GABORJÁK ÁDÁM

Egy húsmutatványos legendája

„Kinek kell a hús?”¹ 

A történet fogságában, avagy szöveg vs. történet 

Darvasi László prózai szövegei kapcsán a legtöbb szó a szövegirodalom és a történetközpontú irodalom vitájáról esett. S talán éppen emiatt a rendkívül erős kanonizáló szándékkal bíró tanulmányok a történet és a történetmondás rehabilitációját látva Darvasi szövegeiben könnyelműen egy olyan sorban helyezték el a szerzőt és szövegeit, melynek képviselői (pl. Háy János, Szijj Ferenc, Láng Zsolt, Krasznahorkai László, Márton László) látszólag mind a történet visszaszerzésében érdekeltek szemben a posztmodern fragmentált szövegeszményével.² Bár a kritikai hangnem igencsak hullámzó, azért mégiscsak megőrizte fő csapásiránynak a történetről-nem történetről folyó vitát,³ így mindig van, aki kényszeresen azt mondja, hogy van valami, s mindig van, akinek azt kell mondania, nem az van, hanem más.⁴ Természetesen az 1999-es A könnymutatványosok legendája kapcsán is előkerült ez a problematika, ám ezúttal valami kompromisszum látszott kibontakozni. Szinte kivétel nélkül mindenki a nagy történet(mesélés)ről való lemondásról kezdett el beszélni, s belátta: Darvasi talán valóban nem is hozott vissza semmit, vagy ha mégis, akkor nem úgy, ahogy eddig gondolták. Ennek következtében nagyobb hangsúly tevődött annak vizsgálatára, hogyan képzi a regény narrációja a nagy és koherens történet szimulákrumát, illetve hogyan burjánzik ez a fragmentált szövegvilág és narráció, esetleg milyen műfaji intertextusokat (pl. legenda, erdélyi emlékiratírók) mozgat meg, vagy hogyan írja felül a retorika a narrációt.⁵ A történetről folyó vita tehát, bár kissé lezárhatatlannak tűnik, végül nagyon fontos észrevételekkel gazdagította mind a Darvasi-olvasást, mind a regény értelmezési lehetőségeit.
      Jelen írásomban azonban szeretnék egy újabb, az eddigiektől némileg eltérő megközelítést javasolni, mely a test és az érzékiség különböző reprezentációit állítja vizsgálódási horizontjába. hiszen a novellák és a regény csak úgy hemzseg a testi és érzéki jelenetektől, a beavatás-szerű szeretkezésektől, testi váladékoktól, párolgó női ölektől, kiömlő férfimagoktól, vagy pedig lépten-nyomon levágott végtagokba, hullákba, esetleg az élők sorába visszatérő halottakba botlunk. A kritikusok természetesen itt-ott reflektálnak erre, mintegy jelezve a téma fontosságát, ám módszeresebb értelmezések még nem születtek, éppen ezért úgy vélem, érdemes lenne ebbe az irányba is bővíteni a recepciót. Ezzel természetesen nem az eddigi kritikai meglátásokat vitatom, hanem mindössze egy új szempontot szeretnék bevinni a Darvasi-olvasásba, vagy ahogy Szilasi László korábban fogalmazott a történet visszatérését önfeledten ünneplők ellenében: „Hogy világos legyen: problémám nem az (enyémtől eltérő) elvárások léte, vagy hogy a Darvasi-szöveget történetként lett szokás olvasni, hanem hogy az egyéb előfeltevésekből születő olvasatok eddig kevéssé kaptak hangot, s hogy így Darvasit úgyszólván kizárólag történetként lett szokás olvasni. Az egyféle olvasás pedig, legyen az bármilyen, elszegényíti a szöveget is és az olvasót is. Ez pedig szerintem senkinek se jó.”⁶ Valóban nem, s mégiscsak az a fontos, hogy Darvasit lehet olvasni.
      Jelen írásomban mindössze A könnymutatványosok legendájára fókuszálok majd, előbb azonban általánosságban jellemzem majd a Darvasi-prózában megjelenő testképeket, hogy ezen belátások alapján értelmezzem a nagyregény egyik kulcsfiguráját, Pep Velemirt, a törpe húsmutatványost.

     
Felforgató testek Darvasi prózájában

Mint fentebb említetten, a novellákat és a regényt olvasva számos példát találhatunk a különböző testábrázolásokra. Már az első teljesen prózai szövegeket tartalmazó kötetben (A veinhageni rózsabokrok) például meghatározó szerep jut az apák és a különböző nőalakok testének, valamint a „szűz, kopasz” én-elbeszélők ehhez való viszonyulásának (Kalaf áriája, A wittembergi kőtörők, A hegyen). A nagyregény előszövegének tekintett A Borgognoni-féle szomorúság a kritika elmarasztalása⁷ ellenére mégis fontos lehet egy olyan megközelítés számára, mely a testreprezentációkat vizsgálja, a rövid történeteket ugyanis éppen a különböző testrészek és testnedvek szervezik tematikus rendbe (Az angyalok könnye, Könnyek verse, Az iglói könnyevő, A könnymutatványosok stb.). Vagy gondoljunk magára Borgognonira, aki arra a kérdésre, hogy „vajon sikerült-e az Istennek visszatérnie az  emberből, vagy még mindig ott bolyong”, egy kora újkori anatómushoz hasonlóan a test megmetszésével, felnyitásával válaszol.⁸ Ez a fajta gondolkodás A Kleofás-képregényben azzal bővül, hogy többnyire orvos-elbeszélőkkel találkozhatunk, hiszen hol egy nyugalmazott orvos-igazgató (A fuldai Kékvízesés), hol egy törvényszéki orvostanonc a narrátor (A Zord Apa, avagy A Werner-lány hiteles története). A sort pedig csak folytatni lehetne a 2000-ben megjelent Szerezni egy nőt háborús novelláival, ahol a legtöbbször a (halott) nők figurái körül épülnek ki a történetek (Baba Franciska, Anna-Mária Mohács). Ezt a testképet csak erősíti, hogy a valamilyen testi hiányossággal (vakság, bénaság, magány, impotencia) rendelkező szereplők többnyire a társadalom szélére sodródott, vagy eleve marginális pozícióban lévő figurák (korboncnok, gyilkos, művégtag-készítő, sírásó, erdei favágó), akik képtelenek homogén identitások kialakítására.⁹
      S a szóban forgó 1999-es nagyregény, A könnymutatványosok legendája sem tűnik kivételnek, mivel nemcsak a különböző történetszálakat vette át az említett előszövegből, hanem azok sajátos testszemléletét is továbbgondolta. Az öt „sírásművész” eleve ragacsos, véres testnedveikkel mutatványoskodik, de számos hasonló figurával találkozhatunk: ott van például a vulvájával diót törő Irina, a hússal mutaványoskodó gnóm törpe, Pep Velimir  a Halált a hatalmas, kemény nemi szervével elkergető Angeló, aki később a Kurvák Királya lesz, vagy éppenséggel Rudica, akinek „olyan játékos csiklója van, mely vetekszik egy átlagos férfitag nagyságával [...] éppen csak nemzésre alkalmas mag nem lövell belőle” (150.). De nem feledkezhetünk meg Absolon Demeter úr repülő ürülékéről sem, mely a könyv legvégén elmossa Buda ostromát, s így egyfajta ironikus megtisztulásnak is hat a szöveg zárlatában.
      Az itt felsoroltak alapján már egyáltalán nem meglepő, hogy Darvasi stílusát is egy állandó jelleggel analizáló, történeteket felszabdaló, majd újra összevarró boncmesterhez szokás hasonlítani¹⁰, s hogy recepcióban sok olyan szöveghelyet találhatunk, melyek a szövegek taszító, normasértő hatását, vagy karneváli világát hangsúlyozzák.¹¹ Ez az elgondolás a nagyregény befogadását is nagyban meghatározta, s ennek következtében a szövegvilág heterogenitása mellett hangsúlyosabbá is vált a regény csodás, fantasztikus volta: „Az olvasás közérzetét izgalom, derülés, kíváncsiság, ráhangolódás, könnyedség és melankólia alakítja. [...] Az olvasó képzelt univerzumának része lesz ugyanakkor az elborzadás is az aljasság világtörténetének a végeken zajló, lokális, kelet-európai, balkáni, kis-ázsiai változataitól. [...] Rabelais-t, túlzásait és Gargantuáját idézi a testiség forszírozása [...] a testi szükségletek hiperbolisztikus megjelenítései a groteszk torzítás, humor, irónia, hiperbola, megbotránkoztatás gesztusaival építkeznek.”¹² vagy „[A] regényszöveg jelentős részében a »valós« (Iser) az asszociáció, az irreális összefüggés (fantasztikum), az alogizmus (groteszk), az analógiás kapcsolat (metafora, szimbólum) felé billen. [...] Szent és profán, bűn és jóság szétválaszthatatlanul kavarog Darvasi regényében. Művének az elbeszélés szövetébe simuló reflexív rétege a tarka és kegyetlen emberi létet érzékelteti, melyben a csetlő-botló hősök egyszerre szívják be a vér szagát és a rózsák illatát.  [...] Kegyetlenkedésekről, válogatott halálnemekről olvasunk ebben a mérhetetlen szomorúságot árasztó regényben.”¹³
      A regény (és a darvasi szövegek) egyik fő jellemzője tehát az olvasó kizökkentése, valamint az értelem meghaladása egy olyan groteszk világ megalkotásával, melyben a test felforgató, taszító képe jelenik meg. Ezek a testek azonban mindig újraértelmeződnek az elbeszélések során, vagy ahogy Bazsányi Sándor mondja, a testek spirituális felmagasztalódásáról van szó.¹⁴ Az ellentétekre építkező ábrázolásokra jó példát nyújthatnak azok a szövegrészek, melyek az ember meghatározására, definiálására törekednek. Ilyen például a Szerezni egy nőt bevezetőjében az a rész, melyben kiderül, az ember egyszerre teremtődik az égben és a föld sarában („Az ember sűrű, sötét és ragacsos anyag, afféle szaftos kis pörkölt, amit az égben találtak ki, de aztán jobb híján a föld sarából főzték.”¹⁵), tehát egyszerre található meg benne a szakrális és a profán szféra. Vagy pedig A zord apa, avagy a Werner-lány hiteles történetében az a jelenet, mikor a narrátor törvényszéki orvos nagybátyja elmereng egy frissen felakasztott hulla felett: „– Milyen különös, milyen megnyugtató [...], hogy egy akasztott ember ondójából akár újra népesíthető a világ.”¹⁶ Az emberi hullából, illetve az ember testből és annak ragacsos anyagi részeiből ezek szerint egy teljesen új világ, s persze metaszintre helyezve, egy új szövegvilág építhető fel.  S éppen e kettőség miatt lesznek rendkívül heterogének a testábrázolások: nemcsak egyszerűen fiziológiai működésük közben ábrázoltatnak, hanem a metaforizáció és a különböző mitológiai-biblikus intertextusok mozgatásával mindig valamilyen többletjelentésre tesznek szert. Az efféle reprezentációk tehát nemcsak a taszítást érhetik el, hanem az ideológia által létrehozott határok megsértésével a test és a testiség újragondolására is késztethetik a befogadót.¹⁷
      Egy elméleti síkra helyezkedve viszont azt mondhatjuk, a Darvasi-féle testábrázolások a kristevai abjekt-, illetve abjekció-fogalmához¹⁸ állnak a legközelebb. Természetesen Kristeva is beszélt a szentség és a taszító abjekt kapcsolatára¹⁹, mégis sok szempontból lényeges, hogy a kritikai diskurzusban legtöbbször a bahtyini karnevál-elmélet merül fel párhuzamként, hiszen a test hasonló módon reprezentálódik a karneváli ünnep során (gondoljunk csak a terhes öregasszonyra). A karneváli testek a Rend és a Struktúra megsértései, ugyanakkor pedig a Teremtésről, vagy az univerzumról való tudás megmutatása és bővítése is csak ezen a jelölőn keresztül történhet meg.²⁰ A szövegek olvasása-értelmezése során a kristevai abjekcióelmélet mellett egyáltalán nem mondhatunk le a bahtyini karneválkoncepció tanulságairól, belátásairól sem.²¹
      A továbbiakban az itt részletezett interpretációs gondolkodás kontextusában fogom értelmezni A könnymutatványosok legendájának egyik leggroteszkebb figurájának, a púpos törpe, Pep Velemir (született Jancsó Farkas) történetén keresztül.
     

Pep Velemir, a törpe húsmutatványos

Pep Velemirt viszonylag könnyen lehet röviden jellemezni, hiszen a szöveg egészében megőrzi alapvető attribútumait. Mindvégig úgy jelenik meg a szövegben, mint a Rend és a Struktúra kicsúfolása. Egyszerre a fiatalság és az öregség, a kezdet és a vég, az élet és halál szimbóluma, azaz egy kétértelmű, abjekt szubjektum.²² Egyfelől törpe, ami már eleve a megszokott, normatív testképektől eltér, ezt a rendellenességét pedig csak fokozza, hogy púpos és bár alig tízéves gyermek, mégis „ha a reggeli fényben ötvennek néz ki, akkor este hatvanötnek” (184.). Megjelenésének ezt a karneváli voltát már „megszületésének” körülményei is jól érzékeltetik, ugyanis Pep Velemir abból a Jancsó Farkasból születik meg, aki nyolc éves korában éppen a világ legmagasabb diófájára, egy par excellence világfára, mászik fel, ahonnan a kozmosz határainak elérése után le is esik, s törpeként kell tovább tengetnie életét.²³ Születésének rituális jellegét csak erősíti, hogy eleve egy átmeneti (liminális) időszakban, József napján, azaz a tavaszi napéjegyenlőség idején üldögél kint a fa alatt, mikor az egész világ változóban van. Az identitásában bekövetkező váltást, illetve törést pedig maga a név elvesztése, megváltozása is jelzi.²⁴ Új nevének jelentése ugyanis eleve ellentmondásban van a megjelenésével (Velemir = ’Nagy béke’), sőt, csakis e név negatív tartalommal bír, mivel a „fekete képű balkániak rikoltozzák, ha örök életre akarják sérteni a másikat” (164.). Megjegyzem, a testi eltorzulásoknak, csonkolásoknak mindvégig beavatás-szerű szerepe van a szövegben, gondoljunk csak Pilinger Ferencre, aki a nemiszervének elvesztése után lehet csak könnymutatványos.
      Pep Velemir az identitásában keletkezett felfordulásra reagál is egy adott ponton, mikor először azonosul új énjével, azaz először mondja ki nevét anyja előtt: „Nevem Pep Velemir. És talán összekeveredett bennem az idő” (164-65.). Valóban az idő kizökkent Pep Velemir életében, s ez testi torzulásaiban figyelhető meg leginkább. Mint fentebb említettem, a gyermeki belsőt paradox módon egy öreg púpos törpe teste borítja: „[A] gyermek arcát ráncok, durva gyűrődések és mély barázdák szabdalják, mint aki hirtelen öregebb lett a szüleinél is. [...] Előbb diónyi gumó nőtt a gyermek lapockája alatt. [...] A dudor egyre nagyobb lesz. Alig néhány év telik el a szörnyű zuhanás után, s a gyermek otromba púpot visel a hátán. Az arca és a teste is olyan, akár egy ötven éves emberé. Májfoltos és ráncos, s mint a rossz írópapír, lötyög a bőre.”(165.) Az idézet jól mutatja azt is, ahogy a vesztét okozó diófa egyre inkább beépül a testébe, jelet hagy rajta, mondhatni, fokozatosan azonosul vele, s az sem mellékes, hogy éppen ebben a púpban dobog a szíve. Kezdetben ugyanis egyáltalán nem hallja a szívdobogását, csak ugyanazt a csendet, amit a diófán mászva, s „kínzó ürességet érez, mintha a testében terpeszkedne az éjszaka, de csillagok és Hold nélkül” (166.). Ennek következtében kísértetként, (élő)halottként ismer önmagára²⁵, s ezért végezni akar önmagával úgy, hogy a hatalmas diófa lábánál egy sírt ás magának. Pep Velemir tehát meghalni tér abba a földbe, ahol megszületett, s ezáltal a föld egyszerre fejezi ki metaforikusan az életet adó „anyaméhet” és a halált szimbolizáló sírt. A törpének ezért legalább annyi köze van az éghez, mint az alvilághoz. A sírból viszont a könnymutatványosok kiemelik, s mintegy szimbolikusan is újjáélesztik azzal, hogy megmutatják neki a púpjában dobogó szíve hangját. Ráadásul vágyakat adnak az életének: Goran Dalmatinac fagyott könnyeiben megpillanthatja azt a nőt, akit majd később ő rak össze különböző testrészekből, Aaron Blumm pedig elülteti benne a Velence iránti vágyakozást („Jártál-e már Velencében?”). Ezzel tulajdonképpen egyszerre életre keltik, de végső halála felé is útnak indítják. Tudjuk, a nő nem más, mint a „halálos ellensége”, Velence meg az a hely, ahova már csak holtan fog eljutni. De aktuálisan ez elég ahhoz, hogy kissé mániákusan és kényszeresen ugyan, de éljen.²⁶ Fontos megjegyezni, Pep Velemir kalandozásai során többször megjárja az „alvilágot”. Mikor kémkedni küldik a pestises Pozsonyba, bedobják egy hullákkal teli pincébe, így szimbolikusan újra lejut a holtak világába, ahonnan újra a könnymutatványosok vezetik ki (275-76.), majd röviddel ezután a magyar katonák elfogják és felakasztják, de túléli (279-80.). A halál legyőzése ezért erősen isteni attribútumokat rendel személyiségéhez, ami némileg ellentmondásossá teszi annak megítélését, miért kelt undort az élőkben. Ezek az attribútumok még erősebbé válnak azzal, hogy mielőtt továbbállna a sírtól bosszúból még kivágja és elássa a „világ legnagyobb fáját”, irritáló ellentétpárját, ami egyszerre fosztotta meg korábbi vágyaitól és szabta meg életének határait, hiszen ő még „ennek a dög fának az árnyékánál se ment tovább eddig a világban”.²⁷ Az élet folytatásához először a korlátokat dönti le, s múltjától szabadul meg. S ebből a szempontból lényeges, a fa végül összemegy, hozzá idomul Pep Velemirhez, ráadásul a törpe saját sírjába helyezi a kidöntött fát, mintha saját alteregóját temetné el. Nem mellékesen munkája hét napig tart, így egész cselekedete értelmezhető úgy is²⁸, hogy szembeszegül a Teremtéssel és az égi hatalmakkal, miközben a Rendet és a Törvényt szimbolizáló fát dönti ki.²⁹ Sőt, ez a félresikerült gnóm törpe mint egy isteni lény önhatalmúlag kezd el életről és halálról dönteni.³⁰
      Az említett sírjelenet ugyanakkor azért is fontos, mert már az első találkozásuk után hasonlóságot érez a könnymutatványosokkal a kísértet-létben³¹, s akárcsak megmentői, később ő is körbeutazza a világot és gyakran dolgozik mutatványosként, ami csak tovább erősíti a hasonlóságokat. A szöveg során tehát nemcsak vertikálisan járja meg a világot, hanem horizontálisan is, ami csak tovább erősíti mitológiai vonatkozásait. Valósággal „[m]egszállotja lesz a vándorlásnak” (184.)³², s talán ő utazza be a legnagyobb teret a könyv során. Bejárja egész Európát (pl. Hollandia, Lotharinigia, Spanyolország, Prága, Bulgária, stb.), s majdnem eljut még az Braziliába is, de ledobják a hajóról, mert a „portugál tengerészek, kikről ez idő tájt terjed el, hogy a legnagyobb csókmesterek a világban, semmiképpen sem tűrhetik, hogy ilyen idegesítő alak utazzon velük az Újvilágba” (185.).³³
      A kis gnóm törpe azonban nemcsak tér és idő, élet és halál, fiatalság és öregség között lebegő figura. Utazásai során egy adott ponton a nemi identitása is némileg összezavarodik. Mikor Bulgáriában egy sátorban megerőszakolja Ibrahim Galaburdi subacsi janicsár³⁴, teljesen elbizonytalanítja férfi identitását: „Úgy érzi, át kell gondolnia az életét, hogyan és miképpen legyen, ami lehetséges, hiszen mégiscsak az ártatlanságát vesztette el [...] és közben azon tűnődik, hogy most így kell élnie tovább. Jól van, elvégre titokban is tarthatja. Milyen szerencse, hogy a férfiember segge lukán nincsen hártya! Pep Velemir a méreteitől függetlenül férfinak tartja magát, s bár nőszeméllyel dolga valóban nem akadt még, azért éppúgy ismeri a férfiasság minden törekvését, szeszélyét és játékosságát, mint a nálánál kétszer nagyobb és tapasztaltabb emberek.” (289.) A betegségéből pedig a mitikus Felhőfalván gyógyítja ki egy asszony, aki mindezek után kézzel kielégítve beavatja a nő és a férfi közti szexuális kapcsolatba is. S ami a legfontosabb, bebizonyítja férfiasságának életerejét azzal, hogy a törpe férfimagjával eteti a galambokat, s ezáltal visszaadja, avagy újra felruházza férfi identitásával: „Az asszony mosolyog. Letolja a törpét a lócára, a gatyáját újra megoldja, s a hímtagját óvatosan kezébe fogja. Nem mozgatja, nem rázogatja, csak tartja óvatosan. [...] Pep Velemir fölsóhajt. Kicsi teste megfeszül, eltátott szájjal lihegni kezd, aztán mintha megütötték volna, hatalmasat rándul. Készen is van. Az asszony a tenyerébe pillant, s kilép a ház elé. Kezét a magasba tartja. Galambok röpülnek oda, s úgy csipkednek az asszony tenyeréből, mintha búzamagot tartana az ég alá.  – Látod – mondja Pep Velemir felé fordulva –, nincs nagy bajod, ha esznek belőle” (291.). Ebben a részben egyrészt nagyon érzékletessé válik a Darvasi-féle testábrázolás, mikor kihasználódik egy testrész elnevezésében, etimológiájában rejlő metaforikus potenciál, s arra épül maga a jelenet. Ugyanakkor érdekes módon az, hogy a galambok, akik egyben a Szentlélek metaforái is lehetnek, esznek Pep Velemir magjából, értelmezhető úgyis, ezzel az égi szféra valójában befogadja, elismeri a marginalizálódott törpét, aki hol rombol, hol pedig húsmutatványosként alkot.
      A törpe tehát a történet során állandó jelleggel az egyik identitásból a másikba csúszik, s ilyen köztes, meghatározhatatlan szubjektumként csak undort, félelmet, abjekciót vált(hat) ki környezetéből, melyet nemcsak a megjelenése vált ki, hanem kíméletlenül „sivító” hangja is.³⁵ Ez a hang voltaképpen azonosítható a kristevai szemiotikus³⁶ modalitással, mivel ez szintén csak a félelmet, undort, taszítást kiváltó abjektet közvetít az emberek számára. A hang gyakorlatilag megfosztja a normális kommunikációtól a törpét, hiszen mondanivalóját mindig aláássa, lerombolja, s ennek következtében az emberek képtelenek a szöveg jelentésére figyelni, mert a hang mindig visszarántja őket a szemiotikus regiszterébe. Abszolút ironikussá és komikussá majd akkor válik ez az egész, mikor már a „pokol katonája”, a soproni néma ördög, valamint a könnymutatványosok is megborzongnak a hangjától.³⁷ Azonban korántsem mellékes, hogy mi az, amit el akar mondani. Pep Velemir ugyanis húsmester, aki hússal mutatványoskodik A húsról alkotott „filozófiáját” részletesen is kifejti az egyetlen olyan alkalommal, mikor hagyják „sipítozni”, ez pedig nem más, mint a Pilinger Ferenccel kissé nehezen összehozott beszélgetése, ezért érdemes ezt részletesebben idézni:
     

A hús „filozófiája” tehát abban áll, hogy egyrészt mutatványoskodni csak a halott, romló, abjekt húsból lehet, másrészt pedig ez a mutatvány az égi szférával szemben fogalmazódik meg, amennyiben az az ég által megtagadott, kivetett hússal hajtható végre, s csak tiszta égnél, mikor fentről látni lehet, ahogy azt a szemre való utalásból kiderül. Pep Velemir tehát egyértelműen egy teremtővel azonosul, akinek a végső célja a teremtés lemásolása, szimulálása, azaz a halott húsból egy „egész ember” összerakása. Mint fentebb láthattuk, ez a kihívás már a diófa kivágásakor is meg volt benne, s érhetővé válik akkor, ha végiggondoljuk, hogy egyfelől sok mitológiai alakhoz hasonlóan őt is „ledobták” az égből, másfelől pedig éppen emiatt az ő teste eltorzult, abnormálissá vált, így állandóan él benne a vágy a normális, egész testkép iránt. Tettei tehát egyszerre felforgató és alkotó szándékot mutatnak, hiszen a porfán húsból éppen valamilyen szakrális dolgot akar végrehajtani, s ez csak ismét hangsúlyozza kétértelműségét. A húsba vetett hite abban a metaforikus különbségben is megnyilvánul a Pilingerrel való beszélgetésük során, hogy míg Pilinger börtönnek, Pep Velemir palotának mondja a húst. Ezzel valójában a profán húst  nem a lélek börtönének tartja, hanem éppen ellenkezőleg, rendkívül gazdagnak és lakhatónak tartja, s ez pillanatnyilag a testben csak a szaporodásra és táplálkozásra alkalmas állatot látó Pilinger fölé emeli a „nyomorult félembert”.³⁸ Megjegyzem, furcsamód később, mikor a tatárok eladják egy Juszuf nevezetű belgrádi kereskedőnek, s a többi rabszolgával együtt egy karámban sínylődik, ez a kitaszítottság érzés, az ember (égiektől való) elhagyatottsága, kozmikus magánya meglepő módon Pascal híres nádszál-hasonlatát idézve fejeződik ki³⁹, s ez ugyan a hús panteonizációjáról alkotott elképzelésével némileg ellentmondásban van, de azért a mindenség legyőzésébe vetett hit is érzékelhető benne.
      Pep Velemir célja ezek szerint egy egész ember megalkotása, azaz a saját életében összezavarodott idő és a test helyrehozása, ahogy erre a későbbiek során reflektál is, mikor lehetősége lesz az emberi hússal való mutatványoskodásra. A sírásművészek sugalmazására és némi rafinériával ugyanis megszerzi Iszmail aga emberi testrészekkel teli ládáját⁴⁰, s miután a hangjával elűzi a felhőket az égről, végre nekiáll mutatványának:
     

A törpe a mitologikus istenekhez hasonlóan hat nap alatt megteremti egy embert, ezúttal egy  nőt, aki nem más, mint a halálos ellensége, akit megmutattak korábban a könnymutatványosok. Jellemző a szöveg testfelfogására, hogy a tocsogó levágott emberi testrészekből éppen az ellenkezője, egy álomszép nő lesz, s ezzel megmutatja az abjekt idealizálódását, s tesz szert újabb és újabb jelentésekre a szövegben. Ráadásul az ellentétek csak fokozódnak azzal, hogy az egyik legrútabb szereplő alkotja meg a legszebbet. S az sem mellékes, hogy a törpe éppen Dellának nevezi el teremtményét, e névből ugyanis kiolvasható az olasz bella (nn.) ’szép, szépség’ kifejezést.
      Pep Velemir mutatványa azonban nem sikerül, mert „a hússal, ha jól mutatványoskodnak, énekelni kezd”, sőt, „[t]ud énekelni, beszélni és sírni a hús”, ezzel szemben a nő bár egész testtel rendelkezik, belülről teljesen üres, s nem szól semmit.⁴¹ A test ezek szerint beszél, képes a szemiózisra, ha jó kezekben van, ám Pep Velemir teremtménye képtelen a hús kommunikációjára. Egy élettelen bábu, nem ember, akinek „mindegy, hogy él és egészben van, vagy hogy Iszmail mézes ládájában ázik külön darabokban” (481.).⁴² A törpe végzete pedig éppen az lesz, hogy bár észreveszi Della „hiányosságait”, elvakultságában mégis megfeledkezik róla, hiszen ő csak örül, ha van, akihez beszélhet anélkül, hogy megrugdosnák. Hiába húsmester, mégsincs tisztában a mutatványok alapvető szabályával (t. i. „[n]éha megesnek olyan mutatványok, melyek ugyan szépek és varázslatosak, de a nyomukban üresség és halál jár” – 529.), s vakságában nem látja, Dellának nincs lelke, s  képtelen szeretni, mivel „teremtményének nincsen tekintete, hogy ott, ahol az emberi szem befogadja, vágyainak és gondolatainak a segítségével újraalkotja a világot, nos, ott üresség és semmi tátong” (uo.). Ennek ellenére csak beszél az életéről anélkül, hogy bárki megértené, meghallgatná, s ez végül a halálához vezet, mikor egyenesen besétálnak a budai vár ostromába, ahol egyszerre találja el egy török és egy császári golyó. A néma Della pedig teremtőjének halálával mit sem törődve sétál tovább az ütközetben („Rá sem néz, nem is szól, s olyan részvétlenül hagyja magára a lány, mintha soha nem látta volna, mintha nem is neki köszönhetné a létezését.” – 523.), beteljesítve ezzel a halálos jóslatot. Ezt a beteljesülés már a metaforákban is kifejeződik: Pep Velemir a húsmutatványoskodásról beszélve már kijelentette, hogy felhőkkel nem versenyzik, s neki csak tiszta ég kell, mégis miután eltalálják, „úgy érzi, idegen felhők szállnak a szemére” (523.), s „a felhők a szemében szomorú esőt hullatnak a lelkére” (524.), Della pedig később „megy tovább, mint a felhő” (530.).
      A törpe halálakor viszont Pilinger Ferenc és Jozef Bezdan még megosztják vele a mutatványok lényegét, mely metatextuálisan kiterjeszthető az egész szövegre:
     

Pep Velemir halálát ezek szerint az okozza, hogy a mutatványt magának tartogatta, saját vágyait akarta megvalósítani vele, azaz saját tökéletlenségét és magányát akarta orvosolni vele, miközben a mutatványt nem lehet uralni. A mutatvány felett nem állhat egy mindent átlátó, az értelmet uraló auktor, hiszen a mutatvány a nézőké, mindenkié, s általuk válhat csak mutatvánnyá. A befogadásnak, értelmezésnek ezt a koncepcióját, melyben a befogadó hozza létre, teremti meg az értelmet, már a szöveg más pontjai is felvetik.⁴³ Például Iszmail aga titokzatos vonyítását senki sem érti, Pep Velemir mégis értelmezi valahogy, s megszerzi a testrészeket rejtő ládát. De a világkém Jozef Bezdan sem szól egy szót sem, mégis kész válaszokat olvasnak ki a némaságából. Pilinger Ferenc rájön arra, három nő sírása „éppen egyetlen mondatot tesz ki”, és „a mondatból meglett férfi komoly, tűnődő arca tekint rá” (298.). Gonzales mester levelében „[a] betűk mindaddig lángolnak, míg a címzettek el nem olvassák őket” (132.). Goran Dalmatinac „sírásművész” fagyott könnyei olyanok, mint a tükrök, ennek ellenére mindenki a saját ellenségét láthatja meg benne. Az értelmezés e koncepciója alapján azt mondhatjuk, Pep Velemir sikertelen emberteremtésének a története olvasható az írás és az olvasás (értelmezés) allegóriájaként is,⁴⁴ melynek végén a teremtett (szöveg) „megöli” saját teremtőjét. A mű uralhatatlanságát jól mutatja a néma nő elszabadulása is, aki öntudatlanul kóvályog tovább, s közben mindenkinek kiszolgáltatódik. De Della, ez női Frankenstein, ez a két lábon járó szöveg megőrizte materiális-testi és romboló, szemiotikus jellegét. Erre utalhat, hogy egyetlen és egyben utolsó szava a Halál (533.), s bármerre megy ugyanolyan abjekciót vált ki a környezetéből, mint teremtője. Szépsége és üressége teljesen elbizonytalanítja, ember-e egyáltalán, vagy csak látomás, ugyanakkor ez teszi egyszerre vonzóvá és taszítóvá az emberek számára, akik hol megkívánják és megerőszakolják, hol meg undorodnak tőle és megrugdossák.⁴⁵ A „mutatvány” azonban csak ezzel tudja beteljesíteni például a testrészeit összegyűjtő Iszmail aga⁴⁶, vagy a néma soproni ördög történetét, akivel végül egymásra találnak a halálban, s véget ér az ő történetük, magányos kísértésük is.⁴⁷
      És ezt mutatja Pep Velemir haldoklása is. Utolsó földi „mutatványának” köszönhetően mutatja be fő művét a világnak az egyetlen törpegondolás, a velencei Luigi Escapolo Firabolla, akinek így végre lesz egy utasa, Pep Velemir pedig végre eljuthat Velencébe.
     

Befejezés

A könnymutatványosok legendájának egyik legemblematikusabb figuráján keresztül azt kívántam bemutatni írásomban, hogy a testreprezentációkat szem előtt tartó megközelítés új és izgalmas irányokba bővíthetné nemcsak a regény, hanem más prózai szövegek értelmezési lehetőségét is, mivel azok feltűnő érdeklődést mutatnak a test materialitása és a különböző rendellenes testképek iránt. S mint az értelmezés során kiderült, nagyon is tudnak énekelni, beszélni és sírni ezek a testek, kérdés, hagyjuk-e szóhoz jutni azokat.