| |
Domokos
Mátyás levele
Csokits Jánoshoz*
Budapest,
2005. február 22-én.
Kedves
János,
elolvastam A tükör cserepeit (melynek keresztapja volnék...) –
Vagy negyven esztendővel ezelőtt írtam egy esszét néhai Gyergyai Albert
esszéiről, s azzal kezdtem észrevételeimet, hogy a dicséret orgonája mindig
egyhangú kissé a változatos kritika szólamaihoz képest. – Nos, érd
be Te is ezzel az egyhangú búgással, de hát mit csináljak?, remek a könyved!
Újraolvastam becsülettel valamennyi írását, azokat is, amelyeket már ismertem,
mert egy könyv szerkesztését nem lehet emlékezetből elvégezni, továbbá
a kiadói gyakorlati tennivalóktól függetlenül is – a könyv önmagában
egy nehezen leírható külön egység, több mint a benne szereplő írások összessége.
Persze, ez csak az igazi könyveknél van így, s a Gutenberg-galaxis
mai hígulása idején csak egyre kevesebb ilyen igazi könyvvel lehet találkozása
az olvasónak, mint a Tiéd.
De hogy moduláljam is kissé az orgonabúgást: különböző
időpontokban és különböző, egymástól látszólag távol eső témákról szóló
írásaidat összepántolja a szemlélet és a hang egysége: a kifejezésben
is megnyilvánuló világlátás. Ez újra meggyőz régi rögeszmémről, hogy ti.
az igazi írásnak, a maga módján, emberi fogyasztásra alkalmas nyelven
kell szólnia a másik személyhez, mert ezen a téren a jó szándék nem elég
(és még csak nem is dicséretes, a halandzsákról, amelyek ellen könyved
is tiltakozik, nem is beszélve...), s ugyanakkor a Te írói hangod, az
a mód, ahogyan elmondod a magadét, nem híg: akkor sem, ha az elemzés mikroszkopikus
szférákba is belép (lásd Cs. Szabóval való vitád), s életre képes kelteni
a több ezer év előtti anyagot is (lásd római tanulmányaid). – Továbbá:
minden írásodnak van valamiféle metajelentése is (hogy miféle?
külön-külön majd élőszóval el is mondom), s ennek köszönhető, hogy a történelmi
időtől és a témák különbözőségétől függetlenül is érvényesek. Magamon
vettem észre, hogy a tőlünk messze lévőnek gondolt írásaid – főleg
a nyugati világ s elsősorban az amerikai világ bolondériáival foglalkozó
írásaid húsz-harminc-ötven év késéssel minálunk is egyre időszerűbbé válnak:
állandóan azt éreztem olvasás közben, hogy de te narratur, hogy a mi feltartóztathatatlanul
közeledő szép új világunk diagnózisait olvasom. Még egyszer, szívből gratulálok,
önzetlen örömöt érzek, holott irigykedhetnék is, hiszen az esszé az én
óceánom is, de hát az óceánban sok nagy hal elfér, s mivel nagy a halpusztulás,
amit főleg a posztkommunista/posztmodern méreg okoz, őszintén örülök,
hogy nem vagyok egyedül az írói gondolkodás őselemében, az esszé műfajában.
Most pedig néhány „szerkesztői” észrevétel:
1.) elolvasva az anyagot, még inkább meggyőződtem,
hogy nem voltam rossz keresztapa: a cím – ahogy a mélymagyarok mondják
– OKÉ!
2.) Az anyagot a témák természetes módon tagolják három
ciklusra: most már csak jó cikluscímeket kellene találni. Beszéljünk erről
is „élőben”.
3.) Az első írásnak – Pontok és pontatlanságok
– a szerkezetét helyedben megváltoztatnám, mégpedig úgy, hogy
az anyagot időrendbe sorolnám, mert így világosabb a vita indítéka (Függeléket
nem olvas el senki), s homogénabbá válik az egész folyamat. Közös cím
lehetne a Pontok és pontatlanságok, ami nyugodtan megmaradhatna
a mostani helyén is, tehát ezt a sorrendet javasolom, a főcím után következő
négy írás így festene (s ez esetben nem „hangzana”): a.) Itt
nyugosznak a honvédek b.) Nyugodjanak a honvédek c.) Pontok
és pontatlanságok d.) Mi áll a kéziraton? (Megfelelő tipográfiával
s módon jelezve azt is, hogy az a., b., c. levélként íródott.)
4.) Nem tudom, szükséges-e jelezni, hogy a Szózat
és A walesi bárdok részlete egy nagyobb tanulmánynak? Egyrészt
szuverén jogod, hogy meglévő írásodból kiemeld, másrészt az olvasó megkérdi,
hogy miért nem adod közre az egész tanulmányt, hiszen az könyvben jobban
elfér, mint folyóiratban?
5.) A Ted Hughes-versek esetében is meg kellene jegyezni,
hogy az idézeteket Te fordítottad.
6.) Az Angol Gulagban az Animal Farmot „Állatmajor”-nak
fordítod. A magyar szokás: Állatfarm. Másutt Te is így használod –
ezt célszerű egységesíteni.
S ezzel vége. – Amit az afrocentristák kapcsán említesz, hogy szerintük
Szókratész néger volt stb., Pascal mondása jut eszembe, hogy: ha a lovak
ismernék Istent, bizonyára lónak képzelnék.
Kedves János! – Üljünk majd össze, amikor időbeosztásod
engedi. (Idő van bőven.)
Ölel: Matyi
U.
i.: Miközben a gyerekszülés céljára kölcsönvett római asszony históriáját
olvastam, megcsörrent a telefon, és nagyobbik fiam közölte, hogy megszületett
ötödik unokám: Domokos Lóránt!
* A hagyatékból. Sebestyén Ilona közlése.
|
|