TANDORI DEZSŐ^*

 

Az idők változása 

„Hogy éltem, nem nekem való volt” (TD) 

 

Hoztam a Perui Piacról
– a Fehérvárit hívtam így akkor –
nyak-fő tornacipőt,
őszirózsát, fügét(?),
krumplit s őszibarackot,
válogattam, de idők
válogatása, változása
kihozott a nyílt vízről,
nem múlok e szárazdokkból.

Jó meghalni? Örülnék,
ha-se ez jönne, csak ölnék
órát, boldog-a-posztó,
kávéházi, csikorgó
dákó a golyó ugortán,
vagy átmennék tán
Naphegyen, Gellérthegyen,
lefogyás vágya jönne velem,
és sikeresen. 

 

*Szeretettel köszöntjük 70 éves szerzőnket! (A Szerk.)

 

 

Az idők 

 

Változás és vonulás,
más-e a más?
(Vagy a gyerekkori rejtekezés,
hogy nekem több a kevés,
ünnepi sokaság helyett
istállóban lelek helyet
akár, elbóklászom,
még épp innen a zöld határon,
az év 1952 vagy -53,
mennyi szerencse...
rím rá, nyugatos, megjelentse.)

Múlandó lett telem és őszöm,
tavaszi s nyári ösztön,
semmit nem rendelek,
mindenkit kérlelek:
hagyjon engem oly dolgaimban,
melyre nem biccent nyomban
– de mindenem. A beleegyezést
többé nem mímelem,
bár túlzás, hogy minden
jelenléttől csak borzadoztam.
De majdnem. Hogy ne mondjam:
„mojdnam”.

Nincs mindig minden ugyanúgy, de sokszor,
és ez a kor nélkülem is egy jobb kor,
nem legszintje-alattibb, mindegy, én magam ott, itt
volnék, vagy sehol is, vagy jön, nem jön, ha – mi itthagy,
írtam az életem egy rémálom, mire kegy,
karakán vagy húzódó, tiltakozó, belenyugvó,
Szép Ernő birkanyája,
J. A. játékhiánya,
amaz fölös bégetés,
emez úgyis oly kevés,
megvédenek, kiadnak,
jó, legföljebb magadnak.

S neked magadnak se mindig ugyanazok, mik leintik
egészségességedet,
másod se beteg,
csak mintha másod lenne,
aki törekedne
társalgásra, olvasásra,
mikor csak magad mása,
aki társalog,
vagy aki eléri az olvasót,
médiumon, vagy maga, gyakorlott
szerrel.
Önként semmit nem adsz fel
úgysem.
De ki is annyit mit takarítson? 

Hetven éves vagyok most, nyár lesz.
Semmire ne mondjam, „kár lesz...”
Ne legyen kár érte.
Meglétemet ne érje.
Rímek, más művész-elegyek:
a–b+c=d/alfa² egyenlet,
még így-úgy megvan az egyenleg.
Nem vágyom. Nem vagyok fáradt,
nem, hogy bárki is elég magának,
de nincs kedvem, s az is szerteszéled,
hogy nézem a csodás felhőket,
erről beszélek, és az, hogy nem beszélek.
Szerettem „vón” egyetlent,
határtalant csinálni,
de már a halál ellen sem remélek
semmi orvosságot találni.
Hetven éves vagyok. Minden mesterem halott.
Nemes Nagy, Mészöly Miklós, Ottlik Géza,
Mándy, Kálnoky, Jékely, vagy a távolabbiak karéja,
Polcz Alaine, Szentkuthy, Ottlikné néha,
Weöres a centrumban, Pilinszky is már hol van,
s ha a sorban távolodás engedtetik, Lengyel Balázs
is merre? Halálom előtt gondoljak erre:
hogy mondjam le a személyes „ünneplést” vagy ünneplést?
hogy a honort, a kevést, is megint késve küldi, sose
küldik, utolsó gondolatom egy kézirat leadása
legyen? Az, hogy egy kritikával boldog voltam,
az, hogy mások útján-után nem loholtam,
nem velük barangoltam, sikerük kívántam,
csak engem hagyjanak magában (igen, így nevezem
ezt az illetőt, Tandori Dezsőt),
mértéket tartsanak, hébe-havában
közöljenek valami nem is oly pretenciózusat,
de kémény, melyben jó a huzat,
és mint ha végignéznék Párizson,
tessék, látom, abból a bádogcsőből száll az én ánizsom,
áfonyám, kodonyán, gogyán,
leszperkulundumon, fretyen,
soglájicsond kránja legyen,
semmi szertelen,
csak ne szegleten
kelljen húzódnom, de középen,
ahová matracom kiterítem,
míg bírja erőm,
ráteszem négyzet lepedőm,
teríthessem ki karom,
a világot már csak így akarom
átölelni, el akarok aludni még semmi
igazi hosszú álomra,
ébredni hajnalonta,
és mintha a normálisan nekem azért mégis kijár(hat)ó
dolgok megtörténtén kívül semmi se volna,
de ne kórházban, és (reméljük) úgyse koldulva.
Az ilyen nem volna a „jaj, ha volna”,
hogy szinte nem is volna. De nem tehetni itt semmi lóra.Kis
szócikk., sabl., összefogl, lalás stb.
Igen, már sokszor majdnem eljött a mikromikor-óra,
hagyjuk rémálom-módja életem hosszát 38-tól, 45-től,
56-tól, 66-tól, 74-től, 81-től, akármi hétfőtől-keddtől.
Irodalomtörténetem: összetörtem magam a jégen,
befeketültem csukló aláig, feketében ázik mindenem
jobb felök, felül-belül, látszik, nem jutottam elbóliáig.
Szecskára nem vágott a pirosban három sáv autó, egy villamos,
két busz, ott már óvatos voltam. Járásom előtte
hagyott el, volt ott egy kis visszajötte, szerencsére,
izmaim, amik vannak, nem lazulnak, de keményednek,
járműről leszállásommal úgy esem meg, két botra lépek,
s eltűntek egy pillanatra a képek a szemem elől,
még hallottam valamit a reccsből a fán, koponyám
hazavittem, ott vérbe fagyám. És így magán-tován.
Sosem tétován, mindig tudván tudtam, én sehova. Orvos nem
sora. Semmi jelenlét. Hogy megkérdezzék. Nem éri meg
a szerény szerencsekívánó ünneplést. Mit, hogy erre ki ráér!
Újabban igen sok könyvem, füzetem jelent meg. (Kevésért
fizettek, keveset azért is.) Abbamaradt vonat, repülő,
talán végig. Kilépek a kapun, merre menjek? Bánom,
ha tegnap elmentem bárhova. Kilóim itthon inkább szaporítom,
lelkem mégsem eléggé gyarapítom, nem véd meg a mástól:
holnapi kényszertől, másnapi lekáromkodom-az-egekről.
Csak legegyeszrűbb, jav., csak legegyszerűbb gondom,
gondolatom, az van, s röstellem ha mondom.
Túl is éltem sok nagy elődömet itten, de csak ha épen tehetem.

 

Szemelvény 

 

Szelvény, te szemelvény,
semminek megszeltén,
se hosszán, se széltén,
se fogytán, se teltén.
Kedves embóliám,
meg nem jött paripám,
szép tavasz a fagyra,
olvadj, vérre fagyva.
Virulj, piros lámpa,
muskátli árvája.
Lábam felesleges
ne legyen járásra,
de járdaszigeten
se is megcsúszásra.
Székről, ha akarok,
felállni csak tudjak,
leültem, ne üljek
aztán órahosszat.
Csak nem is újsággal,
csak ne is világgal,
ne legyek se béke,
se per a világgal.
Mihez képest sok igaz jót kívánni nem átall
ismeretes hívük. Csak meg bedöglöttem, most is csak bedöglök.
Mit élek, lenne több. Úgyse mondom: ELJÖTT, nem végem szavával.

*

Nem arra lettem volna, hogy éljek.

* 

Egész életem nem nekem való volt.
De ennyi vallomás már sok a jóból.
(Mondjuk, leszámítva medvéimet.
De itt már jön megint az élet, a kivételek.)