JÁSZ ATTILA

Szerelmes utazás.
Avagy a rend alakulása

  zarándoklat Róma körül (II. rész)

                                                                                Rend- és útitársaimnak, valamint
                                                                                Szőnyi Zsuzsának köszönettel a lehetőségért 

(a megérkezés anatómiája) Egyre hosszabbodnak a leírnivalók. Miként ebédeink és vacsoráink is egyre hosszabbak, olaszosabbak lesznek a római teraszon. Többnyire helyi, Róma környéki borokat kóstolgatunk vidáman alakítgatva rendünk szabályzatát. Tervezgetve a következő napi minimálprogramot, amiből aztán még annál is kevesebb valósul meg.

Ám előtte meg kell érkezni Rómába, éjszaka, és nem lehet lerövidíteni az utat, az időt. Másnap bele Róma közepébe, fejest. Trastevere, szagok, ízek, sikátorok. Templombelsők és kerengők, terek és kávéházak. Aztán irány a Via Giulia, a Magyar Akadémia, ahol Legkedvesebb Festőnőnk lakik, ösztöndíjasként, és vár bennünket nagyon. A Michelangelo által – az út fölé – tervezett kapu alá érnénk épp, melynek repkény borítását, mely lassan az utat súrolja, nem vágják le a rómaiak, M. iránti tiszteletből. Bújnánk át a repkény alatt, hogy miként az Utas és holdvilág főhőse, Mihály a kis szobák egyikében meglátogassa filológus professzor barátját, mi is Évát, amikor rendtársaim megszólalnak, itt jön szembe az olasz Lator László. Nem, mondom, ez a magyar kiadás. És átintegetek neki, talán túl nagy örömmel, ugyanis ő nem tudhatja, a Jász Attila nevű szerző épp vele foglalkozik indulás előtt, a műveivel való pepecselést hagyja félbe... Nem érti pillanatnyi izgalmamat, de nagyon kedves, mint mindig, majd mindenki rohan tovább, éppen készül leszakadni az ég. Szakad is, ám jön szembe Festőnőnk, nagy az öröm...

Borral, sajttal, olívabogyóval vár és lát bennünket vendégül Éva kis szobácskájában. Azután elhatározza, megmutatja nekünk az ő Rómáját, vesztünkre. Próbálunk lépést tartani a nálunk két fejjel alacsonyabb, unokás festőnővel, aki száguldva vezet minket végig huszonéveseket megszégyenítő lendületével Róma belvárosán, mi viszont egyre jobban lemaradozunk. Hiába mutat titkos helyeket, közel a Giordano Bruno szoborhoz, rejtett belső udvarokat, egy igazi római üvegműhelyt, ahol a pincében pár euróért lehetett guberálni elrontott, szabálytalan üvegmütyűröket. Megmutatja – sajnos – az este tízig nyitva tartó legnagyobb cédésboltot. Mégis, határozottan közöljük, nem vagyunk hajlandóak másnap az ő irányítása és tempója mellett Rómát nézni. Ezért találjuk ki, legközelebbi közös akciónk csakis Rómán kívül lehet, amit Éva nem ismer. Például Ostia Anticán. 

(menekülés a kultúrsokk elől) Összetalálkozunk még egyszer Lator Lászlóval a római belvárosban, épp egy becsípődött ideget próbál kisétáltatni a derekából. Azt mondja, csak ez segít ilyenkor. És bőven elég céltalanul sétálgatni, nem kell templomból múzeumba, majd onnan vissza ingázni. Pilinszky még nála is radikálisabb, ki se nagyon mozdul Szőnyi Zsuzsa lakásából (ahol mi is lakunk), vagy ha igen, kedvenc kiskávéházába megy, ott ül egész nap, végül átköltözik a közelben lévő bencés templom egyik cellájába, hogy onnan végleg ki se mozduljon. És végre boldog legyen. Ahogy a mi Legkedvesebb Festőnőnk is saját bejáratú Rómájában. 

Erősen alakuló trinitárius rendünk együttesen is messze elmarad e nagyra tartott férfiak bölcsessége mögött. Minimálprogramunk keretében csak Caravaggio fiatalkori festményeit nézzük meg Szent Máté mártíromságáról a Franciák temploma mellékoltárán. És hiába a Santa Maria Sopra Minerva templom magyar vonatkozásai, oda is célirányosan rohanunk be, megvizsgálni Michelangelo híres Krisztus szobrát. Híressé e tipikus, antikizált Michelangelo aktszobrot az teszi, hogy valamelyik későbbi pápa más színű márványból ágyékkötőt tettet rá, ami egyből eltereli a figyelmet az amúgy eléggé vázlatos arcról, és pontosan oda tereli, amiről el szeretné... Sanyi rendtárs kedvéért még megnézzük Sziénai Szent Katalin sírhelyét, ám Kosztolányi reneszánsz ősének, György Polikárpnak, Mátyás király kancellárjának és pápai nagykövetének sírját már nem keresgéljük. Menekülőre fogjuk, túl sok a pompa, túl sok  a turista, túl sok már az élmény. Hiába ünneplik itt Esztergom várának visszafoglalását a töröktől, 1595-ben. Hiába hogy VIII. Kelemen nemcsak csapatokat küld segítségül, hanem zenekart is, egy Claudio Monteverdi nevezetű karnagy vezényletével. (Aki visszatérve, a győzelem alkalmából, a Santa Maria Sopra Minerva templomban ad koncertet, hálaadó mise keretében, amelyre állítólag a pápa gyalog érkezik a Vatikánból.) 

(mesék a kolumbáriumból) Ostia Anticába Kedvenc Festőnőnkkel és kedves szobatársával indulunk. Mintha váratlanul Pompeibe tévedtünk volna. Ha az ember meg akarja ismerni az antik római életet, ide kell elmennie. Színház, kocsma, halpiac és temető. Bolyongunk néhány órát, így is kevés az idő, mint mindig. Záróra ellenére Éva rengeteg fényképet készít kifelé is. Gyönyörű, belső udvaros kolumbáriumokról (kis üregek, ahova a hamvakat edényekben tették), amelyeket mi meg se találunk. A szerzőtől, Jász Attilától tudom, egy egész verseskönyve van már, olyan sírversekkel, melyek leginkább a Mesék a kolumbáriumból munkacímet viselik. Ez a hely, a fényképekről remekül látszik, igazán inspiratív lehetett volna számára. 

Ostia Anticába HÉV-szerűséggel érdemes menni. Negyed óra alatt egy Pasolini-kisfilm epizódszereplőjévé válsz. Az ablakok befújva, kívülről, érdektelen grafitikkel. A külvárosi munkások zord látványától ösztönösen egyre szorosabban ülünk egymás mellé. Nem látunk ki rendesen, hol kell leszállni. Visszafelé legalább nem lehet túlutazni a római végállomást, már ez megnyugtató. 

Megfáradt rendünkből Sanyi rendtárs a legboldogabb, lát egy kerti törpét. Pio atya arcával. 

(a pimaszság határa) Érzem, hogy a pimaszság kötelén táncolok. Tíz napunkról (utazással együtt) úgy beszélek, mintha legalább tíz évet kéne összefoglalnom. Mint Bikácsy Gergelynek. Tíz év alatt meg lehet alapozni egy könyv igazi élményanyagát. Szeretem könnyed pimaszságát, ahogy rendkívül lazán és provokatívan fogalmaz. Róma szerinte aszexuális város, és állítását nagyon látványosan támasztja alá Fellini és Pasolini Róma- filmjeinek kommentárjaival. Élvezem eszmefuttatását, és mosolygok rajta. Nekem tetszenek ezek a középkorú, csinos, többnyire feketébe öltözött római nők, asszonyok. Amit Bikácsy Kosztolányiról és Rómájáról ír, azzal teljesen lefegyverez. „Kosztolányi egyértelműen a legnagyobb huszadik századi olasz író, még ha ők nem is tudják.” Az ilyen mondatokért szeretem a könyvét. Amikor például azon puffog, az olaszok miért A gyertyák csonkig égnekből csinálnak sikerregényt, miért nem az Utas és holdvilágból. Maximálisan egyetértek, ám nem ezért szereti vagy nem szereti az ember az olaszokat. Az én pimaszságomra is az a mentségem, ha az ember szerelmes viszonyba kerül, nem úgy érzékeli a valóságot, ahogy a többiek. Tíz nap néha tíz évvel is felér. 

(beavatási szertartások) Hamar kialakulnak e feltétlen barátságon alapuló rend szertartásai. Profán dolog, valahogy épp az életszeretet spirituális vonatkozásainak tisztelete (hű, de bonyolult!) ránt és tart minket egybe(n). A piacozás, a San Saba templom mögötti kis piactól a központi zöldség- és halpiacig, ahol rendtársaim lefotóztatják magukat a Mastroianni Fivérek elnevezésű halas bódénál. (Ahol a színész fényképe valóban cégérként van kiakasztva, ő maga áll a pult mögött.) A legendás római piacon, a Porta Portésén is teszünk egy röpke négyórás zarándoklatot az egy-két eurós ingek, táskák, egyebek között. (Ahonnan sikerül egy római amforát, és egy gyönyörű antikolt virágtartót is elcipelnem – engesztelésül az itthoniaknak.) Rituálissá válnak a teraszon elköltendő ebédek és vacsorák utáni szivarozások, mellé a kávéba töltött amaretto (mandulalikőr) – a cafe corretto. Az amarettót képtelenség tisztán meginni, így viszont komoly kísértést jelent az alkoholizmus felé. (Viki Házi Tündér az utolsó este mutat egy újabb trükköt az amarettóval, a felszeletelt ananászt is meglocsolja vele, ismét egy isteni olasz találmány.) 

Péter a szertartásmesterünk, az ő több évtizedes Róma-élménye szűrődik át rajtunk. Mennyi az a kulturális élvezet, amennyit még éppen elbírunk, ám olyan mélységű legyen, aminek a feldolgozása több évig eltarthat. Mikor kell beülni néhány órára egy kávéházi teraszra éppoly fontos tudás, mint hogy melyik templomba érdemes mindenképpen bemenni. Éjjel átvágni a városon gyalog, azaz fizikálisan is bejárni Rómát. Végül az egész olyan ízessé, zamatossá érjen bennünk, mint egy Fellini-film. Rengeteg dologról nemes tartással mondunk le, bízva a lehetőségben, lesz még rá alkalom. Nem csupán megszámlálhatatlan kultúrélményről, hanem a lakóhelyünkhöz közel lévő, lepukkant park lengyeleinek alaposabb megfigyeléséről, akik ihlető erővel bírnak ránk nézve. (Rendszeresen a parkban vágják egymás haját, láthatólag rituálisan. El is határozzuk Péterrel, Sanyi néhány szemébe lógó – leginkább csak minket zavaró – szemöldök-szőrszálát ott a parkban levágjuk. Elmarad ez is.) 

(nők Rómában) Nem a római nőkről van szó. Órákig tartó kávéházi ücsörgéseink legkevésbé sem a koffeinhiány pótlásáról szólnak, még csak nem is a fáradtság pillanatnyi kipihenéséről, inkább a körülöttünk lévő női lények intenzív nyüzsgéséről. Minden náció angyalinak tűnő képviselői megtalálhatóak. Nem is nagyon kell keresni, megjelennek maguktól is, repdesnek körülöttünk. Azért az olasz nőket is megbámuljuk, kevésbé angyaliak, a fülledt érzékiség csak úgy süt a gyönyörű középkorú olasz asszonyokból, jobban elbűvölnek (engem legalábbis), mint a fiatal és üde külföldi fruskák. Pétert leginkább az angol hölgyek varázsolják el. Van néhány archetípus, akit rendszeresen felismerni vél, szerinte már Assisiben, a Trasteverén vagy a protestáns temetőben is találkoztunk velük. 

Természetesen angol nő lesz a veszte is. A Szent István Rotondó katartikusan brutális, egészen pontosan a szadista kínzások, vagyis a legkülönbözőbb mártírok halálát részletesen taglaló freskósorozatának (amelynek hatása Sade márkira oly erős volt, hogy sírógörcsöt kap, és kirohan a templomból – Péter hihető kommentárja szerint) megtekintése után épp egy igazi római parkban próbálunk levegőhöz jutni, amikor belebotlunk egy angol lányba. Illetve ő belénk. Egy szolid, kedves nő, valami információt akar megosztani velünk, talán az egyik templom nyitva tartásáról, majd nem messze a Colosseumtól, a nagy kereszteződésben ismét egymás mellé sodródunk, ott neki van szüksége valami információra. Sanyival egyértelműen Pétert lökdössük oda, nem kizárólag a nyelvtudása miatt, szeretnénk valami római kalandba belesodortatni. Sikerül. Mi átmegyünk a túloldalra, és a Circus Maximusnak háttal leülünk a kerítés kőfalára, hagyva barátunkat érvényesülni és erősen szurkolva neki, hátha eszébe jut meghívni a lányt az esti Triznya-kocsmába. Nem jut. Péternek van egy különleges érzéke... Látjuk barátunk arcán, a lány második mondatánál vonásai görcsbe rándulnak, nem enged fel, egész addig, míg oda nem jön hozzánk. Először azt kéri, ne röhögjünk. Annyira rá jellemző nőt fog ki megint és annyira szörnyű a története, amit pár percben összefoglalt Péternek, tényleg nem lehet mást csinálni. Röhögünk, kínunkban, majd hosszan hallgatunk a buszon. Az angol nő felejteni jön Rómába, korábban meghal a férje, majd nem sokkal utána a lánya is (akikkel már járt itt). Most egyedül bolyong Róma terein és templomaiban, felejtést és megváltást remélve helytől. 

A teraszlakásban Házi Tündérünknek, Vikinek és a másik, ideiglenesen Rómában állomásozó Festőtündérnek, Krajcsovics Évának készülődik a szülinapi bulija. Éva dereka azonban becsípődik, nem tud eljönni az Akadémiáról. Nem is baj, ilyen előzmények után mi se vagyunk túl jó formában, hiába a Triznya-kocsma megtisztelő személyzete, ferences és bencés magyar atyákkal, a magyar konzullal, és kedves, kint élő magyar emberekkel, nem sikerül feloldódnunk a remek, rengeteg fogásos vacsora közben sem, hiába kortyolgatjuk hozzá a legfinomabb olasz borokat. Talán azért sem, mert a roppant kedvesség nem engedi a vendéglátóknak, hogy mi is megszólaljunk, folyamatosan gondoskodnak szórakoztatásunkról, római történetekkel és viccekkel. Így egyre inkább hallgatásba burkolózunk, és egyre többet nézzük a pohár formás fenekét. A „kocsma” után Viki próbálja valahogy oldani a bennünk lévő feszültséget. Ez volt az első kocsma Szőnyi Zsuzsa nélkül, mentegetőzik, és ha itt lett volna, biztosan... Vigasztalásul elmeséljük neki az angol lány történetét. Azért, ha Zsuzsa itt lett volna..., erősködik. 

(miért mész Rómába?) Kérdezik az ismerősök itthon. Munka vagy szórakozás? Munka is, szórakozás is – nálam ez nem mindig válik ketté. Vigyorgok, noha nem is sejthetem, szerelmes út lesz. 

Nem kezdem el magyarázni. Munkaügyekkel próbáljuk fedezni a Szőnyi Zsuzsa nyújtotta lehetőséget irigyeink előtt, lakhatunk a lakásában, a Triznya-kocsma néven működő helyen, ahol már annyi ismert ember lakott. Zsuzsa feladatot is ad, szüleivel folytatott levelezését kellene fellelnünk az amúgy nem is túl óriási lakásban. Ehelyett mást találunk. (Erről majd később!) Nápolyba is el kéne jutnunk, munkaügyből kifolyólag. Már a második napon telefonálni kell, nem megyünk, nem tudunk Nápolyba menni, fogva tart minket Róma és az egyre szorosabban köré(nk) záruló kisvárosok gyűrűje. 

Egy szerelmes lény ilyen, nem érdekli, nem tud figyelni másra, csak az Imádottra. 

(nem teszem) Próbálom terelgetni egyre tolakodóbb emlékeimet Róma kapcsán, először a Caracalla termáival szemközt ácsorgó éjszakai transzvesztitákra, akiket Péter mindenképpen meg szeretne nekünk mutatni, bár ő még úgy tudja, örömlányok. Nem tapasztalati úton derül ki másságuk, a vatikáni rádiós Tündérlány, Viki figyelmeztet minket, angyali mosollyal. Péter évek óta él abban a hitben, amikor hajnalban elindul Rómából haza, mindig ott látja ezeket a dolgos lányokat. 

Találkozásom az Igazság Szájával (a Santa Maria in Cosmedin-templom előtt) frusztráló élmény. Nem rakom be a tenyerem a jósszobor szájába. Jó pár évvel ezelőtt egy balatoni nyaraláson a műanyag hasonmás szájába beteszem a kezem, családi bíztatásra, noha nagyon nem akarom. A számítógépes jóslat közelgő tragédiákról tudósít. Az aznapi – hajóúti – hangulatom meg van alapozva, iszom a pálinkákat egymás után a hajó fenekén lévő bárban. Majd hazaérkezve a nyaralásból nagyanyám rosszullétéről számol be apám, s kér, mielőbb látogassam meg. Későn érek oda, egy órával érkezésem előtt hal meg. Szívbeteg apámmal ketten maradunk szülői házában a temetésig. Apám akkor már csak tolószékben tud közlekedni. A temetésen mint egy madárfiókát kell átemelnem a tolószékből a ravatalozó székére. Pontosan egy hónap múlva apám is meghal. Nem teszem be a kezemet az eredeti szobor szájába. 

A Forum Romanumra, ahova annak idején nem megyünk be a feleségemmel, most se tesszük be lábunkat a rendtársakkal. Kívülről, madártávlatból is remekül látni, a rengeteg turista hogy rugdossa egymásra a finom antik port. Maradandó élmény, a Forum mellett, a San Cosma e Damiano templom intim belső tere, és éjsötétkék kupolaszíne. Leülünk, csodáljuk a díszítést, amikor hirtelen néhány keleti ortodox pap és civil lép az oltár elé és énekelni kezdenek. A gyönyörű akusztikától meghatottan, idétlenül nevetgélünk, mire Rudolf Péter váratlanul hátra fordul, és egy mérges szemvillanással rendre utasít minket. (Nem a magyar színész az, csak nagyon hasonlít rá.) 

(rend a lelke) „A sötét éjben körülpillantva hirtelen azt látta, hogy egy felülről szétáradó fényesség hirtelen eloszlatja az éj sötétségét, és akkora sugárözönben tündöklik, hogy ez a sötétben ragyogó világosság még a nappali fénynél is fényesebb. E látványhoz még egy csodálatosabb látvány csatlakozott: ahogy később ő maga mondta el, az egész világ úgy tárult szeme elé, mintha a Nap egyetlen sugarába lett volna belefoglalva!” 

Egy nap, valamiféle isteni sugallattól vezérelve, és korábbi terveinktől eltérve, elzarándokolunk Szent Benedek barlangjához (ahol az előbb idézett élményét átéli), és a barlangra – spirituálisan és materiálisan is – felépített első bencés kolostorhoz. Nem is sejtve, alapozó része lesz rendünk alakulásának. 

A városban, Subiacóban hagyva az autót igazi zarándokút következik, Gina Lolobrigida szülőháza előtt végig a városon, majd iszonyú hosszú és meredek úton fel az alsó kolostorhoz, az egykori Néró-villa mellett. A középkori erődítményhez érve azt se tudjuk, hol kell bemenni, így egyenesen a félhomályban úszó, kicsi könyvtárszobában találjuk magunkat, kódexek és metszetek között – tökéletesen egyedül. 

Aztán visszakeveredünk nagy nehezen a gyönyörűbbnél gyönyörűbb kerengőket rejtő főépület bejáratához, ahol egy kilencvenéves bencés szerzetes közli a kapusfülkéből, csak meghatározott időpontokban, vezetővel lehet bemenni a kolostorba. Amíg beszél, összes fogát kivillantva nevet (kettő is volt neki), ekkor még inkább mosolyog, nevetni akkor kezd el, amikor elmeséljük, gyalog jöttünk fel. Ez nagyon tetszik neki. Elő is keríti az idegenvezető nénit, s közli vele, most azonnal vigyen be bennünket, mert sietünk. És ha lehet, gyorsított tempóban, még fel szeretnénk jutni a fölső kolostorba is szieszta előtt. Végigrohanjuk hát az alsó kolostort, megcsodáljuk a kerengők által közrefogott gyógynövénykerteket és rózsalugasokat. (Az egyik közepén Néró kútjával, amit villájából hoztak fel.) Csatlakozik hozzánk még egy vendég, velünk egyidős férfi, akit papnak nézünk, és aki az alsó kolostorból kiérve felajánlja, ő ugyan a fenti kolostorból jön, szívesen felvisz minket, hosszú, és meredek az út, időnk sincs már nagyon. 

A fenti kolostor Szent Benedek barlangjára épül, ahová még egészen fiatalon, három évre visszavonul imádkozni, megtisztulni. A szomszéd hegytető vad fenyveseinek látványa is tisztító hatású, és a kolostor sziklába vájt templomrendszere lenyűgöző. A freskókból időnként szikladarabok állnak ki, szervesen belesimulva a képekbe, annak tökéletes részeiként. A falba, sőt a freskókba időnként belekarcolt évszámok nagy része fél évezreddel(!) ezelőtti. (Láthatunk egy olyan Szent Ferenc-ábrázolást is, amelyet állítólag még életében készíttettek róla.) 

Az egyik barlangkápolnánál időzve váratlanul elmegy az áram, ami Sanyi rendtársunknak rendkívül tetszik, ugyanis éppen misét tartanak az egyik barlangkápolnában, és arra gondol, milyen eredeti ötlet, hogy lekapcsolják a villanyt imádkozás közben. Csak gyertyák világítanak időtlen fényükkel. Aztán sajnos túl hamar visszajön az áram. 

Kifelé betévedünk a bencés boltocskába, ahol pannonhalmi pap barátunknak szeretnénk képeslapot vásárolni, de veszünk egy kis laposüveget is szamócapálinkával. Benne úszkáló gyümölcsökkel. A meredek, szent hegyre felfelé menet megtaláljuk titkos, spirituális rendünk nevét is, Szent Meredek Rend. Közös megegyezéssel. Ahogy a szamócapálinkában is rögtön felismerjük rendünk (egyik) szent italát. Rituálisan fogyasztjuk el lefelé, minden fordulónál (stációnál) kimérünk egy kupicányit, s a rend egészségére felhörpintjük. Iszonyatosan sokáig tart (nem a pálinka miatt), míg a titkos bencés ösvényen leérünk az alsó kolostorig. És pontosan akkor elkezd ömleni az eső. Inkább igazi hegyi zápor. Ám ekkor az idegenvezető hölgy megáll mellettünk személygépkocsijával, és levisz minket a városba. 

(Folytatjuk)