VASADI PÉTER
Mindennapi a nyelvről
Minél élesebben látom ebben a tegnap még megbecsült emberben a hiúság, az idegenség és a romlottság lerakódott guanóját, mely lassan engem is elnehezít, annál inkább mosom el magamban az arcát, hogy újra kirajzolja sietősen. El akarom feledni még a nevét is, hátha... de nem megy. Ellenem dolgozik. Ráerősít. Túlhangsúlyoz. Bizonygatja, amit nem lehet. Belekeveredik a tyúkperek érdektelenségébe. Szüless már meg, sugallom. Dühösen gyűri össze költészetének tájait, mikben azért eddig is rácsodálkoztam a kulissza favázára ott, ahol egy térképszerű domboldal lemaródott, s most hirtelen, mint véresszájú vadak futkosnak a maradék mezőkön a gonosztettek; nem csak előadja, henceg velük. Ő maga vágja kettőbe a valóságát: itt egymásra vetett vázlatok, ott egy nagy szókupac. Mint egy elromlott kávéautomata, belül csörömpöl, omlik le s tocsog önmagában a szerkezet. Mintha jeget nyeltem volna, belül fázom. Megértem végre, pusztulásnak indult. De miért? Miért? S elpusztítja bennem is azt, ami ő volt eredetében, s én-né lett bizalomból. *
Azt mondja valaki: a nyolcvanas-kilencvenes évek ketrecében járkál a mai
magyar irodalom és képzőművészet (Egésze? Zöme? Nem tudom...). Ez az ige,
járkál, ez tetszik nekem. Ketrecében járkál, s föl-fölmorran? Fekete párduc
volna? Csíkos anyatigris? Ez érdekes, mert az irodalom és a képzőművészet
azért le van szólva föntebb. Most mindegy, így van-e a dolog,
nincs így. Elképzelem, hogy valakit az, amilyennek látja, idegesíti. Nagyon
is. Nyilván, mert maga a jelen vagy éppen a jövő hangján szól,
vagy akar szólni, úgy lát, olyannak vél, úgy ragoz. Engem meg ez a
jövő hangja iránti igény, ez az ítélő bizonyosság, vagy mit
tudom én az egyedüli érvényesség-érzet, -tudat, ez idegesít. Mert
igenis: csak termékenyítő bizonytalanság adatik, quasi jövő
a szellemben. Neki is. * Olvasom a nyelvről, hogy az eszköz; nem eszköz. A nyelv sajtár a tejnek. Szalmafonatú kosár a nyelv, benne kék vagy piroskockás len kendőben a ropogósra sült kenyér, a szellem. Ha meg van szórva a húsa szezámmaggal, akkor a lélekkel átjárt szellem. A te szellemed. A többiek ennivalója. Onnan is jön a nyelved illata, a szádból. Nem a nyelv él bennünk, hanem mindenestül mi élünk a nyelvben. Beleférünk. Úszunk benne. Partra lépünk belőle, az Esztétika nevű paradicsomi sziget partjára. Ezen a szigeten a rózsaszín bojtos Filozófia kókuszpálmafák lógatják lombjaikat. Ott napozunk a fövenyen. A nyelv gyümölcs. Szaftos, mint az őszi, sárga flaskó-körte, mely enyhén citromízű, jonathán rostokkal a héja alatt, s apró-mandula magja van. A nyelv az a fölkomorló felhőfront, amely a lemenő Napot fokról fokra, fenyegetően takarja el. A nyelv az méhszáj. Ruganyos köldökzsinór. A friss járás üteme. A beszédes csönd lassú, megállíthatatlan terjedése. Létra; nem tudni, mihez támaszkodik fönt, lent a te, az ők, a mi mélyünkben talál erős anyaföldet. Csak a nyelv képes a legéberebb álmodásra anélkül, hogy álmodozna , vagyis benne és általa egész s igaz a tőről metszett valóság; ez az a Minden máshol van rejtjelű ténylegesség. A nyelv nem szirupos, kacifántos, kiagyalt, mendemondás; él, mint egy baromfiudvar, mint egy zenekar, mint egy föld-, s fahéjszagú piac. A nyelv nem hajlandó ideologikus eszme-trikóba bújni, még művésziesen sem. Nem csak az igazról beszél, hanem maga az igazság. A nyelv az igazság teste. Élet. Mégha a torok nem is tud hangot adni neki. Akkor nyög, ümget, harákol, de jelez. A nyelv gyönyörűség, mert teremti a valóságot.
|