PÁTKAI TIVADAR

A kőrisfa árnyéka

Vajon miért várja gyermekded korában az emberfia olyan olthatatlan kíváncsisággal a hajnalokat, amikor éppen az alvás esne neki a legjobban? Amikor tudja, hogy milyen hosszú és rötyögős lesz az út ökrös szekérrel a Paprétig, ahol öregapja legalább négy ölre való macskanadrágot, ragadványfüvet kaszál a Zsömlének és a Kajlának. Kifog a szekérből a kenderáztatónál, derekamnyi fához kötözi őket, eléjük dobja a friss eleséget. Nagypapa, izzadnak a tehenek, szólalok meg bátortalanul, a rosseb eszi űket, nem izzadnak azok, hanem párállanak, te gyerek! A tocsogókban a békák, a piócák még legszebb álmukat alusszák, ha ugyan van a békáknak és a piócáknak álmuk.
   Öblöset húz öregapám a lapos pálinkás üvegből, hogyan is kínálna meg, hiszen még csak hatéves vagyok, mert a népi demokratikus kalendárium szerint ezerkilencszázötvenhármat írunk. Ősztől leszek iskolás. Vékonyhéjú sást sarlóz ezután, jó sokat. Gondosan válogatja, szálazza. Ebből fonja majd este, tekeri a hóna alatt a kötélterítőnek, azaz nekem a kötelet. Hazavisszük elébb a pajtába fonnyasztani, döglesztenyi, nehogy törjön, ahogyan ő mondja. Holnap kezdődik a részes aratás. Hogy hajnalok hajnalán eljöhettem vele ide a Paprétre, az a jutalmam.
   Néhány hete voltam én már Pápán is. Életemben legelőször városban! Pápát szép tiszta időben a főszeri Dáné-hegyről szabad szemmel is szoktam látni szőlőkötözéskor. A két karcsú gyárkéményről sejtettem, hogy az lehet Pápa. Mindig füstöltek, el sem tudtam képzelni, mit csinálhatnak abban a gyárban. Öregapám azt mondta, lópatkót a tehenekre, és jót nevetett hozzá. Hát egyszer majd megnézem, ha nagy leszek.
   Hajnali háromkor pakolták föl a piacra szánt korai cseresznyét a szekérre. Volt vagy öt fülessel. Nyögött az öreg, amikor rakta fölfele. Ott gubbasztottam a szekérderékban, három számmal nagyobb bekecsben, pokrócba bugyolálva. Így is majd megvett az Isten hidege. De én egyre inkább arra gondoltam, vajon milyen érzés lehet vonaton ülni. Eddig csak Mihályfi Gyuri bátyám Képes Krónikájában láttam mozdonyt. Eközben a nagymama a kosarakat, füleseket gondosan lekötötte kék esszíköténnyel. Fél ötre értünk a gichathalmi állomásra, teljesen kivilágosodott. Alig fáztam már, türelmetlenül nyújtogattam fölfelé a nyakamat a pokrócból, mert sistergést hallottam. Biztos voltam benne, ez csak a mi vonatunk lehet. Tátva maradhatott a szám, amikor a mozdonyt megpillantottam, mert öregapám jól fejbekólintott: nem bámészkodni gyüttünk, te gyerek! Húú, de igen nagy volt az a mozdony! Éppen töltötték föl vastag sugárban vízzel. Micsoda jó huzatja van, gondoltam. Azóta sem láttam még akkora vasparipát. Nagymamám nevezte így a mozdonyt.
   Ez persze nem igaz. Akkor még minden sokkal, de sokkal nagyobbnak látszott. Maga a csillagos ég is. De legfőképpen a Rákosi Mátyás pajtás. Folytonosan, minden csak róla szólt. Valójában én nem sok konkrétumot tudtam azon kívül, hogy kopasz. Ezt azonban tilos volt hangosan mondani. Aki mondta, az mindjárt kulák lett. Aki kulák lett, azt meg elvitték. Így vitték el Struczer Ignác bátyámat, a Nácit, az anyai nagyapám testvérét. Azt is beszélték a faluban, nem a kopaszozás miatt, hanem pusztán azért, mert Nácinak hívták. Csak suttogni volt szabad. Ezért mindenki suttogott a falunkban. Úgy mondta egyszer az öreg, vénbolond Báró apám borbélyműhelyében, mintha ebben a faluban mindenki torokgyíkban szenvedne. Pedig én azt hallottam, hogy az a kulák, akinek sok főggye és jószága van! Azt is elvitte az autó, akinek cséplőgépe, Hoffer traktorja volt. Szóval én nem értettem az egészet.
   Most még fiatalabb vagyok, nem is tudom, hány éves. A vadgesztenyésből kiérve ott árválkodik előttünk a Gulyás-kút. Régi szóbeszéd szerint bakonyi betyárok itattak itt valamikor, és persze a gulyások. Hát az ugyancsak régen lehetett, hiszen amióta az eszemet tudom, abban én vizet sohasem láttam. Legfeljebb a valahai kút káváját. Azt is csak jó szándékkal lehet kávának nevezni, hiszen az idő bokáig leette a betongyűrűt.
   A kanyarból kifordulva hirtelen előtűnik a répási magtár épülete. Apám csépeli, üti-vágja szegény Zsömlét meg Kajlát, szerinte direkt bentragasztják a szekeret a tengelyig érő sárgás lucsokban. Káromkodik, tajtékzik, az édesanyám hiába csitítja: te Ernő, ne beszéjj ilyen istentelenül a gyerek előtt, hát majd ezt tanújja meg tűled?! De az apám csak cifrázza, egészen addig be nem áll a szája, míg a részes földre nem érünk. Polgár Sanyi bácsiéknak részében kapáljuk a kukoricát. Ami kicsi pénzt és termést kapunk érte, az köll, mert be kő’ fejezni a házat, aztán beszógátatni is muszáj valamennyicskét..., hányszor, de hányszor elismétli az édesanyám. A konyha meg az első, a tisztaszoba van készen, nem olyan régen lakunk ott a csókási Kossuth ucca negyvenben. Az a lényeg, öcsém, hogy ezt má’ kulcsra lehet zárni, dicsekszik fűnek-fának az apám.
   Nekem derékig ér a kukorica, még nem címeres, állítólag ilyenkor a legjobb kapálni, hallottam tegnap este, amikor Juci néném beszélgetett az édesanyámmal. Ettől eddig a cövekig lesz a mi részünk, nyóc sor, négy forduló, a hosszát-végét azonban nem látom. Az valahol az ég alján végződik.
   Érdekes módon, a Polgár Sanyi bácsiék nem kerültek föl a kuláklistára, pedig, ha valakinek sok földje volt, akkor neki igen. A szóbeszéd szerint azért nem, mert a legelső pátkai téeszcsének az egyik tótumfaktuma lehetett, amit néhány jószándékú aranykalászos gazda alakított meg. Bizonyára nem voltak buzgalom híján, hiszen Jézus Szíve Téeszcsének keresztelték el. A központja itt a répási majorban volt, mert a második háború előttről a magtár és a mázsáló is épségben megmaradt. Hát ez a téeszcsé aztán hamar kimúlt.
   Nyugtatásul húz két hosszú kortyot az apám a demizsonból, megtörli bajuszát, úgy áll neki kapákat ráspolyozni. Először az enyémet, mert hát nekem is készítettek oda amolyan gyerekféle kiskapát, mondván játszva tanul meg dolgozni az a gyerek.
   Már jól fönt van a Nap, beleállnak a sor elejébe édesanyámék. Megfigyeltem, amikor ilyen nagyobb munkába fognak, mindig keresztet vetnek és hozzá teszik, na, Jézus segíccs! Most is így kezdik.
   – Semmi dógod nem lesz te gyerek, itt kapácsolhatsz a kőrisfa árnyékában – mutogat a csenevész lombozatú fára az apám, úgy látszik megenyhült a szívük rajtam – Ha elfáradtál, leülsz a kis sámlidra. Úgy vigyázol a batyura, mint a szemed fényire. Még a rézfaszú baglyoknak sem adod oda! Ha éhes vagy, szólsz, ha szomjas vagy, szólsz!
   Több se kellett nekem, ahogy édesanyámék néhány kőhajításnyira kerültek tőlem, mindjárt sámlira ültem...
   Erről a sámliról annyit érdemes tudni, hogy asztalos nagybátyám készítette nekem, amikor megszülettem. Ma úgy mondanák, három faluban sem volt párja. Mármint Karcsi bátyám műbútorasztalos tudományának és a sámlinak. A műbútorasztalos szó mindig tetszett nekem. No, Ernő testvéröcsém, ezt a csudasámlit adom körösztülőre a fiadnak. Nem nagy, tudom, de erről majd mégis ellát a világ végire! Jegenyefából készítettem, mert a jegenyefa tetejéből ellátni a világ végire.
   Igazándiból a koporsóira volt a legbüszkébb Karcsi bátyám. Srégen, a falhoz állítva raktározta őket asztalos műhelyének hátsó traktusában, mint mondta, hogy magukért beszéljenek. Ha jött a kuncsaft, fogta magát, belefeküdt, jobban mondva beletámaszkodott egyikbe, magára húzta a födelet és kikiabált, ezt nézze meg Máli néném, nyugodtan alhat, mert ebből aztán a Tomolák bácsi sohase tud többé főkeni! Garantálom, nem fog visszajárni! Ahogy kikászálódott, a szájából lógó, pontosabban az alsó ajkára ragadt csikket mindig a fardeszkán nyomta el. Ilyenkor erős bagó szag csapott ki a koporsóból. Úgy látszik, ezt a darabot sohasem tudta rásózni senkire sem, mert olyan volt már belseje, mintha darabos szenet szállítottak volna benne. A cigaretta folytonosan a szájában lefegett. Ötéves Tervet szívott. Később, iskolás korunkban valamilyen ürüggyel naponta látogattuk a műhelyben. Összesöpörtük a gyaluforgácsot, a fűrészport, diópácot kevertünk, segítettünk politúrozni, elszaladtunk az öreg Kellermayerhez borért, szikvízért, pálinkáért. Micsoda fönséges illatok kavarogtak ott a műhely levegőjében! Kezdetben, mit tagadjam, ki-kiloptunk egy szál Tervet a fakókék dobozból, amelyiket az alig használt gyalupad sarkán tartott. Amikor rájött a turpisságunkra, már meg is kínált bennünket, igaz, csak módjával. Két slukk után boldogan adtuk körbe-körbe a keserű ízű cigarettát. Bódított bennünket a diópác, a fenyőforgács, a cigarettafüst keverék illata, no és azt hiszem, egy kicsit a felnőtté válás hiedelme. Mihályfi Laci barátom, alias Kettyó, Isten nyugosztalja, olyan sűrűn látogatta a Karcsi bátyámat, hogy a legerősebb dohányos lett közülünk, de nem mellékesen remek asztalosmester is vált belőle felnőtt korára.
   Az ütött-kopott, már-már kinőtt sámlin ülök. A közeli ecetfa bokorról letört husánggal próbálom kiűzni a nedves földből a gilisztákat és mindenféle bogarakat. Csakhogy a husáng hamarosan tompának bizonyul, egyedül az ürgelyukba és a vakondtúrásba passzol. Ezt bizony ki kéne faragni. De hát én még soha nem faragtam késsel, ahhoz én még kicsi vagyok. Minden esetre megpróbálhatjuk.
   A sámlit a hátsó saroglyához állítom. Nagysokára azért fölküzdöm magamat a szekérre. Rettentően meleg lehet már, mert a kezemet égeti a saroglya vasa. Minden erőmet összeszedve sikerül kibontanom a batyu erős csomóját. A batyuban három duplakaréj kenyér van, közötte lisztes, sült tojás és dunsztos üvegben jó sok kovászos uborka. Meg az új lakásunk kulcsa, madzag-karikára fűzve. Viszont az apám híres Solingen bicskája, amelyet Lízi néném küldött csomagban Amerikából, sehol. Ha már fönt vagyok, gondoltam, megeszem a részemet.
   Nincs bicska, hát nincs. Megfelel a kéttollú kulcs, azzal biztosan jobban lehet gilisztákat túrni, mint a husánggal, ráadásul mást is tudok vele játszani, például meg lehet pörgetni a madzagjával. Úgy, hogy a mutatóujjam bögyére veszem a madzagot, aztán pörgetem, pörgetem... Valahogyan visszabugyolálom a konyhakeszkenyőt, nyakamba akasztom a madzagos kulcsot, azután zsupsz, földet is érek!
   A földvégi kőrisfa árnyékában valamikor ebédidőben teríthetett pokrócot alám az édesanyám. Félálomban hallgattam szüleimet, szegény gyerek mit össze jácchatott, hogy így elnyomta buzgóság, látod, még az ebédjét is megette, utolsó falatig! Még jó, hogy buborkát hagyott!
   Arra ébredezek, este van, fázok, valami nagyon rosszat álmodhattam...
   Már följövőben a favágós telihold, és én megint az apám szentségelését hallgathatom. Riadtan ülök a pokrócon, nagyon nagy bajt sejtek.
   – De a hétszentségit, fogadni mernék, hogy otthon hagytad! Mert teneked mindig máshun jár az eszed, mint kőne... Nincs belőle még egy rohadt másolatunk se. Most hogyan megyünk be? Azt hiszed, hogy majd föltöröm a két szép szemedért a vadonatúj ajtót?! Teee, te azt hiszed?
   – Az egyistenre esküszöm Ernő, hogy belékötöttem a keszkenyőbe!
   – A büdös szűzmáriába kötötted bele, nem a keszkenyőbe!
   Ekkorra már tudtam, hogy bűnt követhettem el. Főleg akkor, amikor egyenesen felém indul meg édesanyám: ides kifijam, ugye, hogy nem jáccottad el véletlenül a lakáskulcsunkat?
   Ingatom a fejemet, azt hiszem eléggé bizonytalanul, mert az apám egyenesen rám förmed, fölemeli a kezét, remeg egész testében.
   – Fogadni mernék, elkapálta ez a szentségrabló! Hogy maradtál volna otthon vagy az anyád hasában!
   – Jaj, hogyan mondhatsz ilyet! Már, hogy kapálta volna el, te Ernő, amikor olyan szépen aludt itt a kőrisfa árnyékában!
   A szentségrabló szóra most aztán tényleg megijedek, még inkább elbizonytalanodok. Magam sem tudom, hová lett a kulcs. Belenyomtam az ürgelyukba? Megpörgettem az ujjam begyén, aztán elröpült?
   – Majd megmondja, majd eszébe jut egy jókora pofontól!
   – Csak nem ment el teljesen az eszed Ernő? Úgy látszik már a maradékot is elvette az a rohadt csiger. Jobb lenne, ha a demizson helyett a kulcsot keresnéd!
   Ahogyan megpillantom az apám borgőzős tekintetét, inamba száll minden megmaradt bátorságom, azonnal eltörik a mécses. Tétován, találomra mutatok, tőlem balra. Elkezdik kapálni szüleim a már egyszer megkapált kukoricát, tőlem balra.
   – Hát erre nicsen...
   Mutatok most tőlem jobbra.
   Kapálják az egyszer már megkapált földet.
   – Erre sincsen...
   Akkor ott, előrébb, bizonygatom.
   – Arra sincsen, szerintem ezt elnyelhette a főd...
   – Na, Pógár Sanyi, neked se vót még így agyonkapáva egyik főded se, mióta lik van a valagadon! – jegyzi meg az apám éjfél körül, már teljesen lenyugodva.
   Az én szüleim meg csak kapálnak, kapálnak világvégezetéig.