KISS LÁSZLÓ

Én, a sporttárs

Amióta az eszemet tudom, horgászom, írnám szívem szerint – csakhogy ez nem igaz. Soha nem vonzott a horgászat (ez se igaz, lévén, egy ideje vonz, de az olvasó lehet néha elnéző), s valahányszor szóba került a téma, azzal a titokzatos kamionossal értettem egyet, aki a legenda szerint a téglagyári tavakhoz érve kikurjantott a pöfögő járműből, hogy csendes őrültek, amit a parton ücsörgő pecások közül többen magukra vettek, mi több, nem átallták ellenérzésüket nyomban szavakba önteni. A történetnek különösebb következménye nem lett, ellenben igaz.
      Egy nyári délután Kovács Jani, a darásék fia számlálatlanul aprította a snecit a bedőlt fa melletti horgászhelyen, ahol nyaranta magam is sokszor megfordultam. A kishalak tömött sorokban úszkáltak a vödörbe mert oxigénhiányos víz felszínén. Másnap dédnagyapám egykori mogyorófavesszőivel indultam a partra. A cérnára erősített, kétrét hajlított gombostű – nagyanyám varrókészletének nagyobb dicsőségére – az emberiség halkalandjainak hőskorát idézte. A mérsékelten idejétmúlt szerelékkel úgy ostoroztam a vizet, mint annak idején Xerxész katonái a tengert, bár harag helyett az ügyetlenség és az elkeseredés munkált bennem. Esténként apám gyermekkori horgászkalandokat emlegetett fel, amelyekből megtudhattam, hogy ez a víz valaha bővelkedett törpeharcsában és pontyban, a snecik pedig akkorára nőttek, hogy megszédült, aki rájuk nézett.
      Mivel távol áll tőlem a nosztalgia, a tárgyra térek. Ami a pecázás további alakulását illeti, tehetség híján eleinte nagyanyám díványára kucorodtam, s éjt nappallá téve dacosan olvastam. Mégis, heteken belül letettem a könyvet, és sutba dobva a meggörbült vesszőket, a kelet-európai piacon háborútűrő orosz teleszkópos pecabotot vásároltam, melynek markolatára előbb-utóbb a hőn vágyott orsó is fölkerült. Igaz, először csak a recsegős tárolóorsó, a Hóhér, s csak évekkel később a halk suhanású hátsófékes, a Tündérnek keresztelt Michelle.
      Világéletemben segítőkész embernek ismertek, a hátsófékes orsó beszerzését követően azonban arra lettem figyelmes, hogy lelkemben különféle diabolikus erők burjánzanak. Hogy, mintegy a rendszeresebbé váló horgászatokon szerzett tapasztalatok nyomán növekvő önbizalmam birtokában, mind fölényesebben tekintek a vízpart titkaival még csak ismerkedő pályatársaimra, sőt a horgászatról vallott evolucionizmusomnak, meghazudtolva együttérzésre hajlamos természetem, rendszeresen hangot adok. Jellemem ilyes eltorzulása nem volt összhangban a magamról kialakított képpel, ezért a beállott változásokat vízparti jótékonykodással iparkodtam kompenzálni. Emlékezetem krónikáskönyve két ilyen esetről tud.
      Bár nevem Kiss, melyhez a szülői invenció okán hajdan a László társult, többen a várost átszelő csatorna nagysándoraként ismernek. A megtiszteltetést határozott, ugyanakkor eredményes fellépésemmel érdemeltem ki. Azon a nyáron a bedőlt fa szomszédságában alakítottam ki a horgászhelyem. Órákon át gereblyéztem a padmalyt, napokig csapkodtam a burjánzó sást, heteken át szórtam a vízbe a darát. Parádés délutánokat produkáltam: július derekáig több kilónyi keszeg akadt a horgomra. Néhány hét elteltével arra lettem figyelmes, hogy többen rákaptak a helyre. Egy ízben két kisiskolásforma fiú ügyködött a letaposott fűben. Miután udvariasan érdeklődtem a fogásról, s láttam, hogy alaposan öszszegubancolták felszereléseiket, felajánlottam a segítségem. Gyakorlott mozdulatokkal láttam munkához: leírhatatlan rutinnal előbb két-, majd három-, végül négyfelé haraptam méretes gubanccá hízott damiljuk gordiuszi csomóját. A műtét végeztével kezükbe nyomtam a szereléket, sziasztok. Nem néztem hátra, de nem esett és ma sem esik nehezemre elképzelni őket, amint kétségbeesett erőfeszítéssel igazítják egymáshoz a damilcsonkokat, s megannyi – kettő – Thészeuszként keresik a kijáratot a rendteremtésem okozta szokatlan helyzet labirintusából.
      Fokozhatatlan jóindulatom másik jelentős megnyilvánulása a gólyafészkes hídhoz kötődik, s Don Quijote-effektusként teszek róla említést, ha társaságban szóba kerül. Egy szeptemberi késő délután különös testvérpár – cingár fiúcska és kishúga – kéredzkedett és telepedett le mellém. Ahogy közeledett az este, lankadt a figyelmem, ráadásul pakolásban voltam, ezért sem láttam, hogyan vagy miért, de a fiú papucsa belecsusszant a vízbe. A kislány elpityeredett, bátyja rimánkodott, segítsek rajta. Bár semmi kedvem nem volt hozzá, megnyugtattam őket, hogy bennem emberükre találtak. Lekaptam a bicikliről a felkötött, összezsugorított teleszkópos botot, s ügyelve, hogy mozdulataimon kizárólag a görcsös akarás látsszék, finoman a csatorna túlsó partja felé pöcköltem a lábbelit. A nap régóta eltűnt a látóhatár szélén, súlyos árnyékok vetődtek a vízfelszínre. Hevesen mentegetőztem, de a fiú megköszönte a segítségem, s kézen fogva kishúgát, elszaladt. Percek múltán magam is hazafelé vettem az irányt. A hídra felérve találkoztunk újra: velük tartott az édesanyjuk és a nagymama. Előbbi tekintélyes partvist szorongatott a kezében, s úgy lengette a magasba, mint aki lovagi tornára készül, s a következő körben rajta a sor. Joggal hihettem volna, hogy az életemre törnek, de feltartóztathatatlanul galoppoztak a gólyafészkes híd gigantikus áteresztője felé. Ahogy visszanéztem, láttam, a papucs ide-oda hánykolódik a zsilip alatti ideges sodrásban. A családi idill, a magántulajdont illető nagyfokú tisztelet, voltaképpen az összefogás, az egymáshoz ragaszkodás e szembetűnő megnyilvánulása – bevallom – könnyeket csalt a szemembe.
      Azóta sok gubancon rágtam át magam, s láttam számtalan papucsot is. A várost átszelő csatorna a mai napig kedvesen csordogál, csupán egy- egy áteresznél gyorsul föl, a hídon anyukák, nagymamák és gyermekek egyaránt feltűnnek. Az életem sínen van. De a múltat, azt sajnos semmi sem hozza vissza.