetőjében kiemeli: „Gáspár Sándort nem divatos művészként tartják számon, de érzelmi kötődése miatt elkötelezett ábrázolója a bányászéletnek és a bányában végzett munkának. A bányászélet nehézségei képein magas művészeti színvonalon váltak érzékelhetővé. Külön figyelmet érdemel az a világon szinte egyedülálló sorozat, mely az esztergomi-dorogi szénmedencében a bányászat történetét jeleníti meg.”
      Az összeállításban 58 festmény található. A fotóalbum megjelenését a Dorogi Többcélú Kistérségi Társulás, a Magyar Bányászati és Földtani Hivatal és a Dorogi Szénmedence Kultúrájáért Alapítvány támogatta.
     
Gáspár Sándor munkáival több évtizede ismerkedtem meg Dorogon, Sárisápon, Annavölgyön, Sopronban a Központi Bányászati Múzeumban és más helyeken. 2008-ban az album megjelenése kapcsán Dorogon – közel a Művelődési Házhoz, ahol több tucat képe látható – az egyik panelház első emeletén kerestem fel a 92 éves mestert.
      A kis lakás tele Gáspár Sándor műveivel. A „műteremben” a lakás piciny félszobájában a festőállványon egy félig kész festmény jelzi, hogy a művész most is dolgozik. Egy nagyobb festmény előtt ülünk le beszélgetni.
      – Apám orosz fogságból jövet – az első világháború után – nem hazament Erdélybe, Székelyudvarhelyre, hanem Budapestre jött és ott megismerkedett anyámmal – mondja kérdésemre Gáspár Sándor.  Közös elhatározással Dorogra költöztek, majd annak egyik bányatelepén állapodtak meg. Itt dolgozott apám több honfitársa, és ő is bányász lett. Az annavölgyi bányakolóniára kerültünk.
      – Mikor derült ki, hogy tehetsége van a rajzoláshoz?
      – Úgy három, négy éves koromban kezdtem rajzolgatni nagyanyai dédnagyapám, Ejzenrájh Pál segítségével. Igaz, nyolcvannégy évével ő sem tudott sokkal többet produkálni e művészi teljesítményben, mint én a négy évemmel_, itt-ott azért valamit igazított a félresikerült rajzon. Amikor hatodik osztályba kerültem, új, fiatal tanítót kapott az iskola, aki festészeti tanulmányokat is végzett. Fölfigyelt rám és iskolán kívül is kezdett foglalkozni velem. Tőle hamarosan elsajátítottam több fontos, szakmába vágó dolgot. Művészettörténeti és más olyan könyveket adott, amelyek a rajzolás és festés valamennyi formáját ismertették. Az esztergomtábori polgári iskolába kerültem. Azért oda, mert ez volt a legolcsóbb és ez felelt meg leginkább szüleim anyagi bírásának. Aztán azért is, mert akkor itt tanároskodot tanítóm barátja: Féja Géza, a Viharsarok híressé lett írója. A tanítóm kórházba került tüdőbajjal, onnan a temetőbe. Tanítóm elvesztésével elveszett továbbtanulásom lehetősége is. Művészethez vezető utam kátyúba jutott. Ceruza és ecset helyett ostornyelet és ekeszarvat vettem kezembe. Ökrökkel szántó kisbéresnek szegődtem az uradalmi majorságba. Amikor megkaptam a béremet, szüleim beleegyezésével ebből vásároltam olajfestéket, ecseteket, vásznat. Megszállottként rajzoltam, festettem. A következő évben néhány sikeres rajzom, festményem a gimnázium kiállítótermében megfelelő elismerésben részesült.
      – Mihez kezdett az elismerésekkel?
      – Elértem azt a kort, tizenhat évet, amikor alkalmas lettem bányamunkára csillésnek. Gondoltam, meg fogom keresni azt a pénzt, ami szükséges a magántanulói vizsgák megfizetésére. Jelek szerint, festéssel is szaporíthatom azt a negyven, ötven pengőt, amit a csillési munkáért kapok havonta. Három hónapig tologáltam a csilléket, olykor könnyebb, de legtöbbször igen nehéz körülmények között. A helyenként kicsorbult sínekről a csillék leugrottak, hol két, hol négy kerékkel. A tele csille rakománya tíz mázsa szén vagy meddő volt; visszarakni a sínre, segítség nélkül nem igen lehetett. Egy ilyen leugrott csillét magam hó-rukkoltam vissza kiszabott útjára. A következő napon orvoshoz vánszorogtam. Munkaképtelenné váltam. A doktor egy hónapnál tovább nem tarthatott betegállományban már csak azért sem, mert az őszkor fölvett téli idénymunkások szanálásába én is belekerültem. Kereset nélkül maradtam, odalett a magántanulási lehetőségem.
      – Valamilyen kiút csak akadt?
      – Szüleim gondját, baját három kistestvérem mellett nem akartam én még terhesebbé tenni, úgy gondoltam: előttem a nagyvilág és valahol, valahogy tán boldogulok, ezért Budapestre utaztam. 1933-ban mélyponton volt a gazdasági válság. A műasztalos mester is csak úgy ahogy fogadott el inasnak. Egy hónap múlva már Bécsben voltam. Ott sem várt rám több jó, mint Budapesten. Egy rendőrjárőr igazoltatott. Mit keresek Bécsben illegálisan? – mondta. Érveimet nem fogadták el, ezért kizsuppoltak a város határáig. Hazajöttem. A bakonyi szülőfalumban, Lókúton a szomszéd házban lakott Tehel István asztalosmester, aki ügyes fafaragó-szobrász is volt – öreg korára megkapta a Népművészet Mestere címet –, műhelyének ablak melletti része lett a műtermem. A lelkes mester előre kifizette azt a két nagyobb méretű képet, ami lakása dísze lesz. Ebből a pénzből Veszprémben megvásároltam a szükséges festészeti anyagokat. Hamarosan jött néhány megrendelő, akik arcképet, szentképet, csendéletet, tájképet kívántak és 20 pengőig fizettek a képekért. Meg tudtam venni olyan könyveket, amelyekből tovább fejleszthettem rajzoló, festészeti készségemet.
      Dorogon élt Mór József iparművész, akinek munkássága sokat segített nekem. Anyagilag támogatott az időskorú sárisápi esperes-plébános. Fiatalon Olaszországban tanult művészettörténetet, festészetet is. Sűrűn jártam hozzá sárisápi lakására, ahol tanárként ismertette meg velem a művészettörténetet és valamennyi festészeti technikát, ami nélkülözhetetlen a jó képszerkesztéshez.
      – Önképzéssel fejlesztette festészeti készségét.
      – Vártam, hogy reménytelen annavölgyi helyzetemből kihúz a főiskolai fölvétel, de helyette 1939-ben sorozó bizottság elé kerültem, amely katonai fölvételre ítélt! Hatos Határvadász-zászlóaljhoz kerültem. 1941- ben leszereltem. Hazautaztam szüleimhez. Pár napi céltalanság, töprengés után úgy határoztam, egyelőre otthon maradok, és folytatom azt, amit abba kellett hagynom a katonáskodás miatt.
      – Vagyis továbbra is a képeiből fog megélni?
      – Hamarosan jelentkeztek a megrendelők. Többségében arcképeket festettem fényképről és nagyítottam egymás mellé a külön lévő menyasszonyi, vőlegényi fényképről. Kelendő volt a bibliai jeleneteket ábrázoló szentkép is. Ezek festését szívesen vállaltam, mert nem sajnálták érte a nagyobb árat.
      Festettem egy nagyobb méretű, 170x120 cm vallásos tárgyú képet, amely papszentelés alkalmára készült. Az esztergomi papság rendkívülien példamutatónak ítélte a festményt és az illetékesek úgy vélték, megbízhatnak komolyabb feladattal is. Esztergomtábor-Kenyérmezőn rövidesen befejeződik a templom építése és arra kértek, hogy fessem meg annak főoltár és stációs képeit. Tervbe vették sorsom irányítását is, azzal az elképzeléssel, ha befejeztem a templomi megbízatást, hercegprímási ajánlólevéllel a firenzei akadémiára fognak küldeni. Ennek az a feltétele, hogy kötelezzem el magam az egyház festőjének. Fiatal pap látogatott meg. Úgymond, ő Rómában tanult teológiát, festészetet is. Szüleinek Firenzében panziójuk van, ott lakhatok, ingyenes ellátást kapok a tanulmányi évek elvégzéséig.
      Móricz Zsigmond Sárisápra jött meglátogatni unokaöccsét, Pallagi főjegyzőt, aki az esperessel együtt szintén pártfogóim közé tartozott. Az író főleg azért jött, hogy adatokat gyűjtsön bányásztémájú írásához. Ekkor tudta meg, hogy általa is ismert költő barátomat internálták. Velem is meg akart ismerkedni, ez nem sikerült, mert váratlan ügy miatt sürgősen vissza kellett térnie Budapestre.
      – Miért nem ment a firenzei akadémiára?
      – A Jóisten papjainak tervét keresztül húzta a Hadisten, aki a katonasorsokat irányítja, mert képrendelés helyett sasbehívót kaptam; Firenze helyett a magyarországi Komáromba kerültem a várkaszárnyába, ahol nem festészetre tanítottak, hanem harctéri tudnivalókra oktattak, aztán útnak indítottak a frontra, amely messze orosz földön van. A magyar hadsereg ott támadással védi a magyar hazát. 1943. szeptemberben útban voltam a front felé. A Bug folyón átkelve a pinszki mocsár- és partizánvidék következett. Hadifogságba estem. 1945. február irány a Donyec medence, Makejevka város, hadifogoly láger. 1948 decemberében láttam viszont Annavölgyet.
      – Úgy tudom, a hadifogságban is festett képeket.
      – Az orosz festészet ismertebb művészeinek alkotásairól (Repin, Siskin, Perov, Szurikov, Levitán és a többi neves festő) másolást kezdtük el – hadifogolyfestők – kisebb, nagyobb méretekben. A lágervezetőség ezeket megfelelő áron igénylés szerint adta a városi közületeknek. Én leginkább Repin képeit szerettem másolni. Nekem az különleges festészeti tanulmánynak bizonyult. Emellett az arcképfestés is az én föladatom volt, mert ehhez én értettem jobban. 1946. augusztusban befejeztem Repin egyik leghíresebb festményének másolatát 200×160 cm nagyságban. Nagy élvezettel másoltam színes reprodukcióról a kozák témájú mozgalmas történelmi képet. Mielőtt a festményt elvitték volna rendeltetési helyére, megnézte a városi pártbizottság titkára, propagandistája és két kijevi festőművész. Alapos megvizslatás után kikérdeztek, kiféle vagyok? Adataimat följegyezték és azt mondták: Leningrádba fognak küldeni, a festészeti akadémiára.
      – Aztán Leningrádba sem került a festészeti akadémiára?
      – A magyar és szovjet kormány megegyezése szerint minden hadifoglyot haza kell engedni. A vonattal elhagyjuk Szovjetuniót. Aztán irány Debrecen, a leszereltető bizottság elé, amely lepecsételte a hazatérési engedélyt. Annavölgyön a háború előtti környezet eltűnt. A megváltozott újban még nem tudtam megtalálni a módját hol, hogyan kezdjek el művészkedni? Így vállaltam műszaki rajzolói állást a bányánál Dorogon. Mégsem az lett a munkám, mert a járási pártbizottságon számon tartották festészeti tudásomat és rögtön igénybe is vették.
      A nyomdatermékű Lenin-, Sztálin-, Rákosi-arcképeket föl akarták váltani életnagyságú olajfestményekkel. Annavölgyről mindennap vonattal utaztam dorogi munkahelyemre. 1949 januárjában elkészültem az arcképekkel. A pártbizottság titkára reprodukciót tett elém – szovjet festő közismert festményének színes nyomata: Lenin történelmi szónoklatát élteti a Szmolnijban a forradalmi nép. Ezt fessem meg nagy méretben, hogy méltó dísze legyen a tanácsteremnek. Amikor befejeztem a nagyméretű Lenin festményt, éppen átutazóban volt Dorogon kíséretével a szovjet nagykövet. Betért a pártbizottságra és meglátta a képet. Elcsodálkozott: hogy került ide a moszkvai képtárból? Mikor megtudta az igazat, kijelentette: a másolata olyan pontos, talán még szebb is, mint az eredeti. A rólam elmondottak után a kíséretében lévő megyei párttitkárnak meghagyta, hogy hassanak oda, hogy az a bányászfiú minél előbb megkapja a festőművész rangot!
      Megkaptam az értesítést: jelentkezzek a Képzőművészeti Főiskolán kéthetes fölvételi vizsgára. A tanulmányaimat munkám folytatásának vették és folyósították a havi alapbéremet: 600 forintot. Ami nem sikerült időben – a firenzei és leningrádi akadémia a kedvezőtlen körülmények miatt – az most sikerült: ha késve is de a budapesti Képzőművészeti Főiskola növendéke lettem. A havi béremhez kaptam még a 400 forint ösztöndíjat.
      – Ebből a pénzből meg tudott élni, hiszen akkor már nős volt?
      – A dorogi bányaigazgatóság nagy egyemeletes reprezentatív munkásotthont építtetett az 1930-as évek elején. Terjedelmes, kb. 1000 főt befogadó dísztermét Haranghy Jenő freskói díszítették. A főbejárat fölött a negyven négyzetméter nagyságú festmény szimbolikusan ábrázolta a bányaművelést és azokat az ipari tevékenységeket, amelyek a szenet átváltoztatják többféle energiává. Vallási jelenségeket is tartalmazott: Szent Borbála, a bányászok védőszentje, apáca ápolja a megrokkant bányászt. A tíz méter széles színpad fölötti részen a középre festett Szent Korona jobb és bal oldalán leeresztett zászlókkal hódoló leventék, cserkészek, frontharcosok tesznek hűségfogadalmat. A kulturális bizottság végrehajtatta a halálos ítéletet: lemeszeltette a „reakciós” freskót. Azt kérték, hogy fessek helyette oda a szocialista rendszerhez méltó művet. E munkára előirányoztak 80 000 forintot, amit az Önsegélyező Egyesület vállal, mivel a kultúrházak berendezési költségei ide tartoznak. A munka elvégzése kb. 3 évet vesz igénybe, mivel a főiskolai tanulmányaim miatt csak a nyári szünidőben dolgozhatok. A 80 000 forintot havi részletekben kapom meg, így anyagi gondoktól mentesen végezhetem el a főiskolát.
      – Mit ábrázolt az új freskó?
     – Némi vitatkozás után egységes vélemény szerint korszerű témát: a bányából kijövő sztahanovista brigád ünnepélyes fogadtatását. Tanulmányaim idejébe belefért, hogy vázlatokat készítsek, amiket bemutattam a tanári bíráló bizottságnak. Az észlelt hibák kijavítása után be kellett mutatnom a Művelődési Minisztérium Képzőművészeti Osztály bizottságának, mert csak annak jóváhagyásával kerülhetett művészeti alkotás kultúrhelyiségek falára. Mire végeztem a második főiskolai évvel, megkaptam az engedélyt a freskó elkészítésére.
      A főiskola freskószakán megszereztem a szükséges tudnivalókat, aztán úgy határoztam, szekkó-technikát alkalmazok. Leverettem a halálra ítélt freskót. A szekkó alá hármas rétegű vakolatot rakattam, a festés alá simított felületet nem gipsszel, hanem márványporhabarccsal vonattam be. Az erre az alapozásra ráfestett tojástempera színei úgy világítottak, mintha belső tűz lett volna a vakolatban. 1951 nyarán, a festésre kész falra fölraktam a kartont, hogy rajzszénnel megkezdjem az előrajzolást, amit nem kezdhettem el, mert hirtelen meg kellett változtatni a falfestmény témáját, amire az előző kompozíció csak részben volt megfelelő.
      – Tehát a bányából kijövő sztahanovista brigád ünnepélyes fogadtatását festette meg?
      – Az történt, hogy Rákosi Mátyás előzetes bejelentés nélkül váratlanul, kíséretet sem hozva, Dorogra érkezett hajnalban és kora reggel a bányaalagút bejáratánál várta az éjszakai műszakról kijövő bányászokat. Már javában tartott az alagút előtti értekezlet, amikor az igazgatóság és a pártszervezet tudomására jutott. Persze, nagy lótás-futás következett, aminek következménye pedig az lett, hogy ezt a rendkívüli eseményt meg kell örökíteni az utókor számára. A karton üres maradt. Hogy a vezető szervek kívánságának eleget tegyek, nekifogtam az új kompozíció vázlatainak elkészítéséhez. Csak a következő nyáron foghattam hozzá a karton megrajzolásához és átmásolni a falmezőre. Közben elkezdődött a harmadik évem festőszakon Pór Bertalan mester műtermében. A mester hamarosan jóval több figyelmet fordított rám, mint többi tanítványára. Rögtön észrevette: nem egészen kezdő vagyok ezen a pályán; nem is úgy foglalkozott velem, mint tanítvánnyal.
      – Gondolom diplomamunkát is kellett készítenie?
      – Amikor elérkezett a diplomamunka elkészítésének éve, megkértem a tanári kart, fogadja el diplomamunkámnak a negyven négyzetméter nagyságú falfestményt, amit be fogok fejezni az elbírálás évének végére. Az elkészített, bemutatott kartont a bizottság jóváhagyta. Sietve átkopíroztam a falra és megkezdtem a festést. Hogy a festmény mégse legyen teljesen a személyi kultusz hirdetője, Rákosit nem ünnepeltnek, hanem mint a többi alakot, ünneplőnek állítottam be. Ő ugyan kezet fogott az egyik sztahanovista bányásszal oly módon, hogy mégsem ő a főszereplő, és a mellette ellépő úttörő lánykák nem neki nyújtják a virágokat. Ilyen nagyméretű és rendhagyó, a főiskolai normától eltérő kompozíciós diplomamunkát egy végzős művészjelölt sem készített; a bíráló bizottság ugyancsak vakaródzott. Érvek, ellenérvek csaptak össze. Heves vita után elfogadták.
      – Diplomás festőművész lett. Kiket tartott mestereinek?
      – Művészeti, politikai világnézetemet két tanárművésszel tudtam azonosítani: Pór Bertalan és Kisfaludi Stróbl Zsigmond mesterrel.
      – Mihez kezdett a friss diplomájával?
      – A Művelődésügyi Minisztérium kulturális osztályának volt a föladata a kezdő művészek útjának egyengetése. Én óhajom szerint visszatértem a bányához Dorogra. Három évre szóló szerződést kötöttek velem. Leteltével újabb három év következhet. Közben a katonasághoz kaptam behívót tartalékos tiszti tanfolyamra. Bevonulásom előtt kifizették a falfestmény utolsó részletét: 3000 forintot. 1955. júniusban leszereltem. Megfelelő eredménnyel és ranggal végeztem a tiszti iskolát. Jelentkeztem Dorogon a trösztigazgatónál, aki rögtön megbízást is adott: fessem meg a vízbetörés ellen védekező bányászok munkáját az igazgatói helyiség részére. Következő festményem pedig egy nyolc négyzetméter nagyságú korszerű frontfejtés a tanácsterem főfalára.
      – Vagyis a bányászéletből merítette festményei témáját?
      – Figyelmem a bánya világára terelődött. Erről a földalatti területről alig tudott valamit a művészet. Úgy gondoltam, hogy csillésként eléggé megismertem a lámpás alvilág nagyon is mozgalmas és szokatlan színű jelenségeit, mint festő megkísérlem festményekkel a napfényes világban élők szeme elé tárni azt a munkahelyet és munkavégzést, ahonnan és ami által megláthatják, tapinthatják a szenet. Arra is gondoltam, hogy a mindenkori külvilág dolgait kiváló művészek századok óta remekül jelenítették meg. Szebben, jobban már nem is lehet.
      – Nem érintette meg önt a modern művészet?
      – Az „új” modernnek, kortársinak mondott útkereső művészethez sem fantáziám, sem kedvem – ilyen művészethez fölöslegesnek tartottam a festőművész diplomát – nem volt. Azt gondoltam, folytatom azt a művészkedést, amit csináltam a főiskola elvégzése előtt. Erre legjobb lehetőséget adhatott a bányászat világa, amely nem tűr művészinek csúfolt absztrakt ködösítést. A bányamunka nagyon is valóságos és ábrázolni csak naturalista módon lehet. Más módon értelmetlen káosz!
      – Mi lett a sorsa a Rákosi-freskónak?
      – 1956 nyár elején már erősen zajlott a politikai mozgolódás. A forradalmárok ledöntöttek minden csillagot, amiknek a színe vörös volt és megrohanták a „Rákosi-freskót”, Rákosira rámázoltak egy nagy pacnit. A pacnit befödték nemzeti színű zászlóval, így maradt aztán néhány éven át. Végül összeült valamilyen bizottság és kimondta a halálos ítéletet a festményre. Aztán tudomásomra jutott a Képzőművész Szövetség leirata a kultúrház igazgatójához: „a festményt megsemmisíteni csak a művész beleegyezésével lehet!” Fölajánlottam, hogy Rákosi alakját átfestem tsz tagnak, az úttörő lányok nem virágokat, hanem búzakalász-csokrot tartanak. Így kész a munkás-paraszt szövetség ünneplése. Tartott a huzavona. A kultúrigazgató, hogy döntésre vigye a dolgot, falfestékkel bemázoltatta a bűnös „Rákosi freskó” teljes felületét. Úgy is maradt évekig, majd befödték lambériával, amikor a termet átalakították színházi teremmé.
      – Miből élt?
      – Dorogi helyzetemben annyi változás történt, hogy kérésemre az új igazgató megszüntette szerződéses viszonyomat, és mint dekoratőrt, állományba vett. A kötetlen munkaidőm maradt. A dekorációs munkák elvégzése bőven engedett arra elegendő időt, hogy bányászati témákkal foglalkozhassak.
      – A művészkörök befogadták önt?
      – A bányász értelmiség pártfogását és művészeti elismerését élveztem. Ellensúlyozta a hivatásos művészeti képviselők jellemzését rólam, amely szerint a személyi kultusz egyik zászlóvivője voltam mert a Rákosi-freskót festettem. Nem számítok alkotóművésznek, mert nem vagyok tagja a Képzőművészeti Alapnak.
      Megkezdtem csilléskori tervem valóra váltását: a Dorogi Szénmedence történetének földolgozását képekben. Az igazgatóság tudomásul vette, helyeselte; időt és anyagot biztosított. Nekem bizonytalanná vált a festőművész pálya, mivel sehogy sem tudtam beilleszkedni a művészközösségbe.
      – Nem érdekelte a képzőművészek, pályatársak véleménye?
      – Nem foglalkoztam én azzal. Minden figyelmemet, időmet igénybe vette a bányászat történelmi múltjának kutatása, vázlatok készítése a képsorozat megfestéséhez. Elmúlt öt év, mire a képsorozat első részével elkészültem. 26 darab, egyenként 70x50 cm nagyságban. Bemutatásra éppen bányásznapon került a kultúrotthon nagytermében. A balinkai bányába is elmentem, hogy megnézzem a nemrég történt vízbetörés helyét. Az igazgató hiteles festményt kért az ott lezajlott küzdelemről, amit a veszedelemmel vívtak. Ezt az eseményt kb. 180x150 cm nagyságú vászonra festettem meg.
      – Nem tudom elhinni, hogy teljesen hidegen hagyta önt a szakmának a művészetével szembeni negatív véleménye és az, hogy megbélyegezték a Rákosi-freskója miatt?
      – Később egy-két újság elmarasztaló cikk kíséretével ismertette a Rákosi személyi kultusz kitüntetett művészeit, köztük szerepeltem én is. De kitüntetés nélkül! Egyetlen egy kitüntetést sem kaptam. Számomra kedvezőtlen események miatt mind jobban elzárkóztam a művészközösségtől. Azért is, mert egyre inkább kezdtem hinni, hogy pályatévesztett lettem. Nem vagyok művész, csak egy festegető műkedvelő. A művészet fölszentelt papjai is ezt éreztették velem.
      – Ha nem volt festőművész – a képzőművész diplomája ellenére –, akkor minek tartotta magát?
      – Úgy gondoltam, a bányászat múltjának ismertetése inkább történészi, mint művészeti feladat akkor is, ha képek segítségével mutatom be. Ily módon nem leszek kiszolgáltatva képzőművészeti akadékoskodásoknak. Úgy határoztam, hogy a következő kiállításokon mellőzöm a festőművész rangot és bányászfestőként fogok szerepelni. Ez inkább megfelel a valóságnak, bányász múltam és a jelenlegi bányászathoz való kötődésem miatt. A kiállításokat sem művészeti szervek, hanem bányászati szakemberek intézték. A képek sem művészeti alkotásként szerepeltek, hanem a bányatörténelmi dokumentumoknak számítottak. Újságcikkek is hasonlóan értékelték. A Nehézipari Minisztérium szakszervezeti bizottsága bányásznap alkalmával reprezentatív kiállítással mutatta be az 54 képből álló sorozatot a minisztérium nagytermében, a Dorogi Szénmedence Története címmel. Művészeti alkotásra semmiféle utalás nem volt.
      A Bányászati és Kohászati Lapok szerkesztő helyiségében vetített képes bemutatót és szakelőadást tartottak a bányászati szakemberek, akadémiai tudományos munkatársak részére. A fő téma a történelmi képsorozat volt. Mivel a helységben nem lehetett az összes képet kiállítani, csak töredéke kerülhetett falra. A többit színes fölvételről vetítették.
      Az újságok részére bányászművész voltam, de azok számára, akik lakásukat akarták díszíteni nekik tetsző képekkel, másfajta festő lettem, úgy mint fiatal koromban, amikor megrendelésre festettem arcképeket, táj- és csendélet képeket. Kötetlen munkaidőm és dekoratőri fizetésem, feleségem könyvelői állása eléggé jó anyagi létet biztosított hármunk részére, mert a fiúgyermekünket nem követte több. Ennél fogva az, akinek nem tetszett a képcsarnokok áruja formában, színben és árban, tőlem vásárolhattak jóval olcsóbban. Kötetlen munkaidőmből bőven jutott lehetőségem, hogy bejárjam Budapest környékét, a Duna mentét Ráckevétől Visegrádig, és lefessem a szép tájrészleteket. Ily módon nem voltam kiszolgáltatva a Képzőművészeti Alap önkényuralmának. Persze, nem is került a nevem bele az általa kiadatott művészeti lexikonban föltüntetett alkotóművészek névsorába.
      – Hova lettek az ifjúkori álmai?
      – Ahogy öregítettek a múló évek, úgy halványodtak, végül teljesen semmivé lettek kezdő festőkori vágyaim, hogy nagy művészi alkotásokat fogok létrehozni. Már ötven éves koromban rá kellett jönnöm, hogy nem rendelkezek olyan képességgel, ami a kiváló művészek közé emelhetne. Ez a se ide, se oda állapotom nem tarthatott sokáig, mert a bányászati munkahelyem továbbra is azt várta, hogy az ünnepi dekorációk elkészítése mellett fessek bányászati képeket is. Mivel, a jelenkor bányászatát nagyobb méretben megfestettem valamennyi bányaüzem részére, úgy határoztam, az egységes történelmi sorozatot befejezem a Tanácsköztársaság idejével. A többit szedjék majd össze azok, akik érdemesnek tartják foglalkozni a bányászat múltjával.
      Sikertelenségemet nem panaszoltam föl sehol senkinek. A rendszer művészeti politikáját sem hibáztattam. A szubjektív érzéseimtől független valóságban a képsorozat folytatta sikeres szereplését Sopronban, a Központi Bányászati Múzeum kiállítótermében. A megnyitó ünnepségen tekintélyes számú közönség jelent meg. A következő napokban is volt bőven látogató. A megyei újság figyelemre méltó írással, Bányászballada képekben címmel ismertette a nem mindennapi kiállítást. A győri rádióadó is szólt róla mindennapi híradásában. Az igazgató szerint egy hónapi nyitva tartás alatt húszezer látogató volt.
      – Kilencvenkét éves és még mindig fest. Hogyan tekint vissza a művészpályájára?
      – Ha egy évvel előbb készítem el a Rákosi-freskót, akkor Kossuth-díjas festőművész lettem volna. Így azonban még festőművész sem lettem. Le-föl bukdácsolások után most már végleg megbuktam, nem tudtam kitűnőre javítani elégséges és elégtelen feleleteimet az élet és a művészet iskolájában. Végbizonyítványom: nyugdíjas. Ez is csak kisbetűs. Ifjúkori ábrándok nélkül folytatom ott, ahol annak idején elkezdtem. Talán technikásabban festegetem a romantikus tájképeket. Olykor el is adom néhány forintért. Ami arra elengedő, hogy anyagot vehessek a következő képecskékre. Ez a festegetés csak annyi, mint minden más barkácsolás, amit egy nyugdíjas elvégezhet.
      – Művész úr melyik képét tartja a legszebbnek?
      – Legszebb festményem az aranyhajú lány – a feleségem –, aki most már ezüsthajú asszony, igaz, az idő múlásával többször lefestettem jól, rosszul. A legszebb mégis a meg nem festhető: EMLÉKEZÉS!