Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2008. 7. sz.
 
 
 

WEINER SENNYEY TIBOR

 

Notesz a keleti frontról

Békássy Ferenc tömegsírból előkerült verseiről 


 

Az ebéd után szivarozva, beszélgetve várnak a zsolnai szálló éttermében katonatisztek, tudósítók, hírlapírók, mert azt a hírt kapták, hogy parancsnokuk, Hoen tábornok a délutáni vonattal érkezik. Fél háromkor nyílt ki az ajtó, belépett a tábornok, és az újságírók, mint mindig, amikor közéjük jön, nagy éljenzésben törtek ki. A tábornok magasra emelte a kezét, még ott az ajtóban. Erre mindenki elhallgatott.
      A csöndben ezt mondta: „Semmi okunk éljenezni.”
      Azzal a nagy asztal felé ment. Szinte mindenki sejthette miről van szó. Leültek, ceruzát és jegyzőkönyvet véve elő. A tábornok megvárta, amíg mindenki elhelyezkedett, aztán egyszerűen és komolyan azt mondta: „A hős przemysli védősereg tegnap kirohant a várból, de erős ellentállásra találván visszavonult a várba.” Mindenki írta.
      „Ma hajnalban – folytatta a tábornok – a vár összes ágyúi megszólaltak és hatalmas tüzelést indítottak minden irányba. Ebbe az ágyúdörgésbe már a robbanások hangja is vegyült. Ez a hang az egymásután felrobbantott erődök hangja volt.”
      Halotti csönd.
      Mindenki írt.
      „Ugyancsak ma hajnalban drótnélküli távírón jelentés jött Kuzmanek várparancsnoktól, hogy parancs szerint a kiéhezett várat elpusztította és az ellenségnek átadja. Azóta semmi hír.”
      Ezt is lejegyezte mindenki, a ceruzák a levegőben függtek, ahogy végignézett az ember a hosszú asztalon.
      A tábornok egy szót sem mondott többet, szótlanul lépett az ablakokhoz, s mintha kifele nézett volna a márciusi fénybe úgy állt, percekig, némán, háttal a többinek. Az újságírók belebámultak abba a pár sorba, amit följegyeztek, nagyon soká hallgatott mindenki és aztán egyik a másik után, igen lassan, szinte lábujjhegyen ment ki a teremből. A tisztek a falnál álltak, ahogy visszanéz az egyik tudósító, Molnár Ferenc1, még látja, hogy a tábornok a terem másik végében még mindig az ablaknál van, tökéletes mozdulatlanságban.
      A Monarchia és az ezeréves határ 1915 márciusában veszni látszott. Májusra nagy véráldozatok révén sikerült visszafoglalni Przemyslt, amely ekkora már inkább szimbolikus romhalmaz, mint stratégiailag fontos erőd.
      A keleti fronton nagy szabású csapatmozgásokban a huszárok is részt vesznek. Sokszor lóról leszállva. Sokszor a lövészárkokban. Még az agyagos, sáros vájatokban, géppuskatűzben, ágyúzásban is ragaszkodnak a többi csapat által különcködésnek vélt bajuszpödrőhöz, tükörhöz, huszáros relikviákhoz, ezzel hangsúlyozva, hogy nem hajlandóak vakondként élni a háború mocskában.
      Ekkor érkezik egy friss ezred, csupa huszárönkéntesből, a pápai királyi honvéd kiképzőiskolából. Przemysl visszafoglalásának hadjáratában részt vesznek, majd tovább törnek előre a keleti fronton.
      Május végére a fele elveszik.
      Június közepére alig maradnak.
      Összevonják őket más huszár csapatokkal.
      Köztük látunk egy fiatalembert, termetre nézve alacsony, mostanra kicsit keserű tekintetű, de még mindig szikrázó szemű. Oldaltáskájában saját kézírásával megírt kis noteszában válogatott verseit őrzi, melyeket 1909-től írt. Csak a legjobbakat jegyezte le. Azokat, amelyeket mindenhová magával akart vinni, melyeket kiemelkedőnek tartott. Fontos volt a sorrend, a versek nem időrendben követték egymást, inkább valamiféle kompozíció szerint. Elejére ezt írta: „Válogatott versek. 1909, 1911, 1912, 1913, 1914, 1915.” Továbbá a szignó: Békássy Ferenc. Ezekben az években járt Budapesten, Pápán, Zsennyén, Londonban, Cambridgeben. A versek is tanúskodnak róla. Néhányat kitép a füzetből, s valamelyik társának adja.
      Aztán június huszonkettedikén, Bukovinában, Csernovic mellett, Dobronucnál, éjszakai támadásra vezénylik. Sokáig semmi. Várakozás. Géppuskaropogás.
      Már hozzászoktak, mint a holtak csöndes árnyaihoz.
      Ülnek, múlnak az órák, az otthagyott néma ajtókra gondol. Az árnyakra a falakon, melyek annyira mások, mint az innen hazainduló lelkek. Ott egyetlen emberi léptet lehetett hallani az utcán, itt csak a lövéseket és a szívdobogást. A haza? Milyen távoli. Emlékei most mind oly színtelennek tűnnek, mintha csak valaki más élte volna, nem is az ő fiatalsága lenne. Fiatalság? Hiszen most múlt huszonkettő. Elfeledte volna a vágyat? A perceket? A hangját? A kínt? El. Már nem látja magát a múltban. Színtelen – suttogja.
      Aztán az északi szelet érzi arcán, amely e nyári estén oly különös. Kabátját kitárja, mintha szárnyak lennének, szellem-szárnyak, s a szelet betakarja. Akárha sötét hullám hívná, vagy a tél emléke, a csillogó hó. Vajon mért jut eszébe ezen a súlyos nyár éjjelen éppen a tél, és a télben a hó csillogása? Aztán elindulnak, és ez is elillan. Most már csak a keleti hajnalok káprázó tüzében égő hegyoldalra emlékszik, amikor ott járt, abban a szikrázó levegőben, ott, ahol a kősziklákon víg zuhatagként a patak szivárványt játszik a napsugár fényében.
      Sorrendbe álltak a huszárok.
      Kardcsörte.
      Lovak.
      Lövések.
      De benne csöndes nappalok emléke, a víz, a tiszta tó, a hajnali köd és a fátyol. Harangozó szirt, melyet a szél és a víz kongat. Mind felsorakoztak.
      Fiatalok, gyerekek... – gondolja a tábornok, s majd azt kiálltja: „Emlékezzetek! Przemyslt visszafoglaltuk!” – Vad éljenzés, de ő csak a patak játékát hallja, mintha gyerek volna, s magába játszadozva mindig más és más szerepbe szólna. Aztán lusta nyáj hangját játssza a víz, lassú csorda szirtfoknak megyen, az erdőben csend, a szirt felett az ismert északi szél honol.
      Fáradtak nagyon... – gondolja a tábornok, majd azt kiálltja: „Most is győzni fogunk!” Éljenzés újra, s ő arra gondol, hogy e vándoroknak az ott csak vadon, semmi több, tán még puszta sem, még a rózsát se látják, mely ringva integet. De ő otthon van, s ha otthon széttekint, mindenbe lelket önt, s mindent ismer egyenkint. Mintha a földbe szíve vetett volna erős magot, s most ez az erős mag virágot hajt. Erre az éjszakára virrad majd a tartós kikelet. Most már biztosan.
      Rohamra intenek.
      A lovasok átkaptatnak a lövészárkok felett.
      A horizonton fényes csóvákban röppenek a lángok.
      Igen, most elmegyek, de kitől is válok, gondolja vágtatva: tőled? Bolyongok majd idegen helyen? Kemény kövön fog nyugodni fejem?
      A csata hamar abbamarad.
      A tábornoknak jelentik a veszteségeket. Az írnokok jelentik az áldozatokat. Postázás. Álmokkal teli volt feje, mint Jákobé, mondja egy katonatársa róla, aki talán a versekről is tudott, s tovább halad a fronttal. Ő az? Lehet, hogy ő az, aki két nappal később levelet ír barátja apjának, s megjelöli a mezőt, ahol a huszonkét éves fiú a többiekkel együtt fekszik. Lehet, hogy mástól tudták meg.
      Az apa két emberével érkezik ki a mezőre néhány hónappal később. Kiássák a tömegsírt. Hetekig tart mire megtalálják. Oldaltáskájában legárulkodóbb jel a notesz, benne versei. Az apa a lovat is kiásatja, kocsira rakatja és elindulnak haza.
      Hazaviszlek – gondolja az apa – oda, ahol most már minden kő a tiéd. A lelkedben hordoztad, nem kell elvesztened.
      Hazaérve temetés, gyász. A notesz a többi papír közé. Az anya gondozza őket. Saját költségen kiad négy könyvnyi írást. Verseket, esszéket, prózát2 A notesz közben a család másik ágához kerül. A kiadott könyveket lassan elfelejtik.
      Tíz évre rá Londonban kiadják angol verseit3 a régi barátok. Akkor a képzelet kicsit újra szárnyra kap, de oly erőtlen marad, s hosszú ideig csend. Közben kitör a második háború is. Aztán néhány írás folyóiratokban, irodalmárok, s néhány költő, akik tudnak róla, s őrzik emlékét. Egy rádióműsorban megemlítik a noteszt, őt is. Közben eltelik majdnem száz év. A rádióműsor ismétlését4 sok évvel később véletlen hallgatom meg.
      Megdöbbenek az említett noteszen. Hát mégis megvan? Levélváltás, telefonok.
      Sokáig semmi.
      Aztán egyszer csak megérkezik a notesz befényképezve.
      Állítólag egy ágy végébe csúszva pihent húsz évet.
      Izgatottan rendezem az oldalakat, pótolom a tartalomból sejthető hiányzó verseket, rakom össze a formát, a sorrendet, amelyet szerzője kívánt. Az utolsó előtti vers másként volt előttünk ismeretes. 1914 augusztusában írott darab. De a többiben is sok az átdolgozás.
      Ezzel teljes lett a gyűjtemény. Megvan az összes kötet, melyet édesanyja adott ki, megvan az angol verseskötet, melyet egykori londoni barátai, s megvan a Notesz is. És ami a legfontosabb, megvan a sorrend, ahogy ő szerette volna.
      Talán nem mind, talán nem egyenletes a színvonal, de Békássy több verse, prózája, esszéje méltó rá, hogy a magyar olvasók és irodalomtörténet is figyeljen rá. Érdemes világát elérhetővé tenni a közönség számára, s most már minden adott is hozzá.
      Élesebb és színesebb a kép az első háborúról, a régi Magyarországról, az akkori magyar, sőt angol irodalomról. De még inkább a teljes anyagból jól megismerhetünk egy századeleji fiatalember szikrázó szellemét, ragyogó lelkét és döbbenetes sorsát, aki a tömegsírból előásott, s mostanra megkerült noteszében lévő utolsó előtti versben így fohászkodik: „Mert mint a víz, ha gát sehol sem tartja fenn, / Úgy múlnak napjaink, s az egyes sorsokat / Hiába kérdezem, ha elfogy életem, / Add meg míg létezem igaz nyugalmamat!”5

 

 

1 Molnár Ferenc: Egy haditudósító emlékei. Budapest. Franklin. 1916.
2 Békássy Ferenc (megjelent) művei a Franklinnál és a Lampel R. Könyvkereskedésnél: 1. Elmerült sziget. Versek. (113 l.) Bp. 1915.; 2-3. Fantáziák és gondolatok I. Versek. (147 l.)  Bp. 1916.; II. Prózák. (194 l.) Bp. 1916.; 4. Tanulmányok és jegyzetek, I. Írókról és irodalmakról. (240 l.) Bp. 1917.
3 Békássy Ferenc: Adriatica and Other Poems. Szerkesztette: Virgina és Leonard Woolf. Hogarth Press. London. 1925.
4 Kard és kereszt. Cambrige és a zsennyei Békássy-kastély – Kossuth Rádió. 2005. október 2., 16.04-17.00
5 Az 1915-ös Elmerült sziget c. kötetben Hazám az otthonom, a Noteszben A sennyei kert címmel.