VASADI PÉTER

A tisztaságról

Jakabos Ödön gyalogosan tette meg Kőrösi Csoma Sándor útját Keletre. Eljutott a nagy magyar boddhiszatva (alsóbbrendű buddhista szent) darzsilingi sírjáig. Mikor innen hazatért, azt kérdezi tőle a riporter: Nagyon egyedül voltál?... Nem-a, feleli Jakabos. Ketten voltunk... Mire gondoltál közben?... Jobbára igencsak hallgattunk, mondja Jakabos... Ami valószínűleg azt jelenti, eleget tudtunk egymásról. Ennél tömörebben, mélyebben, egyszerűbben nem lehet. Ödön testvérünk alaposan föladta a leckét valamennyiünknek (kezdő s haladó keresztényeknek is). Nyilván magyarul hallgattak. A magyar nyelv szavainak s csöndjének gyökerei között hullámzó filozófiai sejtésekkel, mintegy dallamosan. Kiállhattak volna templomnyi ember elé méltó módon szólni a Legméltóbbról, ismétlések, üresbeszéd, klisék, borzalmas magyartalanságok, kegyeskedő hanghordozás, összeábdált, ósdi történetecskék nélkül. Mi is ketten vagyunk, Vele, mint Jakabos K.Cs.S.-ral. 

* 

„Ha én egyszer hazamegyek, / kifényezem az életed, / Bánom is én, ki mit beszél, / Fújdogálhat a jeges szél, / Haj-tilárom-tilárom...”; motyogta, remegtette, neki-nekilódult a kiabálásnak a csaprészeg X., az ezredpolitikai tiszt, ahogy dülöngélt lefelé a domboldalon, neki a betonút sárga-fehér csíkos tilos-zónájának. Az őr csőre töltötte karabélyát, s várt a vastagtörzsű fenyőfa előtt. Éjfél felé járhatott. Jó nagy marha ez, gondolta vagy talán mondta is maga elé az őr, közel léptetem őt s eltaknyoltatom, ha addig nem kaparász a pisztolytáskáján. Ha igen, baj van... X. megállt, azazhogy egyhelyben imbolygott, s belekiáltott az erdőbe: Van itt valaki?... Okos. Madárriadalom, szárnycsapkodás, kistestű állatok futkostak, aztán csönd lett. Jó-van-na-mukikám, csukladozta ki magából békés szándékának jeleit X. Állj, vagy lövök! – sziszegte az őr; állok én, nem látod, bánd meg, értelmeskedett a pol. kapitány. Négy lépést előre lépj!, rikkantotta az őr nem kis megkönnyebbüléssel, látván, hogy a tiszt nem szívóskodik. Dúdolgatta tovább a Ha-én-egyszer-t, számolgatott szépen: egy-kettő-három-négy, s nem látta, de megállt az őrtől karnyújtásnyira. Az baljával combjához szorította a karabély lángrejtős csöve végét, jobbjával meg szabályosan becsapott egyet a kapitánynak. Az eldőlt, mint egy eleresztett facölöp. Mikor földet ért, elégedetten mormogott, levette a tányérsapkáját, a feje alá igazította, a simléderes elejét hátra tolta, kispárnát csinált belőle, szétdobta a karját s hortyogott... Tiszta munka, mondta az őr, tisztázott viszonyok, mert azért volt abban az ütésben némi törlesztés is, őszintén szólva, s az is, hogy „na-most-lehet”, s belefújt a sípjába. 

* 

Tragikomikus, hogy a tisztaságot, mint erényt, szépséget, célt és eszközt (leegyszerűsítő egyértelműséggel) csak a szexualitásra vonatkoztatjuk. A gondolkodásban, a magatartásban, a kapcsolatokban, a mondatainkban, minden dolgunkban nincs helye? Ahol az ember megfordul, ott vagy tisztátalanság keletkezik, vagy tisztaság terjed szét, mint valami illat. A tisztaság nem keletkezik, mert mindenütt jelen van, mint a létezők egzisztenciális alapja. Tehát a szexualitásban is. Aki szereti a szerelmet, a szerelmét, az, ha tisztátalanul szereti, nem szereti igazán... Viszont a liliomos tisztaság-mániából már elegünk lehetne. Imre, a nagy szent apának, István királynak szentté avatott fia nemcsak arra volt képes, hogy finomkodva mutassa nekünk a fehér liliomot, hanem mintegy koraéretten igen művelt volt, tájékozott minden értelemben, jól ismerte a politika- és hadtudományt, a helyes uralkodás föltételeit, buktatóit s eredményességét is, sőt – akár az apja – jeles fegyverforgató, bátor hadvezető hírében állt. Olyannyira, hogy apja fölvonuló, nagy létszámú hadtestének kétoldali, s hátsó fedezetét bízta rá. Történeti jellegű hallomásom szerint, ifjúként több ezer viking zsoldos parancsnoka volt, ami nem csekélység, lévén, hogy a vikingeket nyugodtan nevezhetjük a kor tengerészgyalogosainak, azzal a különbséggel, hogy ők kitűnő, betanított, igénytelen lovakon ültek, bárddal, lándzsával (a pika őse), nyíllal, kézitusára való, rövid, kétélű karddal, tőrrel, pajzzsal védve s fölfegyverezve. Imre, mint ilyen, nagy reményekre jogosító fejedelmi sarj szentelte oda életét Istennek. Nem volt ez könnyű elszánás; egy nagy, ifjúi élet már-már vakmerő tette. Életszentség hírében halt meg. Hogy jön ide a liliom? 

* 

Tisztátalanságszámba mehet a tisztaságról prédikálnia annak, akinek ilyen tekintetben sincs túlságosan jó véleménye önmagáról. Annyit azért talán elmondhatunk, hogy a tisztaság alapja sem más, mint a jólelkűségnek: a saját rossznak világos és határozott elítélése, ami voltaképpen a lebeszélhetetlen igazságszeretetből következik. Az igazság szeretete ugyanolyan misztérium, mint maga az igazság. Ez lelki „eo ipso”. Vagyis a mindenfajta hazugságnak (megvető) elutasítása. Miért? Mert hazudni rossz, igazat mondani pedig jó; és valljuk be, a „dolgot”, közérzetünkben okozott jó vagy rossz következményeivel együtt nem úszhatjuk meg. Az egyikbe beleöregszünk, a másik megtart minket. Az igazság szeretete megtisztít, s kívül-belül szabaddá tesz. A hazugság(ok)ba – tetszik vagy sem – bele kell bonyolódnunk, mert elkerülhetetlenül szövevényes az anyaga, a formája, az iránya(i), ismeretlen a célja (?), és mert lényegében mindig semmi, amennyiben eleve rossz... Viszont amint elkezdünk feszíteni a megmondó ember gúnyájában, vagyis arra vagyunk büszkék, amit élvezünk, de nem vagyunk rá méltók, nemcsak nevetségessé válunk, hanem be is szennyezzük az igazságot. Jó, tudom, a megmondóknak ez a legkisebb bánatuk. Az igazságnak nincs szüksége fogadatlan s önjelölt méltóságokra. Az van (vagy nincs? Akkor semmi sincs...), tőlünk teljesen függetlenül van, elismerjük vagy sem, akár kifacsarjuk, akár megvalljuk. Azaz csak szolgálhatunk neki, de nem bírhatjuk. Keresnünk kell tehát őt ahhoz, hogy megvallhassuk. A megvallás nem propaganda, hanem életmód. Ezért mindenki megteheti, aki akarja. A tisztaság sohasem érheti el bennünk fölsőfokát, mert a mi tisztaságunk ugyanúgy csak tisztulás, ahogy a tökéletesedésünk csak fejlődés; s ez „nem is kevés”. 

* 

A katonai környezet keménysége, veleje: a kiszolgáltatottság, együtt: az irgalomtalanság – az elegyes tisztaság-értelmezők meghökkenésére – átvitt értelemben kedvez a tisztaságnak. Itt nincs duma, de vannak szavak (trágár szavak is). Itt nincs sumák, mert mindig minden kiderül. Itt az igazság szó közröhejt vált ki, mégis – látens módon – mindenki hozzá tartja magát, sikerrel vagy sikertelenül. A katona durva, el kell, hogy durvuljon – tüskebokor nem terem dobostortát –, mégis nő a megértő, sőt a beleélő képessége. A hazugságot azonnal megtorolja, s ha őt kapják rajta linkelésen, összeszorított szájjal, visszafelé zuhogó káromkodással tűri, amiről tudja, megérdemli. Itt a megbocsátás szóért sötétzárka jár, de mindenki nyomban megbocsát, mert itt életveszély van. (Érdekes, nem?) Lehetek éppen „szar alak is”, de itt nincs harag. Aki itt haragtartó, az beteg. Három másodpercig gyűlölhetsz is, de csak haptákban. Aki boszszún töri a fejét, az egész egyszerűen hülyécske, inkább fagylaltozzon; ugyanis „ma neked, holnap nekem”. Bűn viszont van, irgalmatlanul sok bűn van itt, de aki „benne” marad, tudja jól, előbb utóbb elmerül, egyedül. Tehát makog valami békesség-félét a pajtásnak; adj pár hónappal kevesebbet... Aki pedig elvéti, s a Miatyánkot is el-elmondja, az nem annyira a gonoszoktól, mint inkább a saját gonoszságától kíván megszabadulni... Barátaim, gondolkodjunk el a tisztaságról.