|
ALFÖLDY
JENŐ
Élet
fája, lét fájdalma
Nádas Péter:
Saját halál
Mióta megvettem, elő-előveszem,
nézegetem, olvasgatom ezt a nagy alakú, vaskos könyvet, Nádas Péter Saját
halál című könyvét. Képeskönyv, majdnem album. A belső szövegterjedelem
nem nagy, 287 oldalából 159 képes oldal, a többi ritkás, olykor csak egy-egy
mondatos szöveg, hol költői próza, hol az egzisztencialista bölcselők
észjárására emlékeztető, aforisztikus tömörségű filozófia, melyet egy
novella keretében fejt ki a szerző.
Izgat a fotózás és az irodalom ilyen meghitt találkozása.
Móser Zoltán, az irodalomban ugyancsak otthonos fényképész a minap úgy
nyilatkozott a tévében, hogy a fotóesztétikát ugyanúgy a legjobb filozófusoknak
kellene művelniük, mint az irodalom vagy a képzőművészet bölcseletét.
Igaza van, már csak azért is, mert mint Nádas munkájából is kiderül
, a fotózás alkalmas, ha nem is a filozófiai művelésére, de arra
igen, hogy alátámassza a filozofáló ember mondandóját. Több ez, mint illusztráció:
a gondolat képi megjelenítése. A biológiai lét és az emberi eszmélet magas
szintű szembesítése. A fotózás megérdemelné, hogy a filozófia is hajlandóságot
mutasson a fotóművészet teljes mélységében való átvilágítására és értelmezésére,
mert egyetlen kiemelkedő fotóesztétánknak, Hevesy Ivánnak (18931966)
nincsenek igazi követői, vitára kész tanítványai.
Nádas Péter nemcsak filozófiával áthatott író, hanem
fotós is. Jó, hogy nemcsak ez is, az is külön-külön, hanem a kettő együtt.
Szorítok neki, hogy ez a kettőssége minél szorosabb egységbe forrjon.
Ő tudhatja, biztosan tudja, hogy a fotó önmagában is képes föltenni az
emberi lét nagy kérdéseit. De társművészetekkel szövetkezve, mint az ő
Saját halál című könyvében, még több lesz önmagánál. Az érzékelés
csodáival hosszabbítja meg az elvont fogalmi gondolkodást. (Nagy dolgokat
produkál a fotózás Móser Zoltán műhelyében is: ahogy a fotós éli a múltat,
a magyar középkort, a magyar történelmet és művészetet, a népzenét és
József Attila, Nagy László vagy Csanádi Imre költészetét, az gondolkodás
a képek által, vélemény, megtartó akarat és állásfoglalás. Róla bővebben
majd máskor szólnék.)
*
Saját halál: ezt a fogalmat főként a második világháború antifasiszta
ellenálló irodalma tette közkinccsé, amikor nagy tétre játszottak az írók,
és gyakran szembesültek a szabadság és a halál közös kérdésével, főként
a franciák. Akkoriban a puskacsővel szembenézve dőlt el a kérdés: a saját
halálát halja-e az ember. Vállalja-e, vagy csak elszenvedi a véget, miután
elárulta a náciknak társai rejtekhelyét. Hálistennek, ma nincs ilyen
választási kényszer, legalábbis Európában. (Máshol, ki tudja.) Az írók
foglalkozhatnak végre az ágyban, párnák közt halni meg ugyancsak
emberre szabott, és nézetem szerint korántsem deheroizáló léthelyzetével.
Hol sírjaink domborulnak, / Unokáink leborulnak, de szeretnének
száz évig élni. Tudtommal először a belga Maeterlinck mondta ki Hétköznapi
tragédia című esszéjében, hogy semmivel sem kisebb hőstett leélni
az életet, majd vénen vagy betegen távozni, mint Hamletként halni fiatalon
az igazságért tusázva, bátran és hősiesen. A halálra kíváncsian, az élet
és a halál közti küszöbön átlépve, a test és a lélek szétválásának pillanatát
lesve, életünk legnagyobb átváltozásának cselekvő résztvevőjeként is teljességgel
átélhetjük embervoltunk hatalmas, katartikus élményét. Sőt, mi több: kozmikus
élmény részesei lehetünk, amelyből csak a nagy művészi alkotások adnak
ízelítőt, olyanok, mint Richard Wagner és Bartók zenéje, Csontváry Kosztka
Tivadar festészete vagy Nagy László egyik-másik poémája, a Gyöngyszoknya,
a Zöld angyal, a Jönnek a harangok értem. Nádas Péternek
eme mondataival jellemezhetem ezt a tapasztalatot: Időtlenség uralkodik
a világegyetemben. Űrélménynek lehetne nevezni. A tudat olyan készségesen
akceptálja, mintha nem csak előzetes tudomása lenne róla, hanem korábbról
élménye. Ettől az új tudásától válnak elkülöníthetővé azok a kisebb időegységek
[...], amelyek korábban időnyomokat hagytak a tudatban, időrendjük volt,
s az időtlenség űrjében lebegve meg is marad. Bolygók árnyaként lebegnek
veled egykori élményeid. Olyasmiről van szó, amit József Attila
írt meg Költőnk és Kora című versében. Vagy még közelebbről
amit Nemes Nagy Ágnes mond: meg kell tanulni itt a fák /
kimondhatatlan tetteit (Fák). Lényegében erről van szó a
fotókon is, ez a fényképek sugallata.
Nádas Péter könyvében a történet egyes szám, első
személyben számol be egy ötvenegy éves férfi szívinfarktusáról, kórházba
szállításáról, percekig tartó klinikai halálának beálltáról és felélesztéséről,
amit már nem ő cselekszik: vele teszik az orvosok. A hős küzdelme nem
harc az életért, legalábbis nem a szó közvetlen értelmében.
A férfi mindvégig az eszméletéért küzd, azért, hogy rögzítse, és intellektuálisan
feldolgozza mindazt, ami vele történik. Számos tapasztalatot szerez a
kórházi élet brutalitásáról, a Vörös sivatag című Antonioni-filmbe
illő kórházudvar sivárságáról, s az életmentésben résztvevő orvosok és
ápolónők hol ridegen közönyös, hol meglepően emberséges, olykor egyenesen
anyai vagy apai, sőt erotikusan közvetlen bánásmódjáról. A férfi három
és fél percnyi tapasztalatot szerez arról is, hogy mi van a lét s a nemlét
küszöbén túl, a Styx túlsó partján. Legnagyobb kalandja Nádas Péter
visszatérően használt szava szerint: szenzációja az, hogy a test
és a lélek különválását egy harmadik valaki érzékeli, vagy
veszi tudomásul. Ez már nem vagy nemcsak az én, hanem valami más
is, alighanem a kozmosz lelke, amelyhez ilyen közvetlen köze még sosem
volt az énnek. Goethénél a Faustban és Madáchnál a Tragédiában
jelenik meg vagy szólal meg így a Föld szelleme (Goethe le is rajzolta,
színpadra álmodta). A színházi szakembereknek istentelenül nehéz dramaturgiai
feladat ez, sokan ingerülten mondanak le erről a kétes kilétű vagy mibenlétű
géniuszról, pedig a föld vonzáskörének határán egyfajta határszituációra
figyelmeztet, és ő maga is egy másfajta határhelyzet megtestesülése az
emberre méretezett világ, a mundus (a Föld és az őt körülvevő szférák)
meg a nagy egyetem, a kozmosz (az űr és a csillagok) között. A hős beavatást
szerez a szívinfarktusa révén olyasmibe, amit az ember általában nem kommunikálhat
az embertársaival, mert a halottak vajmi ritkán járnak vissza az árnyékvilágba.
Igaz, újabban számon tartanak néhány ilyen esetet, és akiket sikerült
visszahozni a halálból, rendre valami nagy fényről és fehérségről beszélnek.
Sok mindent hallottunk már erről, de gyarlón szavakba öntve, külsőséges
kalandokkal fűszeretetten, vagy ami még rosszabb, édesítőszerekkel és
színesítő anyagokkal felöntve közvetíti a filmipar és a lesipuskás szórakoztató-irodalom.
A kórházi életmentés során, a három és fél perc innenső
partján megkérdezték a hőstől a felesége telefonszámát, hogy tudják, kit
értesítsenek szükség esetén, ami azt jelenti az ő tolvajnyelvükön:
amennyiben a halál bekövetkezne. (Jelentheti persze azt is, hogy lehet
hozni a váltás pizsamát, a házi papucsot meg a befőttet, de az ember mindig
a rosszabbra gondol.) A kérdésfelvetés pillanatában vesztette el a férfi
az eszméletét, és élte át paradox módon a klinikai
halált. Ekkor ismerte meg az exodust. De nemcsak az elmenetelt tapasztalta,
hanem a visszatérést is. Három és fél percen át bordatörésig ütötték-verték,
bokszolták a szívét, vívták az orvosok mérkőzésüket a halállal, elektrosokkal
pörkölték a férfi rángatódzó testét és mellszőrzetét, s amikor a három
és fél perc elmúlt, ő mintha mi sem történt volna közben ,
szabatosan válaszolt az eszméletvesztése pillanatában föltett kérdésre:
megmondta a felesége telefonszámát.
*
Nádas könyvében a képeken ugyanannak a faóriásnak a fotója ismétlődik
más-más változatban, különféle napszakokban, évszakokban, a tavaszi virágzástól
és a gyümölcsözéstől a hóborította téli tetszhalálig.
Többször átlapoztam a könyvet, nézegettem a felvételek
változatosságát az egyformaságban. A láthatóan hol leica-filmre, hol 6x6-os
rollfilmre vett felvételek legtöbbje egyazon látószögből készült a hatalmas,
tömött koronájú, arányosan és egészségesen nőtt, évszázados vadkörtefáról,
csak egy-egy részletkinagyítás szakítja meg a sorozatot. (Önkéntelenül
Monet festménysorozata ötlik föl bennem A roueni székesegyházról.
A festő ugyanabból az ablakból a napjárás és az időjárás változásainak
megfelelően mindenféle állapotában megfestette a gótikus tüneményt. Ennyi
a hasonlóság, más semmi, a további, tetszetős összevetésektől megkímélem
az olvasót.) A vadkörtefa fürtös, fehér virágairól azt gondolná az ember,
hogy cseresznyével van dolga, de nem, apró szemű körték teremnek rajta,
olyan bőséggel, hogy még Tündér Ilona és kísérői sem tudnák leszüretelni
egy éjszaka alatt.
A mű esztétikai alapkérdése szerkezeti természetű:
miként függ össze a képsorozat a szöveggel. A kettőt egymásra kell vonatkoztatni,
e nélkül csonka élményhalmazokhoz jutnánk: egy okos és érzékeny szöveghez,
meg egy felvételsorozathoz a vadkörtefa különböző megjelenési formáiról.
Az egész könyv esztétikuma pedig abban rejlik: mi köze a vadkörtefa színeváltozásainak
és bocsánat, hogy már elszóltam magam téli tetszhalálának
a három és fél percig tartó szívhalálhoz meg az egzisztencialista filozófiához.
Több, mint amennyit már elárultam. Nemcsak arról
van szó, hogy a fa is, a novellahős élete is tetszhalálban
szünetel, a vadkörtefa a lombhullás és a rügyfakadás között, a hősé pedig
az EC-készülék három és fél percig folyamatosan tartó sípolásakor, de
végül mindkettőjüknél helyreáll a szerves lét folyamatossága. A vadkörtefa
téli álmát alussza (alvórügyeiben roppant erők szunnyadnak, s a kérge
alatti eresztékiben nem áll le teljesen a nedvkeringés), a kiegyenesedett
elektrokardiográfiai fényvonal viszont a szívhalált és egy emberi élet
végét jelzi, de szerencsére, mint kiderült, nem visszavonhatatlanul, a
cikk-cakkok megint lüktetni kezdenek az elektronikus ábrán.
A növényi és az emberi lény azonosságáról és különbségéről
szól ez a mű. Arról, hogy egyazon kozmosz és az egyetemes létezés részei
vagyunk mindketten, de ez csak különleges határhelyzetekben
derülhet ki számunkra. Ez a mű szerkezeti elve, ezért terjed az egy ívnyi
novella 287 oldalra, ezért a rengeteg fotó, és ezért nyom a könyv két
kilót.
A vadkörtefa koronája hibátlan, egyenletesen tölti
be a képmezőt, mintha egyetlen ágát sem kezdte volna ki az idő
fagy, szél, villámlás, aszály, fúróféreg, harkály, csúszka csőre, mókus
foga vagy gombásodás. Kapitális példány ez a fa, mint egy sokágú agancsot
viselő, huszonnégy esztendős szarvasbika. A nyár eleji felvételen a lombozat
földig ér, mint a szépségkirálynői becsvággyal megáldott, különlegesen
szép lányok hajzuhataga. Télen úgy mutogatja dérből vagy hóból való ékszereit,
mintha megnyerné a szépségversenyt. Lombhullás előtt pirossal árnyalt
aranysárga ruhát visel: ez az őszi divat. A tavasz menyasszonyi ruhába
öltözteti, így a legszebb; a nagyon szép lányok is ilyenkor a legszebbek.
A vadkörtefa télire ledobja ruháit, és meztelenségével sem lehet betelni:
arányos mindene, nincs takargatni valója. Nyáron olyan sűrű a lombozata,
hogy csak egy-egy ponton lehet keresztüllátni rajta, de nincs olyan parittyás
gyerek, de még légpuskás sem igen, aki úgy lőne át a koronán, hogy a kavics
vagy az ólomszemcse ne érintse a leveleket.
Nádas Péter úgy fogja fel a fotózást, mintha nem
a technicista huszadik század európai és amerikai szellemét fejezné ki,
amely azt kutatja őrületes mohósággal, hogy milyen soha-máskor-elő-nem-forduló
esemény történt egy pillanatban, hanem azt, hogy a folyamatos és örökkévaló
lét milyen állapotban ismételgeti önmagát, hogyan vonultatja föl a lehetséges
formákat. A fotózásnak őszerinte a pillanat megörökítése nem a célja úgy,
mint a riporternek, hanem csak az eszköze, mint a költőnek. A cél az állandó,
az örök, az időtlen megragadása. Tavasszal a virágba borult, nyáron a
lombzuhatagos, ősszel a színpompás, télen a vázfekete meg a hóbundás állapot
vall az örök létezésről, nemcsak a vadkörtefáéról, hanem az egész élő
és élettelen világ egységéről. Ez keleties észjárásra vall. Nádas Péter
nagyobb élménynek tartja magát a létezést, mint az élet változatos eseménysorozatát.
A fénykép lényege ezúttal más, mint a vissza nem térő pillanat
megörökítése: inkább az örök visszatérés elvére utal (nem föltétlenül
nietzschei értelemben). Nádas az ontológiát követte sok-sok megállított
pillanattal, mintha filmezne. Amikor az élet egy kicsit szünetel
amikor slágernyelven azt mondhatjuk: megáll az idő , akkor tárul
föl a lét, az itt és most megélt mindenkori és (ha szabad így mondanom)
a mindenholi létezés.
Az egy helyben álló, lassú, de folyamatos metamorfózist
mutató vadkörtefa éles ellentétet alkot a törékeny, mulandó, ám tudatában
intenzív életet élő emberrel. Akaratlanul is vetélkedik egymással a könyvben
a kétféle lét: az öntudatlan és az öntudatos, illetve az öntudata megtartásáért
küzdő. A férfihős író. Otthonában új művének félig kész korrektúrája várja,
s az életmentés közben is az a legfőbb gondja, hogy miként szűrje ki belőle
a nyomdahibákat. Ezzel az írásával szeretné meghosszabbítani az életét?
Írói halhatatlanságra vágyik? Igen, mint bármely tollforgató. Teremteni
szeretne, mint Isten megannyi önjelölt vetélytársa. De itt nemcsak erről
van szó: teremni akar ő is, mint nyár végén a faóriás, mely nyár
végére apró szemű, de hihetetlenül szapora termésétől aranyló színbe borul.
Ez tényszerűen megbízhatóbb, mint a teremtés, teremteni bárki tud, mondhatnám
kissé hazárdul. Csak egy részfolyamatnak szeretne végére járni az író,
mármint a novellában szereplő író: szeretné, ha a soron levő novellája
épp olyan hibátlanul jelenne meg a sajtóban, mint ahogy a tavaszi virághabzásból
lett őszre dáriusi gazdagságú gyümölcstermés. Az író (a novellabeli író)
is csak az életfunkcióit akarta teljesíteni, akár a fa. Szegény Eörsi
István tévedett, mikor olyasmit állított Nádas Péterről, hogy eladná a
lelki üdvösségét egy jó mondatért. Ellenkezőleg: azzal akarja visszaszerezni,
hiszen oly gyarlók vagyunk, legalább a mondataink legyenek épek. Teremtmények
volnánk mi is, mint a fák, és bár bennünk hiúság is van, lényegében egyek
vagyunk. A vadkörtefába csak belelátjuk a hiúságot. Menyasszonyi fátyollal
és virágkoszorúval vagy őszi színekbe öltözve persze, hogy hiú nőnek látjuk:
megszemélyesítjük. De ehhez neki, a fának semmi köze, ő csak
olyan, amilyen, ha virul, ha hervad. Egyek vagyunk, az író a testi törékenységével,
a kórházi ágyon a nagydarab nővér hónalj-illatosítójának szimatolgatásával,
a tökéletességre törekvő kéziratával meg a saját halála kóstolgatásával
a vadkörtefa pedig önmaga megsokszorozásával és újranemzésével,
tökéletes egységben a hővel, a hóval, a napsütéssel, a napkeltével, naplementével
vagy a borulattal.
Különös szimmetria jött létre ebben a műalkotásban,
amely így, könyvvé komponálva nyerte el végső formáját. Igaz, a fényképsorozat
nem az emberi történet metaforája, mert nincs közvetlen megfelelés a könyv
két vezérfonala között. Nem nagyon lehet a fa létezésformáját rávetíteni
a könyvben szereplő író történetére, legfeljebb csúsztatva, körülményesen.
Közvetett összefüggés mégis van. A vadkörtefa minden évben megéli saját
halálát és újjászületését és különös módon egyszer a történet hősének
is megadatik ez. E tapasztalat mozdítja ki megszokott állapotából, és
olyan dimenzióba kerül, amelyben földereng kozmikus voltának régesrég
feledésbe merült létezésmódja; a keletkezés és az elmúlás körforgásszerűen
fölcserélhetővé válik. Meghalni annyi, mint visszaszületni a nemlétbe.
A tudatban többé nincs ok és cél, csak világosság, és Nádas Péter szerint
a fény Isten legjobb hasonlata. A fotó maga is hasonlat, amely őrzi nyomát
a fénynek. Megérdemli a megbecsülést, ha ihletett művész él vele. (Jelenkor
Kiadó, Pécs)
|
|