Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2008. 7. sz.
 
 

TANDORI DEZSŐ

 

Két „Vas István” 



I.

 

Borzadva gondolok vissza a városra, vissza magamra
„lenn” a városban, ez nem a Város, melyről Te írtál
– bár ugyanaz –, és borzadva gondolom, hogy a tavasz
ócska, szent, pendely rímének örülnöm kell majd,
állni gesztenyefáink alatt, melyek mint ponyva,
Isten vendéglőteraszán, nincsenek kitolva
svájci fogaskerekűvasutak friss fesettségével,
kalandok feslettségével, nem a város többnyire
nekem egy szar, úgy magammal együtt. Hibám.
Mint Kafka, nem rohanok le már, ha családi asztal
mellett nem marasztal malaszttal Kosztolányi-szelídség,
ah, léha rímét! neki! de néhainak igérkezik saját
szemében a léhai, s így rájön, ami reá jön, mi minden
lehet az, s érzi, helyben maradni, nem pedig el innen.
Ah, nem szar a Város, csak néha poros meg sáros,
meg átmeneti, úgy nem kell neki, az, de úgy kell neki,
mit maradtál itt, Város, mit nem szereltél magad alá
kerekeket, mentél volna ki Sávjcba, fél Svájc csak
jöttödet várta, csúszkálhattál volna a Mont Blanc blank
oldalán, vasútnevű kártyát csekély nyomtávon játszhattál
volna, hány tóra nézhettél volna csak! s mily ponyvák
alatt, kinyomják égi akaratok a zöld áldáshozót, árnyakkal,
árnnyal velük madárdal, városom, kis V-vel, rád gondoltam
az éjjel, s baleseteidre, Pista, hány ért engem is,
és rájöttem, rám jött, hogy csak a baleset nem hamis
ebben az életben, s Város vagy város, halállal határos
mindje. Kell-e a „kitolva” után vessző az imént, vissza-
süppedek monda-
t állagomba, ez van nekünk itt kiporciózva.


II. 

Kiporciózva minden porcikánk,
halál iránt,
kiporciózva minden porcicánk,
ahogy nézünk ódon rímmel haránt,
egy autóbaleset leránt,
egy majdnem,
visszavacog éjente,
ezt nem
kellett vón, ezt még megúsztam,
s menten
bánom, mit volt, hogy a városba lementem,
a jégen kétszer elcsúsztam,
egyszer embóliát alapozva akár,
másutt a látható kár
nagyobb volt, de a baj kisebb.
Ki kényszerített, hogy a pirosban bemenjek
a hétsávos útra, ah, sávos, ah Város,
s hogy kijózanodtam, mennyire fegyelmezetten,
mintha a Te századosod prelegált volna nékem, és mentem
józanul tovább, hagyva magam mögött háborúk, halálok sorát,
hagyva Szép Ernőt, mint az Ernő úr minden
nadrágját, barátját, nőjét vagy könyvét,
ment volna, elhagyni város-határt szívből vagy nem olyan
önként, menni emberszagban, ah, városi porban,
veszély nem tudni, hol van,
veszélyek emléke a sötétbe belobban,
ah, éjszaka. Hát mit higgyek?

Menjek, ne menjek? Mondjak, ne mondjak? Akarom, nem akarom?
Nyomorék maradt a karom. Combtő izületeim beton-
oszlopokat játszanak velem, jó, az építkezést nézhetem
várostársakkal a Fehér-piac épületéből,
de ha leülök valahova, nem tudom, hogyan kelek föl,
dermedten állok, a vécén a mosdóba kapaszkodom,
aztán jön vissza a járás. És nem hittem, így megkopaszodom,
láttam egyszer egy így, épp így kopaszodó embert,
szövetbolti eladó
volt, huszonkétéves voltam, azt gondoltam,
szövetboltban lehet csak ilyen rémesen hajat hullatni,
de most könnyet hullatni? Eliot, lemenjek-e?
Mint Prufrock, a neves Ének soraiban,
felteszem az élet nagy kérdéseit sorban.
Első e sorban, hogy ma akkor itthon maradjak-e,
feleség kerekes húzókocsiban mindent meghoz,
két üveg bort plusz hozzáírok e javakhoz,
mert ha lemennék, egyből bemennék,
holott a...
holott rég tudom. Jaj, Pista, ez a két „Vas István”,
mit Lelked, remélem, nem bán, olyan mint a sakkba’
az, hogy „Két Plachutta”, híres és jellegzetes
feladványszerző volt ő, a cseh iskola
egyik megalapítója, dolgok továbblapozója.
És Kondor, aki azt mondta, végül egy üreset
lapoz majd. Én meg, kései társuk,
hogy nálam Idő és Tér egymáson átfut,
mint túl gyors lapozásban, Idő és Tér
nmálam nem merülnek meg egymásban, tehát
már nem tudom betartani, mondjuk, a tíz órát,
tizenegy órát, hogy egy hajdani gesztenyefás
teraszon ott leszek akkor; ott leszek, csak nem
pont aznap és pont tizenegykor, Idő és Tér nálam
nem jön össze többé, találkozásban.

Látod, Pista, én lettem végül a Szó Szerinti.
Egyik dolgom a másikát leinti,
csak vannak mégis elintézendők, és ha
tényleg nem tudok járni se már, körülállnak, karéjba
rendeződve, a rím miatt, ezek a teendők,
míg azt nem mondják végre, hogy: „Eljött...”

Utolsó óra és utolsó hely, hadd üsselek el titeket valamivel,
természetes, hogy viccel. Bár megkomolyodtam, s valóban.
Már nem hiszek egyetlen lovon kívül semmi lóban,
s hogy megkosztolányizzam, nem hiszek képzetben, se valóban,
s nem képzetesen, de valósan, és ezért gondolkoztam
Wittgensteinen is csaknem négy évtizedet,
míg ez megszületett, de leírhatatlan, mindjárt látjuk:
”Amiről nem lehet beszélni, arról” – ez született meg,
mondás, melynek végén nincs helye pontnak, gondolatjelnek,
semmi jelben nem mondható ez, a kezdet is fejjel
lefelé kérdőjellel kezdődhetne, vagy én nem tudom,
mert még ezt se mondhatom, s ez nem süket halászok beszélgetése,
kellett egy idő, egy térben, hogy az ember ezt elérje
(s ne akarjon állni a Város elébe
se, ne akarjon más takaró alatt aludni, csak saját öreg takarója
alatt, s legyen mindig esze, mely úti bőröndje bepakolásától
megóvja), kellett, hogy érezzem? tú van ragozva,
amiről nem lehet beszélni, túl, azzal, hogy „arról hallgatni kell”,
helyette lesz majd, s az egész helyett lesz valami jel,
mint halott madárkáink felett a fű meg a por,
hogy itt éltem, ilyeneken nem fértem
rég porrá és fűvé lett bőrömbe valamikor.

A többi mind itt marad, bőröndben, mondom,
és nincs, hogy – néhai – a léhait ontom.* 

 

 

 

* S tele a vers allúziókkal, míg semmilyen illúziókkal.
S az ember kacaggat, míg mindene szaggat.