NOVOTNY TIHAMÉR

Vakolatképek

  Fikciós(!) megközelítés

Emlékszem közös apánkra, aki ezermester (s bizonyos értelemben feltaláló) lévén remekül értett a családi házak és nyaralók, kicsi férők, rögtönzött kalyibák és a különféle rendeltetésű ólak építéséhez, valamint a célszerű betonjárdák és a tetszetős betonkerítések zsaluzatba kényszerítéséhez. Volt is munkája elég! De szabadideje és teremtő energiája nagy részét a családi fészekrakás többszöri kényszerű újrakezdése és a lakhatási körülmények állandó és fokozatos javítása kötötték le. Hogy úgy mondjam, mellette sem nem unatkozhatott, sem nem lazsálhatott az ember. Feladat, teendő mindig bőven akadt a házak körül. Ezt így, többes számban kell mondanom, hiszen 70 éves korára – összesen ennyi időt szabatott ki számára a Teremtő – két otthonos családi ház, egy vendégváró balatoni nyaraló és az édesanyjának emelt praktikus és barátságos, apró pathi házikó állt mögötte.
      János testvérem épp nyolc hónappal előbb született, mint én, mert anyánk második ikerterhessége lévén (tudniillik az elsőnél János Tihamér nevű bátyja csak néhány órát élt), engem egy kicsit előbb lökött ki a méhéből, így túléltem János nevű öcsémet, aki bár majdnem időre, de halva született. Később mégis úgy kezeltek bennünket, mintha kétpetéjű ikrek lennénk. Amikor például anyánk leküldött bennünket a remetelábi közértbe, azt mondták ránk, olyanok vagyunk, mint két tojás. Pedig ez nem volt egészen helytálló megállapítás, mert míg Jánosnak élesebb, kíváncsibb és elevenebb, mondhatni kifelé élőbb, nekem meg mélázóbb, merengőbb és befelé nézőbb volt a tekintetem. Szemünk amúgy, akár a nap és a hold, verőfényben és sötét éjjel, nyitva is meg csukva is, mint a gyémántkristály, ragyogott. Az ő lénye, akár a ficánkoló, rohanó hegyi patak, mindennek játékosan nekirontott, mindenbe belekapott, s mindent magával ragadott – az enyém, mint a rezzenéstelen, tükörsimán áttetsző tiszta kút, aki folytonosan arra vár, hogy fölé hajoljanak, és követ dobjanak belé.
      Természetünk szerint hosszú éveken át betelhetetlen éhséggel és étvággyal habzsoltuk és faltuk fel a felkínálkozó világ ezer és ezerbillió képének káprázatosan vonzó pillanatát. Paradicsomi békében, a felfedezések lázas izgalmában és az otthonosságérzet bársonyosan meleg bizsergésében teltek napjaink, hiszen még nem volt igazán veszélyérzetünk, holott emitt s amott, olykor-olykor, bizony-bizony ránk tört már az a megmagyarázhatatlan félelemérzetféle is...
      Szóval szerettük a világot, szerettük élni helyzeteit, és szerettük a rokonainkat, mert ők feltétlen szeretettel és a szorongató szájcsókok özönével öleltek és szerettek bennünket.
      Bár még fogalmunk sem volt az ókorban élt Boethiusnak a boldogság érzéséről írt gyönyörű meghatározásáról, mely szerint ez egyenlő „a határtalan élet egész szerinti, egyszerre való és tökéletes birtoklásával”, gyakran kerültünk e bódult lelkiállapot tudattágult állapotába. Ezekből a hosszantartó édeni labirintusjárásokból később atyánk hívó szava rántott vissza bennünket a hétköznapi valósága: „Tihi, János! Betonozunk!” És nekünk menni kellett, otthagyva, bánva – még, ha legszebb, a legkedvesebb is volt – a játékunkat. Ha én lapátoltam, akkor ő gereblyézte az átforgatott cementes kavicsot, aztán cseréltünk, a harmadik résztvevő pedig egy öntözőkannával adagolta a vizet az egyre nedvesebbé és szürkébbé váló masszához...
      De erről majd később, most nézzünk más egyéb emlékeket!
      1956, Almásfüzitői Timföldgyár, Munkástanács. Ezt nem bocsátották meg atyánknak, és azt sem, hogy az üzemben nyilvánosan, agitatív módon és hangosan hallgatta a Szabad Európa Rádiót, ezért internálták Dunaalmásra. Mit tehettünk?! A család természetesen követte őt. Mit mondjak? Úgy tűnt, itt fog véget érni a jövő, hát építkezésbe fogott „a jó öreg”, hiszen 32 éves lett ő is szegény.
      S lássatok csodát, az alapásáskor egy teljesen ép, bronzkori urnás temetőre bukkantunk, ahol rendre-másra kerültek elő a fölből a lenyűgöző körkörösségben elrendezett, szájukkal titokzatosan sötét „O” betűket formázó, mészberakású, máztalannak égetett kis és nagy űrtartalmú agyagedények, s némelyikükben itt-ott: madárcsontok(!).
      Később sokat gondoltam erre a megrendítően szép, szellemtámasztó és szellemébresztő élményünkre. Mindketten megéreztük, hogy az élés – múltba néző szembesülés is egyben, s előrehaladásunkban úgy göngyölődünk bele emberi emlékezetünk, s mindennemű világüledékeink jelenébe, akár egy kiterített szőnyegbe...
      Azután a Duna másik oldalán meghúzódó (elszakított) Path faluból (apánk paraszti alma materéből) éjszakánként felnéztünk a kristálytisztán ragyogó tejutas csillagos ég görbületére és forogni, vágtatni kezdett velünk és bennünk az örök végtelen végeláthatatlanul. S a komáromi híd közepén mindig meg-megállva, ahányszor csak arra mentünk apánkkal s anyánkkal, nagy ejtőernyőző nyálcsomókat eregettünk a mélyen alattunk futó hallgatag nagy vízbe, mert ott már mi is megéreztük és megértettük az expresszionista költő, Gottfried Benn jóval később olvasott sorait: „élni annyi, mint hidat verni, elmúló áramok fölé”.  S ha nyaranta nem mehettünk át e hídon a pathi nagyanyánkhoz, mert a szeszélyes diktátumok ezt így kívánták, így akarták és így rendelték el, akkor vasárnaponként a dunaalmási széles folyam tükrébe gázolva, az elnyúló hullámok és a csendes habok fölé hajolva kiáltottuk át a másik partra: „a Pálinkás Mária ott van-é?” Mert ott még a mángorlókezű mosónők is tisztában voltak azzal, amit Benn üzent a Világnak(!), bár sohasem olvasták (olvashatták) őt, se fordításban, se eredetiben.
      De mi már a pathi dunai fekete iszapban henteregve, szenvedélyes sárcsatákat vívva, s a hullámtéri fövenyen homokvár-labirintusokat, parányi halastórendszereket építve, uszadék fákból a hajósoknak örömittas plasztikai monumentumokat emelve, szórakoztató ábrákat, elolvasható üzeneteket és primitív jeleket karcolva-rajzolva a nedvesen szikrázó, lüktetve irizáló-vibráló, kásapuhaságú, vízparti arany-ezüst homokba... gyakoroltuk s tanultuk a formaadás és formaképzés tér- és síkbeli művészetét. S csak jóval később, a hűvösvölgyhasi homorú medencében készülő családi házunk építő- és bontási anyagai, valamint a természet egyéb kellékei között leltünk az alagútfúrás, a mini vályogházépítés, a parányfalu telepítés egyre bonyolultabb, s egyre valósághűbb műveleteinek szépségére, majd a téglapucolás, a betonozás és a vakolás prózaibb, bár nem kevésbé izgalmas artisztikumára.
      Mert jusson csak eszetekbe, milyen hallatlanul gazdag és változatos tud lenni egy-egy lepucolt tégla mész- és malterfoltokkal tarkított sárgás- és vörösesbarna felülete! S hogy mekkora örömöt tud okozni egy-egy nedvesen lehúzott betonfelület, amelyre egy szitált homokból vagy kavicsból készített cementes massza, egy semmilyen más szürkéhez nem hasonlítható pépes krém teszi fel a szilárdulásáig érinthetetlen, lassan szikkadó (hautes pâtes) koronát! S hogy milyen lúdbőröző érzést tud kiváltani az emberből egy-egy véletlenül vagy szántszándékkal a betonba került kéz- vagy lábnyom, egy-egy megjelenő szignó vagy gyermeteg ábra a még vizet izzadó, gőzöket eregető felületen! S hogy milyen büszkeség tölti el az ifjú és lázadó, amatőr és autodidakta kőművest, amikor egy-egy szobafalnyi vakolatot a nedves simítófával egyenletesre dörzsöl és csiszatol! S hogy milyen bámulatra méltó galaxis-utakat, szeszélyes spirálvonalakat, karcos sebnyomokat képes írni, hagyni, okozni a már tökéletesen eldolgozott vakolatban egy-egy váratlanul odakerült kicsinyke, suta kavicsdarab, amelyeket persze mindig eltüntetni, begyógyítani, meg nem történtté tenni kellett!
      Majd kissé később, az első ifjúkori kalandozásaink és bolyongásaink során, talán nem véletlen(!), hogy János (is) elköltözve a szülői háztól, a főiskolai évei alatt, Szeged és Budapest utcahosszait fáradhatatlan következetességgel újrajárva beleszeretett a málló, nedvesedő, salétrom- és penészfoltos vakolattöredékek folyton-folyvást változó-alakuló háromdimenziós makro-térképeibe, az omladozó, betört fejű, kilyuggatott testű, csontvázaikat sejtető stukkódíszek panoptikumába, a lepattogzó, repedező, hiányos festékfelületek, az apró ábrákkal összefirkált, szerelmes üzenetparányokkal telekarcolt, monogramokkal, aláírásokkal és évszámokkal tarkított klinkertéglás házfalak és lábazatok, valamint az ütött- kopott kül- és belvárosi lépcsőfordulók vicelépcsős világába.
      Én meg (mert ez sem lehetett önös és céltalan dolog!) új, különös gyűjtőszenvedélyemnek hódolva a fővárosi rétegesen öltözködő s mindig újrapusztuló, kép- és ruhakódjaikat folyton-folyvást cserélő és vedlő, esőktől is ázó, fagyoktól is foszló, lucskoktól is koszló, szélektől is rongyosodó, napfénytől is fakuló, netán az emberi agresszióktól is szenvedő, a leszaggatott, letépdesett, sebhelyesre vakart, olykor végletesen átalakított vagy meggyalázott plakáttöredékek és plakátüledékek nyomába eredtem, s a véletlenszerű szemétkupacok és törmelékhegyek, a szenynyes tócsák és kerékkátyúk tükrös vízfelületeinek, és a romos, üres épületek törött üvegablakinak és sötét mélységeinek (anti) esztétikáját kutattam, fényképezőgéppel a kezemben, különös figyelemmel és állhatatos türelemmel...
      Hát, így lettünk mi felnőttek(!). János művész: a szabadon értelmezett vakolatképek nem akármilyen nagymestere. Én meg művészetének hasonló elhívatású magyarázója és értelmezője...
      Akinek pedig mindaz, amit elmondtam, nem elég, vegye elő a hajdani MAKtár című (alantas módon megszüntetett!) összművészeti folyóirat 2006/3. számát, és olvassa el benne a róla szóló tanulmányomat, amelynek (részemről) már a címe (a hozzáállása) is egyfajta hitvallás és garancia (számotokra): „Absztrakt anyagképek – emlékező harmonogramok. Dréher [Novotny] János vakolatművei – röntgenfényben”.
    (Dréher János festőművész kiállítása a szentendrei Vajda Lajos Stúdió Pinceműhelyében 2008. május 4-19.)