| |
TÓTH
LÁSZLÓ
A műveltség tágassága
Liszka
József két könyvéről
Ha jól emlékszem, Lengyel József írta valahol, hogy a napló a nem közlésre
szánt közlemény. Műfaj, amely e kettősségben hordja lényegét. Persze,
a lehetetlent kísérti meg ez is: megkötni az illó gondolatot, rögzíteni
a múló időt. Ilyen értelemben egyenrangú a többivel, ugyanaz a mélység
s magasság feszül(het) benne egymásnak, ugyanazt a lehetetlent kísérti
meg a maga rögtönzöttségével, pillanatszerűségével, mint bármelyik irodalmi
műfaj, mint egy formailag-gondolatilag tökéletesre csiszolt szonett. Esetlegessége,
esetlensége, esendősége néha talán fokozza is az olvasása közbeni izgalmat,
növeli beavatottság-élményünket: a primert avatja céllá, lehetővé téve
számunkra, hogy a személyiség, személyesség olyan rétegeire nyissunk rá,
amelyet bárkivel való találkozásunk egyébként rejtve hagyna előttünk.
Írhatunk naplót szemérmességből. Írhatunk kényszerűségből: megkötöttségeink
miatt. Nem mondhatom el senkinek... elmondom hát magamnak... különben
is, hátha egyszer valaki mégis megtalálja... Személyiséghigiéniai okai
is lehetnek hát a naplóírásnak: ilyenkor a napló szelep, melyen kiengedhetjük
a felgyülemlett gőzt, mielőtt szétvetne bennünket. Tehát a személyiség
önvédelme is lehet, annak integritását is segíthet megőrizni, különösen
ha e személyiség fokozottan veszélyeztetett helyzetben van. De a naplóírás
a rendszeresség iskolája – gondolkodásunk karbantartója, beszédkészségünk
fejlesztője, stílusunk csiszolója – is. Vagy egyszerűen csak az emlékezetünket
hosszabbítjuk meg vele s általa, s életünk kiterjesztését szolgálja. Persze,
van ebben rafinéria is elég: magamnak mondom (írom), hogy más is tudja...
Ha eleve másnak mondanám, másképp hangzana ugyanaz, szavaim belőlem is
mást mutatnának, tehát közlendőmben én is más lennék. A napló tehát mindig
valamilyen viszonyt testesít meg, mindig valamilyen kapcsolódás (vagy
annak vágya). Üzenete, értelme abban rejlik, hogy viszonyt kezdeményez,
s mi felvesszük a nekünk dobott kesztyűt, elfogadjuk a kihívást, mellyel
utunkat állja. A naplóírás – nem kis részben – az én felszabadítása:
elsődlegesen az írója, áttételesen az olvasója számára is. Éppen ezért
a napló annyiféle, ahányan írják. És írják is sokan, mert naplót mindenki
írhat; a szerelmes tinilányoktól a komor szobatudósokig – jobb nem
is sorolnom most.
A magyar irodalomban is se szeri, se száma a naplóíró
íróknak. A napló persze nem emlékirat. A memoár, az önéletírás már formát
feltételez, bizonyos szervezettséget invokál. Az már gazdálkodás, mindennel,
amink van: anyagunkkal, életünkkel. A napló a formátlan forma, a szervezetlen
szervezettség, a pazarló megtartás. Klasszikusaink sok esetben az irodalmi,
írói napló klasszikusai is. És vannak köztük, akiknek naplói az életművük
súlyát, rangját megadó műveikkel egyenrangúak. Máraiéi például, akinek
naplói valamiképpen az Egy polgár vallomásait is továbbmondják
egyben.
Szlovákiai magyar írástudó eddig nemigen élt –
legalábbis ami látható belőle – a megszólalás naplóbeli lehetőségeivel.
Fábry Zoltán 1945-1948 között vezetett, ám csupán a rendszerváltás táján
előkerült Üresjárat című, a reveláció erejével ható naplóján kívül
csak Grendel Lajos Rosszkedvem naplója cím alá rótt feljegyzéseinek
most már két folyama méltó e kevés számú elszánások közül leginkább a
figyelemre. S ismeretesek még Gál Sándor és Tőzsér Árpád évtizedeken át
vezetett, de csak nemrégiben publikálni kezdett naplói, s, mintegy kuriózumként,
idetartozik Cs. Liszka Györgyi kettős naplókönyve, az egy tizenéves lány
lelki világában és mindennapjaiban eligazító Lilla naplója (1977-1979;
1979-1981, mindkét kötet 2005-ben), és ezzel nagyjából kész is a –
lehet, nem teljes – leltár. Legutóbb a jeles néprajzkutató, etnológus
Liszka József – egyébiránt Cs. Liszka Györgyi testvérbátyja –
rukkolt elő váratlanul (a dunaszerdahelyi Lilium Aurum Kiadó jóvoltából)
naplójegyzeteivel, és rögtön két kötettel is (Termékeny homályban,
2006; Úton lenni..., 2007), melyek 1976-tól, húszéves korától rajzolják
fel szerzőjük emberi és szakmai fejlődésének hátterét. Az idén ötvenkettedik
évében járó Liszka gyakorlatilag huszonkilenc esztendeje, még néprajz-régészet
szakos végzős budapesti egyetemistaként robbant be – kisebb újságközlemények
után – egy, a csehszlovákiai magyar néprajzi kutatás akkori helyzetéről,
lehetséges feladatairól elmélkedő, a pozsonyi Vasárnapi Új Szóban
megjelent 1979-es vitaindítójával a kulturális-szellemi, szakmai-olvasói
köztudatba („Tudománynak kezdetiről.” Megjegyzések
a szlovákiai magyarság néprajzi kutatásának kérdéseihez). Azóta a
szlovákiai magyar néprajzi kutatás megszervezése, intézményesítése érdekében
kifejtett, példaadóan hatalmas szervezőmunka, több száz szak- és ismeretterjesztő
cikk, számos szak- és ismeretterjesztő kiadvány, illetve közel kéttucatnyi
könyv van mögötte. Ez utóbbiak közül már rögtön az első, az alapfokú néprajzi
ismereteket az ifjúság számára összefoglaló Ágas-bogas fa is kivételes
siker volt 1986-ban (nemcsak csehszlovákiai magyar viszonylatban), s azóta
több kiadást is megért, hogy aztán jónéhány alapvető jelentőségű, múltkutató
összegezés (mint például A szlovákiai magyar nemzetiség etnográfiai
és folklorisztikai bibliográfiája a 19. század elejétől 1986 végéig,
1988, vagy a Magyar néprajzi kutatások Szlovákiában 1918-1938,
1990, illetve az Őrei a múltnak. A vidéki múzeumok, tájházak,
néprajzi gyűjtemények Dél-Szlovákiában, 1994) és számos részmonográfia
után megszülessen műhelyében az első komoly szintézis, az azóta szlovákul
is kiadott A szlovákiai magyarok néprajza 2002-ben. Szak-, illetve
közírói munkássága mellett jelentős tudomány- és közösségszervező munka
áll mögötte ugyanekkor. A (cseh)szlovákiai magyar tudományosság és tudományszervezés
Liszka fellépésének idején meglehetősen gyermekcipőben járt még, és komolyabb
intézményes lehetőségek, illetve háttér nélkül a műkedvelés keretei közé
kényszerült, s ha voltak is kiemelkedői személyiségei (mint például az
irodalomtudós Turczel Lajos és Zeman László, a nyelvész Jakab István,
a népdalkutató és -gyűjtő Ág Tibor, a néptánckutató és -gyűjtő Takács
András, a tárgyi néprajznak elkötelezett Méryné Tóth Margit vagy a történész
Püspöki Nagy Péter), az egészet inkább a belterjesség és az ösztönösség
jellemezte. S épp ez ellen lépett fel a címét Apáczai Csere János Enciklopédiájából
kölcsönző nevezetes vitaindítójában a végzős köbölkúti egyetemista, Liszka
József, aki miután számot vetett a (cseh)szlovákiai magyar néprajzi kutatás
időszerű, nem éppen szívderítő helyzetével, egyúttal – „egy
múlófélben levő és egy most születő értékrend” ütközőpontján –
kijelölte azt a programot, melyet mind a maga, mind pedig szélesebb összefüggésben
követendőnek tartott: „Mivel a néprajztudomány tájainkon még gyermekcipőben
sem jár, a legsürgetőbben elvégzendő feladatnak a gyűjtések körének kijelölése
és meggyorsítása látszik. [...] Történtek elszigetelt kísérletek a szervezettebb
néprajzi kutatások megindítására is, ám ezek az akciók általában már a
kibontakozásnál elvetéltek. [...]össze kellene állítani a szlovákiai magyarság
néprajzi bibliográfiáját. [...]kísérletet kellene tenni egy tudománytörténeti
áttekintést szolgáló vázlat összeállítására is. [...] Valamilyen tudományról
csak akkor beszélhetünk, ha az intézményes keretek között, megfelelő számú
képzett szakemberrel, előre kidolgozott tervek alapján folyamatosan létezik.
[...]főleg a tárgyi és társadalomnéprajz területén [...] elkeserítően
nagyok a fehér foltok[...] Nem szúrópróbákra van azonban szükség, hanem
átgondolt, összehangolt, megszervezett feltáró munkára.” Ugyanis
„ha néphagyományainkat veszni hagynánk, és meg sem kísérelnénk azokat
mai nemzetiségi kultúránkba beépíteni – kétes jövővel, gyökértelenül
lebegnénk”. S azóta Liszka – az elmúlt (közel) három évtizedben
–, saját gyűjtő- és kutatómunkája mellett, mondhatni, intézményi
feladatokat is ellátott: néprajzi gyűjtőmozgalmat és táborokat szervezett,
néprajzi társaságot alapított, irányította a komáromi Duna Menti Múzeum
Magyar Nemzetiségi Osztályát, tudományos tanácskozásokat és kiadványokat
szervezett, szlovákiai magyar, továbbá magyarországi, erdélyi, valamint
szlovák, osztrák és német szaklapokban publikált, miközben tanulmányait
is kitartóan folytatta; 1996-1997-ben a müncheni, illetve a marburgi egyetem,
2000-2003 között a Passaui Egyetem Néprajzi Tanszékének Humboldt-ösztöndíjas
vendégkutatója s -előadója volt – felsorolni is sok. Jelenleg a somorjai
Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központjának intézményalapító
igazgatója, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön (MTK) Elnöki Bizottságának
tagja. Tudományszervezői törekvéseit, tudományos eredményeit már eddig
is számos díjjal, elismeréssel jutalmazták (egyebek közt 1988-ban elnyerte
a Magyar Néprajzi Társaság Jankó János-díját, megkapta a Szlovák Néprajzi
Társaság Nívódíját, továbbá a Fábry Zoltán-díjat, a pozsonyi Márai Sándor
Alapítvány Nyitott Európáért Díját, a Jedlik Ányos-díjat, a Madách-Posonium
Különdíját, 2005-ben pedig a Magyar Tudományos Akadémia Arany János-díját).
Mindezen törekvések és eredmények hátterét árnyaltan
és megfelelő részletességgel rajzolja ki tudós szerzőnk két naplókötete,
melyeket azért tartok lényeges opusoknak a pályáján, mert éppen azt a
sok küzdelmet, teremtő kételyt, önmarcangolást és széles körű – nemcsak
hivatása szakirodalmára szorítkozó – műveltséganyagot világítják
meg közvetlen fénnyel, mely nagyon sok kutatónk, tudósunk esetében rejtve
marad. Liszka rokonszenves emberi tulajdonságai: a szerénység egyfelől
(„Az embernek mindig kétségbe kell vonnia saját eredményeit”),
a pályatudatosság másfelől; a körültekintő és határozott irányvonalú jövőépítés
egyfelől, a következetes műveltséggyarapítás és fáradhatatlan önépítés
másfelől – melyek nélkül eddigi teljesítménye sem születhetett volna
meg, de amelyek a jövőben még előtte levő tudományos szintézisre is képessé
teszik őt. Liszka József nagy munkabírással, okosan gazdálkodik mindazzal,
amit sorsa rendelt neki, és amit saját szorgalmából megszerzett, ami a
birtokában van. Pedig, említettem, nem volt könnyű helyzetben. Hiszen
egy olyan környezetben adatott meg neki, illetve óhajtott tudományos munkát
végezni, ahol azt az ehhez szükséges közeg és feltételek megteremtésével
kellett – néhány társával összefogva – kezdenie. Neki is keseredett
mindeközben jó néhányszor. Például amikor elvégezte az egyetemet,
s hazakerülve, az érsekújvári múzeum néprajzos-muzeológusaként hirtelen
hiányozni kezdtek munkájához-önépítéséhez az olyan jól kiépített könyvtárak,
mint amilyenekhez budapesti egyetemistaként hozzászokott („Őrület
ez az elzártság, könyvtárnélküliség! [...] Ilyenkor kezdek aztán mindig
kételkedni a honi tudományosságunk kiépíthetőségébe vetett hitemen...”),
máskor a szellemi műhelyek hiányától szenvedett, ami megint csak a „»szlovákiai
magyar tudományosság« kialakításának lehetőségeibe” vetett hitét
ingatta meg.
Naplófeljegyzéseit példás szerénységgel olyan, a
maga gondolatainak, kételyeinek, vívódásainak rögzítését is szolgáló „stílusgyakorlatoknak”
nevezi, melyek „írás- és gondolkodási készségét hivatottak karbantartani”.
Liszka, saját bevallása szerint, tizenhárom éves korában kapott rá a naplóírásra,
s már ennek mikéntje is jellemző: első feljegyzéseit, egy éven keresztül,
hogy magát a nyelvet is gyakorolja, németül vetette papírra. S jellemző
az is, hogy 1976-os, húszéves kori naplójának mindjárt a második feljegyzésében
a következő mondatot másolja ki az Irodalmi Szemle valamelyik akkori
számából: „Aki két szóval mondja el, amit eggyel is érthetően, szabatosan
kifejezhetne, egyéb aljasságokra is képes.” Úgy gondolom, a szakmai
mellett éppen ez a rögtön a kezdet kezdetén felismert és gyakorolt nyelvi
tudatosság az – amelyet bizony nem mindig láthatunk tudományos munkákban
érvényesülni –, amely egész eddigi munkásságán végighúzódik, és meghatározó
módon segíti őt. Két mostani naplókötete közül különösen az első,
a Termékeny homályban olvastán az embernek az az érzése, hogy egy
elsüllyedt világrész, Atlantisz tereit járja, titkait kutatja, s nemcsak
személyes, hanem társadalmi-közösségi értelemben is. Liszka magam korabeli
s vele egy térségben élő olvasója egyúttal a maga életének számottevő
szeletét, vívódásainak, dilemmáinak jókora tömegét is visszakapja feljegyzéseiből,
míg a nálam fiatalabbak, illetve a másutt élők a távlat, a megfelelő rálátás,
a maguk világával való szembesítés kegyelmével olvashatják azokat.
Az első kötet egyik gyakori motívuma Ady föl-földobott
köve – különben is figyelemreméltó, milyen hangsúlyos szerepe van
Adynak Liszka énformáló, életalakító, feladatkereső töprengései, s a mindezeket
nagymértékben generáló olvasmány- és létélményei között. (S persze, szinte
ezzel egyenlő a hatása a Bibliának, a „Ne kívánd másnak sem,
amit nem kívánsz magadnak” leggyakrabban visszatérő erkölcsi imperatívuszának
is.) Olvasmányai, olvasmányélményei a világ teljességét és ellentmondásaiban
hordott egységét biztosítják számára. Naplókötetei lapjain sűrű egymásutánban
sorjáznak az életének egy-egy szakaszában, pillanatában számára szilárd
támaszt jelentő nevek: Tömörkény Istváné, Babits Mihályé, Tóth Árpádé,
Móra Ferencé, Móricz Zsigmondé, Kosztolányi Dezsőé, Radnóti Miklósé, Halász
Gáboré, Bálint Györgyé, Remenyik Zsigmondé, Tamási Ároné, Németh Lászlóé
(a Bűn például toleranciára tanította őt), Márai Sándoré (mintha
egy idő után ő vette volna át nála Ady helyét), Fejtő Ferencé, Cs. Szabó
Lászlóé, Illyés Gyuláé, Veres Péteré, Déry Tiboré, Örkény Istváné, Sütő
Andrásé (őt szlovák fordításban is végigolvasta, csak azért, hogy meggyőződjön
róla, hogyan hangzik más nyelven az Anyám könnyű álmot ígér), Kertész
Imréé, Nádas Péteré, Spiró Györgyé egyfelől, másfelől Senecáé, Dosztojevszkijé,
Kafkáé, Thomas Manné, Huizingáé (akinek „első pillantásra pesszimizmust
sugalló gondolatai” a „tisztánlátás optimizmusa felé” vezetik
őt), Arthur Schnitzleré, Stefan Zweigé (érdekes, bármelyik irodalmárnak
is becsületére válható összevetését olvashatjuk kettőjüknek és Márainak:
„...ugyanaz a stílus, ugyanaz az életszemlélet. A hősök többet gondolkodnak,
mint beszélnek, a tetteknek kimondatlanul is megvan a következményük,
és ezt a regény[ek] szereplői hallgatagon is megértik”), Heinrich
Böllé, Hans Magnus Enzensbergeré – csak úgy, találomra kikapva őket
Liszka szóban forgó könyveiből; de egymás sarkára hágnak bennük az egyéb
kulturális-művészeti utalások, idézetek is (képek, szobrok, zeneművek,
filmek stb. kapcsán). Jellemző módon Liszka még katonának is egy kisebbfajta
könyvtárral felszerelkezve vonult be, ahol persze a vérbeli kutató sem
hagyta nyugton őt: „Gyűjteni lehetne a katonaélet szokásait is –
végül is ezek is népszokások.”
A szakmai készülődés, a szakmai szempontok és dilemmák
természetesen tág teret kapnak naplókötetei lapjain, illetve meghatározó
mértékben alakítják napjait, terelik sokfelől összefutó gondolatait. A
(készülődő, később érett) kutató mindenütt kiütközik belőle, a néprajzos,
az etnológus szemével lát, érzékel maga körül szinte mindent, s ezt egészíti,
kerekíti ki javíthatatlanul értelmiségi – azaz kérdező: mindenre
rákérdező és sok mindent meg is kérdőjelező – gondolkodásával, világlátásával.
A morvaországi városkában, ahol kötelező katonai szolgálatának egy részét
töltötte, azon dohogott, hogy – az 1980-as évek elején, Gustáv Husák
elvtárs konszolidált Csehszlovákiájának létezett szocializmusában vagyunk
– micsoda pazar kulturális örökség hordozója lehetett volna e város,
de ez a kultúra „már halott, mint ahogy halottak a létrehozói is,
csak a művük áll még a méltatatlan utódok csodálatára”, igaz, rögtön
hozzáteszi, hogy a mellékutcák viszont már omladoznak, s azonnal fel is
lázad a látszatvilágok, a látszatmegoldások ellen: „Évtizedek óta
a felszínt simogatjuk, a küllemet igazgatjuk a világ szeme elé –
meddig tarthat még ez...?...!...? Büntetlenül!!” Liszka kitűnő megfigyelő,
értelemkereső kérdései általában meggondolkodtató, nemegyszer távlatos
következtetésekre vezetik. A környezetével való folyamatos szembesülés
is minduntalan önmagával szembesíti, de magakereső, énfaggató töprengései
közben sem tud (nem kíván) elvonatkoztatni közvetlen – szűkebb-tágabb
– környezetétől. Írás közben számos alkalommal nekifeszül a „Kinek
írunk?” kérdésének; a „demokrácia egyik fő támasztópillérét”
jelentő „másképpen gondolkodás lehetőségének” mindenki számára
való biztosítását szorgalmazza (1979-ben!); eltöpreng azon, miért éppen
őt kérik fel valamire, amikor szerinte bizonyára lenne rá nála alkalmasabb
is; időről időre „az inkább érzem, mint értem” elbizonytalanodása
gördít elébe akadályokat, hogy aztán eljusson a „föl kell fogni egészen
a vitatkozásig” felismeréséig (mert valami, bármi, „csak alapos
földolgozás után válhat méltó továbbgondolás alapanyagává”); eltökélten
foltozgatja „műveletlensége tátongó réseit”; testhez(/énhez)álló
műfajt keresve magának, esszét szándékozik írni az esszéről, amely a Vízbemarkoló
címet kapná, mert az esszé lényegét szerinte éppoly nehéz megragadni,
„mint egy marék vizet”; nap mint nap derekasan megküzd a nyelvért
(hogy „egyszerűen, simán csevegjem el, amit gondolok”), akár
a gyermek – külön-külön minden egyes szóért, s szinte óráról órára
szembetalálja magát a dolgok pontos kifejezésének és kifejezhetőségének
dilemmájával: „Csordultig vagyok mondanivalóval, már-már a torkomat
szorongatja, de sehogy sem tudom a LÉNYEG-et formába önteni. Úgy vagyok,
mint Szabolcs fiam a beszéddel: mindent ért, de azt a keskeny nyílást,
amin keresztül a SZÓ felszínre juthat, nem találja...”
Ha külön-külön jellemezni szeretnénk ezt a két, szorosan
összefüggő, egymást feltételező, egymással összevetve mégis diametrális
különbségeket is mutató kötetet, az elsőt talán a készülődés, az ismerkedés,
a művelődés, a szerep- és feladatkeresés könyvének nevezhetném, míg a
másodikban már a kauzalitás, az összefüggések kutatása, a szintézis óhaja
kerül előtérbe, s általában minden a feladatmegoldások késztetésének rendelődik
alá. Egyik kérdés a másikat szüli Liszkában, egyik feladat a következőt:
töprengései is szinte egymásból fakadnak benne. Az Úton lenni...-ben
úgyszólván nincs feljegyzése, amelyet olvasója ne jelölne meg, hogy –
alkalmas időben – majd továbbgondolja. Az első kötetben még a formálódó
személyiség gondjai a meghatározók, a másikban a szakember, a tudós világlátását
rögzíti, világképét építi. A fiatal(abb)kori feljegyzések mintha azt sugallanák:
addig van esélye bármire – akár a lehetetlenre is – az embernek,
amíg saját maga műveletlensége kínozza, ám amint másoké kezdi izgatni
– halott lesz. A Termékeny homályban az egyedüllétet
rajzolja inkább, a magányt, a „kérgesedés” kérdése foglalkoztatja
benne, a belső és külső kérgesedésé („Az ember kérgesedik: kívül,
belül”); elidegenedett órák, hangulatok törnek rá (amikor még „a
macskakövek is ellenségesek”); időről időre szembekerül, meghasonlik
önmagával („...az ember váltig azt hiszi magáról, hogy becsületes,
s egyszer csak kiderül: csupán balek”); a lélek ellenállásához keres
stratégiát, taktikát, fogódzókat adó gondolati rendszereket („Valaki
nyitva hagyta az ajtót, és még hidegebb lett. Seneca jutott az eszembe:
ha fázol, gondold azt, hogy még jobban akarsz fázni – és ha eléggé
beleéled magad, rájössz, hogy még meleged is van”). Tájakat
faggat, a belsőjével konvergáló külsőt keresi, az ember belső világának
és külső környezetének összhangját áhítja (egy gömöri útja után például
ezt állapítja meg – szinte lírai vallomásként is olvashatón –
a tájról: „Tényleg szép vidék, de csak turistakánt tudom díjazni.
Romantikus dombjai-völgyei miatt ugyanis túlságosan zárt a számomra.
Azt hiszem, nehezen szoknám meg itt az életet. Én az afféle sík vidéket
szeretem, ahol kisebb-nagyobb lankák meghintáztatják ugyan a tekintetet,
de azért messzebb zárul a szemhatár. A végtelen rónát sem szeretem, mert
valamilyen keret, fogódzó, ráma kell a szemnek, ahol megnyugodhat. Ilyen
nálunk [értsd: a Duna mentén, szülőfalujában, Köbölkúton] a távoli szürkéskék
Pilis hegység, mely lezár ugyan valamit, de nem elzár...”,
miközben ezt – s még annyi – vallomását lehetetlen nem szélesebb,
áttettebb, a társadalmi mögöttesre is utaló értelmezésben olvasnunk, lévén
hogy szövegszerűen még mindig az 1980-as éveknél tartunk). De járjon Liszka
bárhol a világon, mindenütt hazai gondok foglalkoztatják, így Münchenben
is a népi kultúra szlovákiai magyar relációin töpreng, Huizingát olvasva
is ezek jutnak eszébe, a Bajor Állami Könyvtárban is a magyar, szlovák
és cseh lapokat böngészi („A józan ész persze azt diktálná, hogy
»itt és most« elsősorban a német folyóiratokról igyekezzek magamnak
képet alkotni, ám, ha belegondolok, hogy Münchenben naprakészebben tájékozódhat
az ember a mai [egyetemes] magyar kultúra történéseiről [sőt a szlovákéról
és a csehről is], mint odahaza Komáromban; akkor azonnal megkérdőjeleződhet
a józan ész diktálta tétel”).
Különbséget tesz a népi és a nemzeti között,
az előbbit lényegi, a másikat ideologikus fogalomnak tartva; úgy gondolja,
hogy népi kultúránk olyan „sűrű kapcsolatrendszert” jelent(het)
számunkra, melynek birtokában „korántsem vagyunk olyan árva nép Európa
közepén, mint azt nyelvünk indokolná”, hiszen tudvalevően „a
népi kultúrák nem nemzeti alapon szerveződnek”, mivelhogy –
Thomas Mannra hivatkozva – „a népi kultúra nem kifelé prezentál
valamit, hanem mintegy »belső használatra«, belső szükségletből,
önmagáért, önmagának”. A „nemzeti beskatulyázások” erősen
félrevezetők, s különösen a néprajzban, a népi kultúra terén vihet tévútra,
ha nyelvekben, s nem földrajzi térségekben, régiókban gondolkodunk. Éppen
ezért rokonszenves ars poeticát állít fel magának: „A napokban mondta
valaki, hogy a néprajzkutatónak alapvetően a nép és nemzet iránt kell
elkötelezettnek lennie. Szerintem viszont az etnográfus vagy folklorista
csakis a tudomány iránt lehet elkötelezett [kiemelés tőlem –
T. L. megj.], az előbbiek iránt a politikusoknak, közéleti embereknek,
íróknak (?), katonáknak stb. kell elkötelezettnek lenniük. [...] Az viszont
más kérdés, hogy az egyetemes tudomány eszközeivel elért eredményekből
a »nemzet«, a »nép« is profitál... Csak a tudomány
számít tehát, minden más csak másodlagos...[l. m. f.].” Másutt,
ugyanez, így hangzik: „Tudományetikailag csak azt mondhatja a kutató,
amit az általa vizsgált anyag objektív elemzése nyomán sikerült megállapítania.
Se többet, se kevesebbet.” A kulturális jelenségek ugyanis Közép-Európában
– a felhozható ellenpéldák ellenére is – többé-kevésbé mindig
függetlenek voltak a nemzeti keretektől. Elsősorban szakmai tapasztalatai
mondatják Liszkával, hogy „steril” népi kultúra sohasem létezett,
hiszen annak mindig is épp az volt a lényege, hogy mindenkor magába tudta
olvasztani „a »fentről« vagy »oldalról«, »kívülről«
jött hatásokat, miközben azokra is hatással volt”. A nemzeti helyett
az európait helyezi előtérbe („...a magyar népi kultúra – európai
népi kultúra”), a „nemzethez tartozást” mítoszként definiálja,
mivel szerinte a nemzet „kulturális értelemben vett zárt egységként,
objektíve nincs”, a kultúra „kiterjedése korántsem azonos a
nyelvi kiterjedésekkel”. A legkényesebb problémákról, a legbevettebb
hiedelmekről is nyíltan, egyenesen szól (különben is, hol beszéljen a
leginkább nyíltan, kertelés nélkül az ember, ha nem a naplójában?!), Grendel
Lajos, Zalabai Zsigmond, mások egyaránt megkapják tőle a magukét. Az elfogultságoktól,
egyoldalúságoktól való tartózkodását azonban odáig viszi, hogy már maga
is egyoldalúságokba téved, például amikor olyan hevülettel és szószaporítással
ostorozza a magyarok előítéletességét, hogy abból akár más nemzetek, érdekcsoportok
magyarsággal szembeni előítéletei, elfogultságai is kihallhatók.
Összefoglalva, úgy gondolom, hogy a Termékeny
homályban és az Úton lenni... nemcsak egy biztos alapokra épített,
hiteles szaktudás hátterét világítják meg, hanem egy olyan széles körű,
mélyben gyökerező műveltség árad belőlük, amilyenre egyre kevesebb példát
találunk mostanság. Mert nem kell mondanom, hogy a tárgyi ismeretek bármily
bőséges halmaza, a még oly kiváló szaktudás önmagában a legkevésbé sem
szinonimája a műveltségnek. Ellenkezőleg, a műveltség olyan, ismereteken
átnyúló, kultúrákat összekötő, a transzcendenciához is kapcsolódó rendszer,
mely a világ működési elveinek megértésén, felérzésén alapuló világképet
ad, s az ember életstratégiáit e világszemléleti tágasság szellemében
alakítja ki. Liszka József szakpublikációi s tudományos munkássága
mellett most már két naplókötetével is alátámasztja: biztos kézzel birtokolja
ezt a tágasságot. A magam részéről csak irigyelni tudom érte.
|
|