A Maskarák legendáriumából
Jegyzet James Ensor festménye alá
Görcs ágon tekeredő ipszilon-nyelv kutat
a széteső éj különös nedvei után.
(Csiga-obulusok, hárfahúr a pókfonál.)
Frater Ambrosius hurkot illeszt
a szakadár nyakára, nyála fröccsen:
na gyerünk, pöcsös!
A Kiválasztott álnéven bujkál Brüsszelben,
a járókelők vicsorító viaszpofák,
őrök, de őket is őrzik;
íme a cselekvő és szenvedő szerkezetek
démoni dialektikája...
(Rabláncon
vonaglik a test. Kötél végén kalimpál.)
Újra lát és látszik, szólni kíván, ki visszatért,
de mondandója már senkit sem érdekel.
Főpap
Vérét issza, húsából eszik, a Nem
ígér
Igen-t; ami tört, roncs, egésszé
formálódik. A tanítvány felkészült
figyelme
háló, zsákja zsákmány-menedék.
Ocsmány Ubu-pöfeteg gyötört, a tanítót
ellenségnek
látni tanított.
Maradtam magányos kereső. Felfedezett
földrész
minden mondat, amit leírok,
hátrál a
gyarló, a profán, az alantas.
Embertelenné
tisztul hatalmam.
Szeretők
Ágyunk
oltár. Istenünk elfajult eksztázis,
eggyé vált Kettő meztelen Hold alatt.
Androgün-tükör:
az Én ősi rejtélyei
a másik gyönyörében feltárulnak.
Lebeg és merül ami megnyilvánul.
Mohó a Nász-óceán. Nincs hab. Sem üledék.
Túl tört egyensúlyon, túl az érzékelhetőn
egymáshoz
bújik két szökevény.
Zár
zokog... Enged... Nyársra húzva rúgkapál.
Kopoltyú
az ajtó. Búvárharang a ház.
Diadalszekér
Az
illeszkedés kísérlete elárul.
Kiközösít a nyáj. A különb kérge küszöb,
s
a kint-bent ugyanúgy sehol. Tűnő káprázat,
ha élősdi
fény sziszeg kígyó-fürtökön;
küllőitől megfosztott kerék az Örök
Körforgás.
Nem ural érdek, düh, szánalom,
átmeneti formák az élők, a lét
szüntelen
vágta hulla-halmokon.
A röfögve négykézlábra ereszkedők
kényszerítik harcra a felegyenesedőt.