SÁNDOR ZOLTÁN

Szabadulási kísérletek

  Szögi Csaba: Korai orgazmus

A művészi alkotás, mint menekülési aktus sejlik fel Szögi Csaba Korai orgazmus című, Szabadulási kísérletek a vörös óriás hajnalától a fehér törpe alkonyatáig alcímű verseskötetében. Többnyire öncélú, a fizikai valóságot sikeresen maga mögött tudó, de annak hangulatát már kevésbé feledtető, kizárólag a művészi alkotásba való temetkezést megelevenítő menekülésről van szó, hiszen a kozmosz szobacsendjének ajánlott, hét ciklusra (és egy záróversre) bontott kötet alapmotívumaiként a világbavetettség, az elidegenedés, a glóbuszmagány, a félelem és rettegés fogalmazódnak meg. Ezek az örökérvényű, önmarcangoló lelki vívódást kiváltó emberi érzések már a kötet Az utolsó felvonás címet viselő első ciklusában teljes mértékben tetten érhetők: „Haláálomban fáááj hááálnom / veleteek, kínzóó-gyötrőő lidérceeek” – olvasható az Életem című nyitóversben, illetve: „Magány. / És iszony és bűn és gyarlóság. Szélsőség. A magány, / ami örök” – áll az Ünnep című költeményben. Már az első ciklus néhány versében kibontakozik Szögi Csaba bizarr költői világa, ami leginkább álom és valóság határmezsgyéjén felelevenedő szürreális köztes létre emlékeztet. A szerző eme verseiben tulajdonképpen a társadalmi történések indukálta generációs világnézet jut kifejezéshez. Szögi Csaba tagja annak a nemzedéknek, amely a kilencvenes évek elején, a balkáni háborúk legnagyobb forgatagában vált nagykorúvá, s ez az életrajzi mozzanat ritkábban közvetlen, de annál inkább közvetett módon rányomta bélyegét verseire. A kor, a mindennapi történések közvetlen tapasztalata, legtöbb nemzedéktársához hasonlóan, védekezésre késztetik a szerzőt, aki reflexszerűen az önvédelem legfájdalommentesebb válfaját választja – menekül: álomba, amit a sorsának nevez, vagy egyféle térben és időben tőlünk távol álló gótikus világba; de bármennyire is igyekezzen, szabadulási kísérletei nem tudják vele feledtetni a jelent, álmai rendszerint lidércekké fajulnak, a gótikus világ pedig leginkább horrorisztikus örök éjszakává sikeredik, amiről szókészlete, a több versben is előforduló gyilkos, csont, gyász, bánat, fagy, pokol, mocsok, börtön, halottak, hernyók, csend, semmi és ezekhez hasonló szavak, valamint a következő sorok is hűen tanúskodnak: „Búcsúzom, búcsúzom mindenektől, valami / elvonszol innen, ebben a darabban – melyben / oly nagy szerephez jutott a sötétség – lassan / véget ér az utolsó felvonás.” (Vége)
     A kötet A köd címet viselő második versciklusában, valamint Próféciák című harmadik versciklusának első két darabjában még kifejezettebben felszínre tör a kötet elején felvetett hangulat, a szeretetre éhes örök vándor archetipusaként is értelmezendő vershős kálváriája, akit a költő testvérének szólít, mondván neki: „úgysem láthatod már / a Napot, túl későn születtél” (Próféciák 3.). A pozitív értékeket is szimbolizáló éltető elem, a világosság hiányáról tanúskodik a Memoár című vers két sora: Én nem láttam a fényt..., a fény csupán a sötétség / árnyéka.” Spontán depresszió című versének vulkanikus drámaiságát mindössze néhány szó állandó ismétlésével és permutálásával sikerül elérnie a szerzőnek: „Járt itt egy költő, emberek. Nem / vettétek észre?” A dinamikus mikro-monodrámának is beillő költemény a maga tömörségében az emberiség közömbösségének tarthatatlanságára igyekszik felhívni a figyelmet, ugyanakkor ismételten utal az emberi lét, s önreflexív módon a költői lét hiábavalóságára is. A költői (és emberi) én mulandóságára, és ezzel együtt kozmikus értelmetlenségére vonatkoznak a következő sorok is: „Magányba mártózva / maradok mégis mostoha meséknek mélyén. / Hírnevem fényén a fene tudja, hová is megyek, / holnap úgyis mindnyájan elfelejtetek” (Memoár). A Próféciák további darabjaiban olykor groteszk elemekkel dúsítva megjelenik a vajdasági toposz és a költőt körülölelő valós világ lírai lenyomata, de ez mitsem változtat a költemények alaphangulatán – akkor sem, amikor a szerző versében barátját szólítja meg: „Tegnap olvastam a verseidet, / barátom, / miket főképpen Ildihez írtál. / Kérdezted, hogy tetszik... / Mint mikor a sírásó a / sírba / fekszik, amit egy másik sírásó / ásott. / Vidítjuk egymást...” (...); és akkor sem, amikor a létről folytatott töprengései során megállapítja: ) „az éjjel azt álmodtam, hogy / élek” (Nincs semmi). Az Ezt már csak úgy című negyedik versciklusba szedett versek zömét a fanyar humor jellemzi, s noha mondanivalójuk aligha tér el az előző alkotásoktól, a hígítóanyagként ható iróniának köszönhetően ezek a versek könnyebben emészthetőek, ami ugyanakkor – a képletes beszédnél maradva – nem jelenti azt, hogy laktatóbbak is. A csend címet viselő ötödik ciklusban a kötet legelején érzékelt reményvesztettség és kiábrándulás köszön vissza, amit tovább fokoz a szeretett nő iránti áhítozás, míg a ...meg ami azt követi és az És a hetediken megpihent című ciklusokban a játékosság és a pergősebb verselés jut kifejezéshez, s noha továbbra is a kiábrándultság érződik a versekből, a költő többé nem menekül – már megmenekült önmagába: „benne vagyok önmagamban / oberon gyöke vagyok / ahprodité bolhája / kiszívják az agyam / döglött pókok énekelnek / karácsonyra megvirrad” (Döngicse); aminek következtében létét már csak az alkotás prizmáján tudja követni: „már régóta csak a csend, a csend, a csend, / a csend, a csend, ezerszer üvöltöm, magamra / nyelvem öltöm, megreped a tudat, mindent, / ami szép, kiírtam magamból, mindent, ami / borzaszt, kiírtam magamból, ez borzaszt / már egyedül” (Halotti beszédem elhal).
    Szögi Csaba öntörvényű költő: versei kivétel nélkül szabad versek, ha a mű megköveteli, akkor még önkényű is, így az Életem című vers esetében a magánhangzók sajátos ortográfiai használatával igyekszik elnyújtani a szavak kiejtését, amelyek ily módon egyféle transzcendentális meditációs gyakorlatként is alkalmazhatóvá válnak; ha pedig valamiféle kötöttségre van szüksége, azokat egyedül határozza meg, mint például a Nosztalgiabizser című alkotásban, amelyben sajátos módon gyúrja egybe a verset és a prózát. Egyes versek keletkezési dátumának megjelöléséből megtudhatjuk, hogy a kötet legalább másfél évtized terméséből állt össze, s rendszerint, amikor egy ilyen hosszú költői korszak kerül egy kötetbe, fennáll a veszélye annak, hogy a válogatás során óhatatlanul kevésbé sikeredett alkotások is átjussanak a rostán, olyan művek, amelyeknek nyilván szentimentális értékük van a szerző számára, de amelyek messze alulmaradnak a kötet többi darabja mellett. A szerző dicséretére váljék, hogy a Korai orgazmusba alig néhány ilyen csempészte be magát, és a kötet jó megkomponáltságának köszönhetően azok sem zavaróak túlságosan. Kötetének hét ciklusán keresztül tartó menekülései során – mintha csak a Naprendszer hét bolygóján haladna végig – Szögi Csaba egy kört rajzolva le jut el a vörös óriás hajnalától a fehér törpe alkonyatáig, avagy önmagától önmagáig, hogy a kultikus Vágtázó Halottkémek együttes egyik albumának a címét felhasználva, záróversében leszögezze: „mára már elég volt a semmi kapuin / dörömbölve (kiemelés tőlem – S.Z.) várni a / messiást” (Elég), mintegy utalva arra, hogy szabadulási kísérletei csupán költői világában jelentenek szabadulást. (zEtna, Zenta, 2008)