|
JUHÁSZ
ATTILA
Vén
albumban friss rajzok
Zalán Tibor: Váz
A
magyar befogadói gyakorlatban nincs hagyománya a haiku-olvasásnak, nem
alakultak ki az egyezményes értés feltételei. A magyar haiku így természetszerűen
vaskosabb, mint keleti elődje, és kevésbé filozofikus annál. Azért meg
lehet szeretni, mert bár ilyenebb vagy olyanabb, mégiscsak haiku
olvashatjuk a 2002-ben megjelent Talált képek című, Apáti-Tóth
Sándor fotóit és Zalán Tibor szövegeit tartalmazó album bevezetőjében
a költő haikuírói ars poeticájának zárlatát. Zalán nem kapcsol ehhez műfaj-megszerettetési
programot, terjesztői küldetésvállalást, az azonban megfigyelhető mind
az ő életművében, mind pedig a kortárs irodalmi kínálatban, hogy a műfaj
képviseleti aránya, értékteremtő jelenléte egyre számottevőbb. Bár Zalánnak
kétségtelenül igaza van az olvasóközönség érdemi beavatottságára nézvést,
akár irodalmi divatjelenségként is beszélhetnénk a haiku mind nagyobb
népszerűségéről. Alkotótábori tematikák, a világhálón speciális honlapok
(külföldön szakfolyóiratok) tanúsítják mindezt, s miután jó ideje már
a hazai könyvkiadás is megadta a műfaj reprezentatív önállóságát (pl.
Fodor Ákos vagy Bertók László kötetei által), a Napkút Kiadó elérkezettnek
látta az időt, hogy Japán cédrus címmel önálló könyvsorozatban
is helyet adjon a haiku évszázados és kortárs klasszikusainak. E sorozat
első darabjaként jelent meg a Zalán Tibor műveiből összeállított válogatás,
a Váz.
Költőnk életművében az 1993-as Kívül című kötet
szemlélteti legkorábban a lírai beszédmódnak azt a fajta érdemi megváltozását,
amelynek egyik fő jellemzője a kevésszavúság poétikai formáinak mind jelentősebb
térnyerése, a rövidversek között pedig a haikuk számarányának tendenciózus
növekedése. E poétikai szemléletváltás belső indíttatásból fakad, melynek
tétje a szikárabb, gesztusmentesebb, a személyességtől-indulatiságtól
eltávolított, mégis a befelé tájékozódó, mélységfeltáró lírai közlésmód
lehetőségeinek kikísérletezése. E folyamat eredményeképpen a 2000-es évtized
köteteiben Zalánnál a haiku már önálló ciklust, ciklusokat is kapott,
s míg a Lassú halált játszik darabjainak még csupán
ötöde, addig A szürrealista balkonban már közel a műveknek a fele
(tankákkal együtt még nagyobb hányada), a Szállás rossz ágyon-ban
pedig a szövegek kétharmada is a klasszikus japán műfajhoz-formához kötődik.
Összességében tehát egy több százas kínálatból lett válogatva az a mostani
összeállítás, melyben egy-egy haikukból, illetve tankákból megépített
masszív szövegtömb keretez három, címtelen ciklusokra tagolt verssorozatot.
Habár a corpus kialakítása és a szerkezet megformálása
a szerző lányának, Zalán Sárának a munkája, s így ez tulajdonképpen (részben
legalább is) az ő ízlését-ítéletét tükrözi, költőnk haikuírói arculata
illetve a szerkesztő szubjektíven is elfogulatlan képe a szerzőről
e művek alapján is következetesen olyannak mutatkozik, mint
amilyennek az elvek, célok szerint a 2002-es hitvallásában már körvonalazta
a karakterjegyeket. Zalán ugyan kevésbé filozofikus hangoltságúnak látja-láttatja
a magyar haikuköltészetet, saját műveire mégis alapvetően a bölcseleti-szemléleti
dominancia jellemző, s ha más téren kevésbé is, ebben hűséges a műfaj
hagyományaihoz: Haiku [...] létezési helye a filozófia és a nyelvzene,
valamint a lélek [...] Maga a sűrítés és elvonatkoztatás az alkotó
számára a koncentrált létezés aktusa. Tizenhét szótagba életérzéseket,
érzelmeket, drámákat és filozófiai állításokat kell és lehet belefoglalni.
A magyar haiku emlegetett vaskossága Zalánnál olyan
értelemben van jelen, hogy szövegeire gyakrabban jellemző a fogalmiság,
s neki nem törekvése az egyezményes értés segítése sem
mondjuk például a klasszikus japáni jelképrendszer honosítása által. Ugyanakkor
viszont jó eligazodást tesz lehetővé legalább is a rendszeres Zalán-olvasók
számára az életmű-koherenciát most is szervesen továbbvivő saját
szimbólumkincs alkalmazása, illetve a helyenként kétségtelenül
megmutatkozó enigmatikusság és koanszerű paradoxitás mellett a
címekben is nagy arányban előforduló fogalmiságot jól ellensúlyozó, a
képzettársításokban, nem ritkán hasonlító-példázó szövegkonstrukciókban
megvalósuló szemléltető, szemléletesítő ábrázolásmód.
Ha az utóbbi évtized távlatából tanulmányozzuk a zaláni
rövidvers- és haikuírás poétikai motiváltságát, alapnak a Lassú halált
játszik két lírai hivatkozását tekinthetjük: a meg / maradt
szavak / fölfelé hullanak és elérik / a nemlét peremét / A kimondhatóság
/ alkuja is elkövetkezik (Forma); Ember súlya / alatta
roppan az ág / És csönd Csönd / Csönd és csönd / Csönd a csönd után a
/ csönd / Elhallgatás (Beckett). A kevésszavúság költészete
a csönd felé, a csönd kevésszavú megszólaltatása felé halad. Töredéknyi,
szilánknyi közleményre hárul a mondhatatlan megjelenítése, sejtetése.
Az említett kötet bemutatásakor készült beszélgetésben poétikus reflexiókat
is kapunk ehhez a költőtől: A Lassú halált játszik [...] belső kiszáradásom
hosszú folyamatának látlelete. Olyan, mint a tenger kiszáradása: a sós
víz íze mellett a tenger fénytörései is jelen vannak. A folyamat végén
csak kristályok maradnak, amelyekben viszont a tenger zúgásától kezdve
az árapályig minden benne van (Magyar Nemzet, 2000. április 20.,
15.). A Talált képek bevezetőjében Zalán társművészeti párhuzammal
szemlélteti módszertani alapvetését: Ez az alkotói módszer nagyon
emlékeztet a fotográfuséra. A vakuvillanásba belefoglaltatik a megcélzott
láthatóságból minden, ami egy villanásnyi ideig lényeges lehet. És a képben
benne foglaltatik minden, ami azon nem látszik, de a villanás mögött megjeleníthető.
(Hivatkozhatnánk szerves tárművészeti kapcsolatokra, egyéb rokonságra
a néhány vonásból megalkotott japán tusrajzok kompozíciós technikájára
utalva is.) A fotográfus maga keresi- találja meg a villanáshoz megfelelő
pillanatot, a költő azonban újabb irodalmi rokonság mintha
inkább a weöresi mediátor szerepében-funkciójában mutatkoznék, műve impressziózusabb
(intuitívebb?) pillanat eredménye, nem tervezetten kísérleti anyag (nem
döntötte el / mit Vállal abból ami / Vállalhatatlan; lepergő
levél / A kézfejemen ki írt / S mit üzen velem).
A hallgatás általi, a csönd általi versbeszéd paradox
ars poeticáját a Váz több opusa, szövegrészlete is megfogalmazza:
Csak egy felütés / legyen Kezdet előtti / befejezett hang;
csak Néhány mondat / és életek és Idők / szivárognak föl;
a kotta Üres / vonalai között A / szél hangjegyei; a
szaturnuszról / akart még beszélni így / hallgatott róla; szólamot
ír melyhez a / csönd az egyetlen hangszer. Itt nem a Tandori-féle
csöndpoézis-dilemma felderítői késztetése jelentkezik (vö.: Némaság
a hang helyett. / De a némaság mi helyett? Koan III.),
inkább a Pilinszkytől ismert, de zaláni bölcseleti alapokon önállósított
nyelv- és képredukáló alkotástechnika jelentkezését tapasztalhatjuk. (Költőnk
már évtizedekkel ezelőtt nyilatkozott arról, hogy a középiskolai Ady-hatás
mellett első alkotói eszmélését igazából a Szálkák kötete és annak
hatása inspirálta.)
Az itt már szinte végletekig redukált
közlésmód nemcsak formaspecifikus és ars poeticus motiváltságú, hanem
világszemléleti alapokon is nyugszik. Egyrészt a Zalánra pályakezdése
óta jellemző hiányérzetekből sókristályosodott keserű ürességképzeten
alapul, másrészt a létidegenség-létezésválság bölcseletével, a lét inkoherenciájával,
szétesettségével, áttekinthetetlenségével összefüggésben a nyelvi megjeleníthetőség
iránti bizalomvesztéssel van összefüggésben. Így írja át a Szelíden,
irgalmatlanul (ld. Földfogyatkozás, 1980) irányultságát
a Légy néma / és irgalmatlan (Néma) aktuális programja.
A Zalán-recepció általánosan számvetésköteteknek tekinti
az elmúlt évek haikutermésének többségét prezentáló A szürrealista
balkont és a Szállás rossz ágyon-t, így az életműben szintén
a kezdetektől jelen lévő halálközelség-képzet hangulat- és gondolatvilága
talán e téren is beérést, megérlelődést jelez, azaz: mintha a halálra
készülő lírai éntől a lét és nemlét határát (vö.: a homály mögött
/ Épp lemegy A nap hajnal / Van alkonyodik; Két életéből
/ Az egyikben halott A / másikban vérzik; ahogy megérik /
ősszel A világ úgy Telsz / és fogyatkozol) az értelem és
az érzelmek, hangulatok síkjain tanulmányozó lét- és önvizsgálat megnyilatkozásait
(csupa állító-kijelentő közlés) kapnánk e művekben. Habár szép számmal
találunk köztük más tematikájú (pl. párkapcsolati viszonyokat feltáró)
darabokat is, ez a fajta dominancia szinkronban van a műfaj eredeti rendeltetésével,
hiszen a haiku anno akárcsak az európai kultúrában megjelent epigrammaköltészet
anno az életet lezáró gondolati összegzés, bölcs üzenet tömör megfogalmazásának
művészi terepe volt, mely karakterét később az avare nevű önálló műfajváltozatban
örökítette tovább. Beszédes adalék mindehhez, hogy A szürrealista balkon
nagy japánvers-ciklusának Zalán az életképletek címet adta anno.
A képletszerű elvonatkoztatásnak pedig olykor a szentenciózus fogalmazásmód
a megnyilatkozási terepe, pl.: fogalmakon túl / Dereng fel az örök
s a / Kimondhatatlan; Szereteted vagy / gyűlöleted hiánya
/ tesz védtelenné (Hiány); Egy pontot kéne / találni
honnan az el / még viselhető (Terv). Az elvonatkoztatás és
a vele szinkron távolított-függetlenített, sőt idegenített szemléltetés
poétikájának másik, jóval gyakoribb nyelvi jelzése e művekben az egyes
szám harmadik személyű versalanyiság, illetve az infinitivusi nexus alkalmazása
(pl.: Hinni vagy talán / behinni De nem élni / és nem halni meg
Kazohínia).
A műfajteremtő nagy klasszikus, Macuo Basó szerint nem
lehet haikuból sokat alkotni, igazán jót-fontosat legalábbis csak néhányat.
A Basho- variációkat is létrehozó (ld. A szürrealista balkon)
Zalán elhallgatási- csöndpoétikai programja ehhez jól illeszkednék, de
egyrészt költőnk nem tagad(hat)ja meg az alkatilag rá jellemző kereső-kísérletező
inspirációt, másrészt pedig sajátos módon az összegzésekben való kibeszélés
folyamata is a nyelvparadoxonos elhallgatásképlet felé mutat(hat), legalábbis
a Váz utolsó tankájának tanúsága szerint: azután elfogy /
a maradék bizalom / a szavak iránt // egyfolytában beszél hogy / kiürüljön
a szája.
A válogatásban ugyan felbukkan egy haiku Váz
címmel (a keretciklusok közti szövegek mindegyikének van külön neve),
a kötetcímbe emelt motívum azonban jócskán túlmutat az e műre való hivatkozáson.
Ars poeticus jelentéstartalmát nyelvi-szövegkörnyezeti vonatkozásban már
érintettük, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy az egyes szövegek belső
koherenciája a közlemény töredékjellege, vázlatossága (vö. tusrajzok)
ellenére általában ép. A váz-fogalom vonatkoztatható a két, tömb formájú
keretciklusra is, melyek szkeletonszerű struktúrában szemléltetnek önállóan,
illetve laza kötelékben szervesülő részekből épített, illetve megalkotható
sajátos Egészet. Nagy teherbírású és nagy kisugárzású tartószerkezetek
ezek, gerinc és bordázat, melyekből kis preparátumként kerül be a corpus
középső kisrendszereibe a mintegy száz kisszemelvény többsége. Utalhat
még e címhasználat arra is, hogy költőnk csak formai keretnek tekinti
a poétikai hagyományból örökölt-átvett szótagszámképletet, hiszen jó néhány
újítással teremt saját haikumodellt: modern nyelvet és saját szimbólumrendszert
használ, tördeléstechnikája és a nagy kezdőbetűk rendhagyó alkalmazása,
illetve a redukált interpunkció egyedi áthallásokat, áttűnéseket, kontextuális
játékokat, összességében pedig termékeny labilitást eredményez, melyekhez
kapaszkodó-vázat képezhetnek maguk a következetesen egyszavas verscímek
is. (És talán az sem logikátlan vagy gyerekes feltételezés, ha az olvasó
a címben a halálfejes kaszásra utaló jelentésadalékot is sejteni vél.
És talán mindezekkel összhangban kap a borító kívül alvadtvér-barna
színt. És talán ezért kap az utolsó szövegtömb lapfelülete fekete alapszínt.)
Nemcsak a kötetcímre hivatkozva beszélhetünk gazdag
asszociációs térről, hanem a művek motívumrendszere, képvilága kapcsán
is. Bár a nyelvi anyag terjedelme egy-egy opusban korlátozott, a sűrített
közlés intenzív inspirációs hatással van a befogadóra, melyet a gyakran
realisztikus megjelenítés mellett a költőre jellemző romantikus, olykor
meg szürreális képiség és a műfajhűen impressziózus hangulatábrázolás
is erősen befolyásol.
A Váz a teljes poétikai módszertan tekintetében
karakteres Zalán-kötet, melyet eleve karakteres alapanyagból válogathatott
a szerkesztő. A keretező nagytömbök konstruálása sajátos alkotófolyamat
lehetett, hiszen a kötet elején található Rajzok a halálról a Szállás
rossz ágyon haikuinak szinte teljesen változatlan, független szomszédságra
alapozott egymásutánjaiból épült, lényegében mechanikusan, s ez az eljárás
közvetve felidézheti a zaláni mesterszonett-kópiák (A szomjúság nyelvén)
egykori rendezéselvét is (ld. Lassú halált játszik). A tömb alkotóelemeinek
a közbülső ciklusok állományába való visszaszálazásával és visszacímezésével
a darabok alkalmi szomszédsága teremt immár a szerkesztő alkotó
közreműködésének köszönhetően új kontextusokat. Néhol ugyan megőrződik
a szerző tervezte eredeti párba állítás (pl. Háló, Haló;
Rajzok, Akvarell), de sokszor, főleg a párkapcsolati témájú,
megszólító nexusú darabok esetében a beszerkesztés újszerűsége már-már
a történeti szálra fűzés logikáját is idézi (ld. Önzés, Ripacsok,
Védtelenség, Hiány). A kötet végi Friss rajzok a halálról
mint egyedi nagykompozíció eredetileg már egybeírt sorozatként mutatta
be a tankákat (ld. Szállás rossz ágyon), viszont némelyikük egy-egy
sor erejéig még a kisciklusokbeli önállóságuk által azt reprezentálja,
hogy valamikor egy-egy haiku továbbírása révén keletkeztek önálló darabnak
(vö. Hallgatásod, Veszteglés, Póz, Törvénytelen).
Külön érdekesség, hogy a korábbi kötetpublikációs anyag valószínűleg
a Váz szerkesztőjének elképzelése szerint kiegészült hét,
másik kötetből, eredeti sorrendiségük megtartásával ide átemelt haikuval
is. (Cédrus Művészeti Alapítvány, Napkút Kiadó, 2008)
|
|