Az
ablaknál
Vértesszöllősön
voltunk négy napig,
és a vén Samut meg se néztük.
Csak a lerobbant teniszpálya,
s a vizeletszagú folyosó között
agonizáltam jéggé dermedt szemekkel,
odakövülve a kollégium ablakához,
mint Lót felesége, vagy akár egy fametszet,
aminek a sorsát kivésték örök időkre.
Valami
efféle fehér
(Jarkko
Laine elrejtőzése)
Tavasszal
„előbújnak a földből a virágok
celofánba csomagolva”
árva zölddel,
de te elrejtőzöl egy
szívbe csavarva
szárral fölfelé.
Ilyen lehet a
csillagoknak bevallott
elvágyódás,
vagy valami
efféle
fehér ragyogás.
Egy
kő mégis
Sok
mindent nem tudhatunk
a mi gyalázatunkról,
kicsináltatásunkról.
Szellemi hatalmasság gyúrt széjjel minket
a saját képére hasonlatosságára.
Végtelen fekete gombolyag,
démoni végtermék lettünk.
Egy kő mégis továbbizzik valahol legbelül,
s a hazatérés is olyan egyszerűnek tűnik,
a hízott tulkok sült illata,
a ház előtt álló szikár alak,
s borostyán-szerelme,
mely fölkúszik lassan a bokától a tarkóig,
hogy aztán az égjen, ropogjon.
Majd lefeslik korom, pernye,
és feltetszék
az arany.
Sebek
csöndje
Elmentél
befelé
kulcsra zárva.
Valakié a rozsdás
vasszögek.
„Hozd ide a te ujjaidat...”
A falon áthatoló sebek
csöndjéből jöttek vissza
Noé galambjai is.