Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2008. 7. sz.
 
 

VASADI PÉTER

 

Mindennapi – a nyelvről

 

 

Minél élesebben látom ebben a tegnap még megbecsült emberben a hiúság, az idegenség és a romlottság lerakódott guanóját, mely lassan engem is elnehezít, annál inkább mosom el magamban az arcát, hogy újra kirajzolja sietősen. El akarom feledni még a nevét is, hátha... de nem megy. Ellenem dolgozik. Ráerősít. Túlhangsúlyoz. Bizonygatja, amit nem lehet. Belekeveredik a tyúkperek érdektelenségébe. Szüless már meg, sugallom. Dühösen gyűri össze költészetének tájait, mikben azért eddig is rácsodálkoztam a kulissza favázára ott, ahol egy térképszerű domboldal lemaródott, s most hirtelen, mint véresszájú vadak futkosnak a maradék mezőkön a gonosztettek; nem csak előadja, henceg velük. Ő maga vágja kettőbe a valóságát: itt egymásra vetett vázlatok, ott egy nagy szókupac. Mint egy elromlott kávéautomata, belül csörömpöl, omlik le s tocsog önmagában a szerkezet. Mintha jeget nyeltem volna, belül fázom. Megértem végre, pusztulásnak indult. De miért? Miért? S elpusztítja bennem is azt, ami ő volt eredetében, s én-né lett bizalomból. 

*

Azt mondja valaki: a nyolcvanas-kilencvenes évek ketrecében járkál a mai magyar irodalom és képzőművészet (Egésze? Zöme? Nem tudom...). Ez az ige, járkál, ez tetszik nekem. Ketrecében járkál, s föl-fölmorran? Fekete párduc volna? Csíkos anyatigris? Ez érdekes, mert az irodalom és a képzőművészet azért „le van szólva” föntebb. Most mindegy, így van-e a dolog, nincs így. Elképzelem, hogy valakit az, amilyennek látja, idegesíti. Nagyon is. Nyilván, mert maga a jelen vagy éppen „a jövő hangján” szól, vagy akar szólni, úgy lát, olyannak vél, úgy ragoz. Engem meg ez „a jövő hangja” iránti igény, ez az ítélő bizonyosság, vagy – mit tudom én – az egyedüli érvényesség-érzet, -tudat, ez idegesít. Mert igenis: csak termékenyítő bizonytalanság adatik, quasi „jövő” a szellemben. Neki is.
    Jó, mondja másképpen. Más képet mondjon, mert mást lát; ami különben kötelessége is – ha igazi. Vagy már maga a kép is (be)tiltatik? Nem szabad kép-zelni? Nem illik? Absztrahálj, ha kedves az életed? Az elvont kép is kép. A régi irodalom már nem irodalom? ... Régi nincs. Ha ma még él, nem régi. Akkor az volt az új. Meglepő hírem van: ismerek (sokadmagammal) örök, azaz halhatatlan irodalmat, s képzőművészetet. De így ez az egész egy jó nagy marhaság. Ilyen obskurusan akkor merül föl, vagy inkább bele a szellem esszenciájába az idő, mint egy vastüske, amikor a jónak, a nagyon jónak, a zseniálisnak az – egyébként valamiképpen biztos – attribútumai elhomályosulnak az „agyakban”.
    És mi az, hogy a 80-as, 90-es évek művészete? Bizonyos, hogy az valamilyen. De nem tennék rá, hogy már elég pontosan megsaccolhatni, milyen. Számon tartani, katalogizálni, igen. Emlékezni rá, hagyni tompulni hatását, erősödni, igen. Súlyozni? Megmérni, távlat híján? Bocsánat, s ha lehetne is, engem például ez egyáltalán nem érdekel. Mármint a súlyozás. Egyedül a mű, a jelentése, a szépsége, az ereje; elmélkedni róla, miért ne? Heveny s megalázó volna sorolni az évtizedek legjobbjait. Ugyan, kérem... És mind a többi azóta, mint esélyes, a mai napig. Nincs itt ketrec. Ketrec-látás van. Az meg nem jó. Nincs itt megállás. Csinálni kell. Ennyi. 

*

Olvasom a nyelvről, hogy az eszköz; nem eszköz. A nyelv sajtár a tejnek. Szalmafonatú kosár a nyelv, benne kék vagy piroskockás len kendőben a ropogósra sült kenyér, a szellem. Ha meg van szórva a húsa szezámmaggal, akkor a lélekkel átjárt szellem. A te szellemed. A többiek ennivalója. Onnan is jön a nyelved illata, a szádból. Nem a nyelv él bennünk, hanem mindenestül mi élünk a nyelvben. Beleférünk. Úszunk benne. Partra lépünk belőle, az Esztétika nevű paradicsomi sziget partjára. Ezen a szigeten a rózsaszín bojtos Filozófia kókuszpálmafák lógatják lombjaikat. Ott napozunk a fövenyen. A nyelv gyümölcs. Szaftos, mint az őszi, sárga flaskó-körte, mely enyhén citromízű, jonathán rostokkal a héja alatt, s apró-mandula magja van. A nyelv az a fölkomorló felhőfront, amely a lemenő Napot fokról fokra, fenyegetően takarja el. A nyelv az méhszáj. Ruganyos köldökzsinór. A friss járás üteme. A beszédes csönd lassú, megállíthatatlan terjedése. Létra; nem tudni, mihez támaszkodik fönt, lent a te, az ők, a mi mélyünkben talál erős anyaföldet. Csak a nyelv képes a legéberebb álmodásra – anélkül, hogy álmodozna –, vagyis benne és általa egész s igaz a tőről metszett valóság; ez az a „Minden máshol van” rejtjelű ténylegesség. A nyelv nem szirupos, kacifántos, kiagyalt, mendemondás; él, mint egy baromfiudvar, mint egy zenekar, mint egy föld-, s fahéjszagú piac. A nyelv nem hajlandó ideologikus eszme-trikóba bújni, még „művésziesen” sem. Nem csak az igazról beszél, hanem maga az igazság. A nyelv az igazság teste. Élet. Mégha a torok nem is tud hangot adni neki. Akkor nyög, ümget, harákol, de jelez. A nyelv gyönyörűség, mert teremti a valóságot.