FARKAS ZOLTÁN

Emlékeimből

  II. rész

Vajon, kit vegyek sorra? Elek Artúrt, aki előttem a Nyugat képzőművészeti rovatának irányítója volt. Egyike volt, sőt nem is egyike, ő volt a legtisztább jellemű ember, akivel találkoztam. Angyali, aszkéta lélek, aki egész életét a művészet és irodalom csodálatának szentelte. Évek hosszú sora óta az Az Újság munkatársa volt, egyéb jövedelme szerény fizetésén kívül nem volt. Öccsénél lakott egy jókora szobában, melyet két-háromszorosan rakva irodalmi és művészeti könyvek légiójával tömött tele. Benső barátja volt Osvát Ernőnek, az egykori Nyugat szellemi irányítójának, Móricz Zsigának, Babits Mihálynak, Gellért Oszkárnak, Schöpflin Aladárnak, Petrovics Eleknek, Réti Istvánnak, hogy éppen csak a legkiválóbbakat említsem. Hallatlanul kiterjedt ismeretei voltak a képzőművészet és irodalom történetében. Itália rajongója volt, majdnem minden évben tett ott kisebb-nagyobb utazást. Nagyon szépen, bensőségesen írt kritikái mintaképei az elmélyedő, megértő és találó bírálatnak. A Nyugat köre szerette és nagyon tisztelte is. Ismerte barátai hibáit, iparkodott közöttük jóságos megértésével közvetíteni, az ellentéteket elsimítani. De akárhogyan becsülte is őket, egyáltalában nem volt elfogult velük szemben. Emlékszem, hogy nem is egy beszélgetésünkben mutatott reá Babits európai irodalomtörténetének néha egyoldalú és túlságosan szubjektív kilengéseire, fájlalta, hogy Calderonnal, Cervantesszel olyan kurtán-furcsán bánt el, de természetesen nagyon jól tudta, hogy egyébként milyen nagy értéket jelent Babits vallomásszerű műve: egy zseniális embernek még tévedéseiben is igen értékes megnyilvánulását látta benne.
      A képzőművészetben inkább a múlt századok művészetéhez húzódott, bár a 19. század nagy művészetét is szerette. A magyar megítélésében is kiváló volt. Évek hosszú során át éles küzdelmet folytatott a Műcsarnok körül csoportosuló epigonok garázdálkodása ellen, sajtópörei is voltak emiatt, melyekből elítélve, de annál tisztábban és nemesebben került ki. Küzdött a magyar képzőművészeti kritika tisztaságáért, emiatt is pörbe keveredett, de fellépése nem maradt eredmény nélkül, elsősorban neki volt tulajdonítható, hogy újságjaink, folyóirataink képzőművészeti kritika rovatába a kiadók nem csempésztek bele fizetett reklámhíreket.
      Társadalmi tekintetben, politikailag radikális felfogású volt, de túlzások nélkül, szabadságszerető ember volt minden tekintetben. Amikor a zsidó származású újságírókat a Sztójay kormány alatt német parancsra összefogdosták, hogy túszként használják őket, agyonlőtte magát. Pompás könyvtárát részben a Szépművészeti Múzeumra, részben a Fővárosi könyvtárra hagyta, különválasztva a képzőművészeti részt az irodalomtól. Jól beszélt németül, olaszul, franciául, kevésbé angolul, de érteni ezt a nyelvet is kitűnően értette. Irodalmi érdeklődésének középpontja Stendhal volt. Rengeteg könyvet vásárolt ezzel kapcsolatban. Meg akarta írni Stendhal biografiáját és méltatását jókora terjedelemben, de ezt a művét nem tudta megalkotni, mert befejezését vagy inkább előmunkálatai összefoglalását folyton halogatta. De hiszen ehhez több nyugalomra lett volna szüksége. Gyenge fizikumú ember volt, fél lábára sánta, aki nem könnyen járt ugráló mozdulatokkal. Az újságírói munka nagyon lekötötte, a lapnál nemcsak rovatával kellett foglalkoznia, hanem francia, angol és olasz lapokat kellett olvasnia és belőlük sokat fordítania. Fiatalságában novellákkal is próbálkozott, de különösebb alkotótehetség nélkül. A folytonos robot abban is megakadályozta, hogy könyveket is írjon, munkássága kritikák,ismertetések és rövid esszék tömegébe szórodott szét, felszívódott a magyar műveltségbe, melyet önfeláldozóan szolgált.
      Nagyon benső barátságban volt Petrovics Elekkel, akit szinte bálványozott. Felhasználom az alkalmat és most írok P-ről, megszakítva a Nyugat körének ismertetését. Petrovics Elek Kammerer Ernő, e kártékony dilettáns után lett a Szépművészeti Múzeum főigazgatója. Több mint húsz éven át vezette ezt az intézményt, mégpedig igazán kitűnően. Amikor Majovszky Pál, a nagy magyar gyűjtő és művészetértő, akkoriban a minisztérium művészeti ügyosztályának vezető szelleme Petrovicsot, aki a belügyminisztérium törvényelőkészítő osztályán volt, kineveztette a múzeum igazgatójává, úgyszólván csak néhányan tudták, hogy Elek hivatott erre a fontos pozíczióra. Általában Térey Gábor kinevezését várták, aki azonban egyáltalában nem volt erre az állásra való. Hogy mért? Ennek magyarázgatása túlmenne e sorok célján. Petrovics pompásan megfelelt a beléje fektetett bizalomnak. Ennek méltatása sem tartozik reám. Néhány szót az emberről akarok írni.
      Agglegény volt, női kapcsolatairól senki sem tudott. Ellenségei azt a hírt terjesztették róla, hogy homoszexuális. Igaz volt-e ez, vagy sem, sohasem érdekelt különösebben. A múzeumban, hová én 1939 előtt csak mint vendég jártam be, autokratikus módon uralkodott. Egy szöget sem lehetett a falba verni tudta nélkül. Ez sem volt baj, csak gyakran lassúvá tette az ügymenetet, hallatlanul lelkiismeretesen és megfontolva intézett minden kérdést. Ez volt a veszte is, ebbe kapaszkodtak belé Hóman Bálint és társai, mikor eltávolították a múzeumból, illetőleg nem hoszszabbították meg szolgálati idejét. Petrovics ugyanis két évig zárva tartotta a régi képtárt, melyet aztán kitűnően rendezve adott át súlyos betegsége alatt a nyilvánosságnak. Hómanék dr. Csánky Dénest ültették helyébe, aki egyáltalában nem volt erre a fontos szerepre való.
      Petrovicsnak nagy hiányokat kellett a múzeumban pótolnia. A Kammerer-Térey rezsim különösen a 19. századbeli vonatkozásban rosszul vásárolt, és különben is egy-két kivétellel nem tartotta első követelménynek a minőség kérdését. Húsz év alatt, amennyire csak lehetett, pótolni kellett a feltűnő hiányokat. Nem Petrovicson múlt, hogy ez csak részben sikerülhetett. De kétségtelen, hogy ő mindent megtett, amit csak lehetett. Kiépítette a múzeum társadalmi kapcsolatait is, igen sok ajándékot szerzett a múzeumnak. Ha egyáltalában szóba kerülhet az, hogy hibákat követett el, legfeljebb azt említhetném, hogy a saját hozzáértése és munkabírása jogos tudatában, nem törekedett utánpótlásra a múzeum hozzáértői tekintetében, sőt voltak esetek, hogy elzárkózott odavaló emberek alkalmazása elől.
      Nagyon sértődékeny ember volt. Amikor már nem volt a múzeumban, egy ízben rettentően megharagudott reám, mert egy a múzeumról írt cikkemben külön nem emeltem ki az ő külön érdemét. Egy évig alig akart velem szóba állni. Ez nem valami jólesett nekem. Különösen azért, mert hálára voltam neki kötelezve, mivel ő ajánlott be tagnak a Kisfaludy Társaságba. Oltványi Imrére is halálosan megharagudott, mert Csánky Dénes egy cikkét közölte a Magyar Művészetben. De ilyen alapjában apró emberi hibák nem jöhetnek számításba nagy érdemei mellett. Elek Artúrt és Réti Istvánt nagyon szerette. Ez utóbbi egykorú volt vele, sokat évődtek egymással. Petrovics nagy gourmet volt, kitűnően értett ételhez, italhoz. Mindig szidta a Wagner vendéglőt, amellyel szemben Gundel remek konyhájára hivatkozott. Réti meg szidta Gundelt, s ezen a témán sok humorral veszekedtek egymással. Petrovics magas szikár jelenség volt, lassan töredezve, néha még nyögve is, de teljes precizitással beszélt. Írni is jól írt. Mint műtörténetíró és kritikai ismertető nem filozofált, hanem a tárgy kitűnő megértéséből indult ki. Nyugdíjaztatása azzal az eredménnyel járt, hogy több ideje maradt írásra, ekkor írta az Atheneumnál megjelent kiváló műveit Vaszaryról, Rippl Rónairól stb.
      De térjünk vissza a Nyugat köréhez. Gellért Oszkár a költő Osvát halála után fáradhatatlan szorgalommal intézte a Nyugat belső adminisztrációs ügyeit. Azonkívül a Nyugat könyvkiadóvállalatot is. A pénzszerzési ügyekben is pótolhatatlan volt. Gellért Oszkárt, a költőt nem szerettem annyira, mint a jó barátot és embert. Szelíd, megértő modora és kitűnő tárgyismerete, udvariassága mindenkit meghódított. Nem volt könnyű szerepe a Babits-Móricz ellentétek korában. Ő is teljesen tisztán látott e kérdésben, akárcsak Schöpflin, vagy Elek Artúr. Gyakran volt a „Mittler” a viszálykodások alatt.
      Középtermetű ember volt, külseje nemigen árulta el a költőt vagy írót, inkább szerény kispolgárnak látszott. Kitűnő férj és apa volt, négy derék fiút nevelt fel, sokszor szegénységgel küszködve. Felesége is nagyon derék asszony volt. Kitűnő családanya. Keresztény kispolgári nő, kissé pletyka, amire annyiban volt joga, hogy ő maga teljesen feddhetetlen életű volt. Gyakran fordultunk meg náluk, nagyon kedves, erejükön felüli áldozatos házigazdák voltak. Babitscsal szemben sem volt mindig könynyű a helyzete, mert Mihálynak gyakrak voltak autokratikus velleitásai. De Gellért mindent el tudott simítani. Politikai szempontból mindig a radikálisok közé tartozott, most (1948) a kommunista párt lelkes tagja.
      A többi nyugatistához már lazább kapcsolatok fűztek. Mégis eléggé jól ismertem Kosztolányi Dezsőt is. Dezső a prímhegedűst szerette volna játszani, de ez Babits és Móricz mellett nem volt lehetséges. Ez némi visszavonulásra és elzárkózásra kényszerítette. Ritkán jött el a Nyugat érintkezéseire, majd majdnem teljesen elmaradt róluk. Visszavonult budai magányába, könyvei között élt. Nyugaték különben is bűnéül rótták fel, hogy az Új Nemzedék munkatársainak sorába lépett, de alapjában nem is a politikai vonalon kifogásolták szerepét, mint inkább azt, hogy elújságírósodott. Egyszer a pesti Duna-parton volt alkalmam végighallgatni Babits és Schöpflin egy erre vonatkozó meglehetősen elítélő beszélgetését. A költőről is megvolt a szerintem is találó nézetük. Inkább kitűnő prózáját ünnepelték, a magyarul igen szépen író embert. Kosztolányi is fölötte művelt ember volt. Franciául jól beszélt, kissé idegenszerű, de nem magyaros kiejtéssel, feleségével, Harmos Ilona nevű zsidó színésznővel is gyakran franciául társalogtak. Nejét, aki nem volt túlságosan kellemes, a Nyugat hölgyei nem nagyon kedvelték. A házaspár beléesett a freudismus csapdájába, Ádámot, fiúkat nagyon szerencsétlenül nevelték. Dezső, akárcsak Babits, szörnyű halálküzdelem után halt meg. Állkapocs rákja volt. Kétségbeesetten ragaszkodott az élethez. Halála előtt néhány évvel egy fiatal lánnyal kezdett kacérkodni, majdnem válásra került már a dolog, de végül is szerencsére abbamaradt, ekkor felesége nagy szeretettel enyhítette halálküzdelmeit.
      Nagyon becsültem Tóth Árpádot is, ezt a halk szavú kitűnő költőt, akit tüdőbaja ragadt el közülünk. Végtelenül szerény és jó ember volt. Amikor én megismertem, már súlyos beteg volt. Mély megadással viselte sorsát, mellyel teljesen tisztában volt. Az ő felesége is zsidó volt. Aminthogy igen gyakori probléma volt e korban, hogy keresztény írók, művészek zsidó nőt vettek feleségül. Ez persze a keresztény asszonyoknak nemigen tetszett, de nem volt kifogásuk az ellen, ha zsidó írónak keresztény felesége volt, mint Gellért Oszkárnak.
      Schöpflin Aladárral beszélgettünk egyszer arról, hogy mi is az oka a gyakori keresztény író, művész és zsidónő közti házasságnak, amely az akkori viszonyok között néha feszélyezetté tette a helyzetet. A vén bölcs úgy magyarázta a dolgot, hogy a zsidó nő több és mélyebb megértéssel volt a férj jelentőségével szemben, mint Ali tréfásan mondta, jobban aláfekszik férje tehetségének, jobban tűri szeszélyeit. Alighanem igaza is volt, bár nem mindig volt ez igaz, például Tóth Árpád esetében sem. Ha a költészetben nem is, a műfordításban némi rivalitás volt Tóth és Babits között. Ő, Babits és Szabó Lőrinc voltak e kor legjobb műfordítói. Tóth mindenesetre hívebb, mint Babits. Ez persze nem a Dante-fordításra vonatkozik, hanem a kisebb költeményekre, ahol Babits sokszor Babits- verset csinált az eredetiből. Most, amikor írni szeretnék róla, a téma valahogyan kisiklik emlékezetemből. Csak egy általános benyomás él bennem róla, szomorúan magába hullva ül a színházi főpróbán és szemüvegén át megadással néz a színpadra. És még egy másik megfigyelés: csodálatos jóság sugárzott belőle.
      Karinthy Frigyessel egy ízben egy helyen nyaraltunk együtt rövid ideig, Felsőgödön a Kék Dunában. Elképzelhetetlenül gonosz és közönséges felesége volt, élete tragédiája volt ez a nő, alighanem tovább élt volna operatiója után, ha ez a bestia nem gyötri mindennap agyon. Karinthy az író és az ember nagyjából fedték egymást. Folyton tréfacsináláson törte a fejét, még akkor is, ha Kosztolányival nem bolondíthatták egymást. Filozófiailag is igen művelt ember volt, ami át is üt közölt írásain. Élete is a groteszknek megnyilvánulása volt.
      Ignotust keveset láttam. Azután, hogy a napja a Nyugatnál leáldozott. Negatív szellem benyomását tette rám. Önhitt és kellemetlen volt számomra. Telve volt önérzettel, még Hatvany Lajost is meghaladta e téren. Ezzel a furcsa emberrel Baumgarten Ferenc barátomnál találkoztam először. Ide-oda cikázó merész kapkodás élt benne. Nem volt soha pozitív szellem, a nagy és szép iránt kevesebb volt mindig az érzéke, mint a kigúnyolható iránt.
      S ha már megemlítettem Baumgarten Ferencet, kitérőképpen vele foglalkozom, mert alapítványával nem csekély szerepet játszott a magyar irodalmi életben. Sok írónak jólesett, hogy segélyben részesült, nekem magamnak is, aki kétszer nyíltan, egyszer burkolt formában, életrajza megírása címén kaptam az alapítványtól díjat.
      Együtt jártam vele a mintagymnáziumba a harmadik osztálytól kezdve végig. Csúnya, filigrán alakú fiúcska volt, de fölötte okos. Együtt hallgattuk Kármán Mórnak, a nagy pedagógusnak és még nagyobb humanistának előadásait, melyek nekem ma is felejthetetlenek. Feri inkább oppositióban állott hozzá. Egyáltalában ellentmondó szellem volt, nem volt simulékony és befolyásolható. Az osztályban sohasem voltunk húsznál többen, az oktatás beszélgetés formájában játszódott le, nem anyaggal tömtek, de gondolkozni tanítottak. Feri szatirikus vénája még jobban csörgedezett akkor, amikor a megbetegedett Kármán helyett a kissé kótyagos, de rajongó Waldapfel János vette át Kármán szerepét. Az osztály fele zsidókból, másik fele keresztényekből állott. A gojok között én voltam a legjobb tanuló, a zsidók között Feri és Kármán Tódor, aki inkább a positiv tudományok iránt volt fogékony, amit későbbi Amerikában lejátszódott tudományos pályája is igazol. Feri milliomos, de degenerálódni kezdő családból származott. Nagy műveltségű anyjának köszönhette, hogy már otthon megtanult jól franciául. Angol tudásának alapját is még odahaza vetette meg, németül kitűnően tudott, mert a társalgás nyelve odahaza a német volt. Már akkor, amikor a gymnáziumban találkoztunk, tehát tizenhárom éves korában, igen nagy irodalmi műveltséggel rendelkezett. Igen sokat tanultam tőle. Az órák közti szünetekben mindig együtt sétálgattunk az iskola folyosóján, rendesen ő vitte a szót szatirikus fejtegetéseivel. De elkalandozom, mert tulajdonképpen a Baumgarten alapítvány történetét akarom feljegyezni.
      Mindig mosolyognom kell, ha a nagylelkű alapítóról beszélek, aki vagyonát a magyar írókra hagyta.
      Az alapítvány pedig nem jóságból, hanem égő emberi gyűlöletből született. Következőképpen.
      Feri meggyűlölte családját. Legelébb atyját, aki állítása szerint halálra kínozta anyját, akit bálványozásig szeretett. Aztán testvéreit, Ignácz nevű öccsét nem minden ok nélkül hülyének tartotta. Sándornak pedig azt rótta fel bűnül, hogy tönkretette életét. Ebben nem volt igaza. Furcsa dolgokat kell elmondanom, de mire e sorok nyilvánosságra jutnak, a szereplők közül már senki sem fog élni.
      Feri homoszexuális volt, amit csak akkor tudtam meg, mikor összetörve, megsemmisülve hazatért Németországból. Ekkor átadta nekem bizalmas naplóját, hogy jobban megértsem tragédiáját. Valamiképpen szabadulni akart aberrációjától – akkor még annak tartotta – és öccsével, Sándorral Párizsban valamelyik éjjeli színházban, öccse tanácsára felszedett egy ringyót, akitől kankót kapott. Sándor elvitte egy ismert párizsi gonorrhea orvoshoz, aki radikális eszközökkel akarta gyógyítani. Az eredmény egy izületi gyulladás volt bal bokájában. Ekkor Sándorral Münchenbe ment. Ismét Sándor tanácsára egy belgyógyászhoz mentek, aki teljesen rosszul kezelte. Az eredmény az volt, hogy Feri lába bokában teljesen megmerevedett. Ezért Sándort okolta és rettenetesen meggyűlölte. Hazajött Pestre és mindenáron öngyilkos akart lenni. Halálra kínzott, hogy szerezzek neki mérget. Persze, eszem ágában sem volt. De hogy szabaduljak ettől a rettenetes helyzettől, egy fotókereskedővel összejátszva egy üvegben keserűsót adattam neki ciánkáli helyett. Ezzel felszerelve utazott fel kíséretemben Bécsbe, ahol a Cottage sanatoriumba feküdt be. Nehány nap múlva otthagytam. A keserűsót egy este be is vette, persze nem ártott neki. Mihelyt bevette, kiabálni kezdett az orvosokért, akik megszagolták a poharát és a végén ki is nevették. A drasztikus kúra használt, ettől kezdve nem gondolt öngyilkosságra. Újra orvosokhoz ment, a berlini Lorenz tanár meg is operálta elég jól, már csak egy kissé húzta a lábát, nem is gondolt aztán öngyilkosságra többé. De annyira meggyűlölte családját, hogy nagy vagyonából ki akarta őket tagadni, hogy ne örökölhessenek utána, ha netán hamarább meghalna.
      Még a mérgezési tragikomédia előtt adtam neki azt a tanácsot, hogy hagyja vagyonát a magyar írókra. Nem igaz az, hogy Treitschke adta neki ezt a tanácsot, az ötlet tőlem származott. Meg is csinálta ezt a végrendeletet, de erről már nem tudtam. Basch Lóránttal együtt készítette el az alapítványt elrendelő testamentumot. Mivel a magyar írók közül Babits Mihályt tartotta legnagyobbra, őrá bízta az írói kurátor szerepét. Ez mindenesetre anyagilag nagyon jó volt Babitsnak, mert az ő körülményeihez képest a kurátori jövedelem igazi jómódhoz juttatta. De másképpen sok keserűségére volt. A második világháború előtti időkben évenként díjak formájában szétosztására kerülő harminc-, később negyvenezer pengő távolról sem volt elég arra, hogy a nálunk magát írónak tartó sokszáz éhes embert kielégítse. Így aztán Babits állandó támadásoknak, piszkolódásoknak volt kitéve, nyíltan és a felszín alatt lejátszódó intrikákban állandóan támadták. E támadások egyik csöndben működő vezére Mikes Lajos volt, aki például Schöpflin Aladárt is fölötte gyűlölte, mert ez nem titkolta, hogy Mikest kótyagos léleknek tartja. Az igazság a Babits–Baumgarten ügyben az volt, hogy Babits igazán lelkiismeretesen fontolta meg a díjkiosztások ügyét. Sok tépelődés után. Ő és Basch, valamint a sokszor megkérdezett Schöpflin ugyancsak törték fejüket, hogy kinek adjanak évdíjat. Teljesen igazságtalan volt Németh Lászlónak az az állítása is, hogy B. pártoskodva és díjjal kecsegtetve az embereket, hatalmi velleitásai kielégítésére használta fel kurátori állását, s hogy ezzel az eljárással megmérgezte a magyar irodalmi életet. Németh emfatikusan utasította vissza a díjat, melyet kezdetben elfogadott, de a már felvett 1/3 részt nem jutott eszébe visszafizetni akkor, amikor Babitsra megdühödött, mert nem követte beavatkozó tanácsait. Ha az utókor embere nem sajnálja a fáradságot és átnézi, hogy Babits és társai kinek adtak évdíjat, megállapíthatja, hogy a listában minden számottevő író belékerült. Kassák azért maradt ki, mert a felügyeleti hatóság, a minisztérium nem engedett neki díjat adni. Csak egy hiba történt: József Attila kimaradt, akit Babits nem tudott érdeme szerint méltányolni. De utóvégre is, tévedni emberi dolog, éppen úgy téved a mai, midőn ezt a kétségtelenül kiváló költőt túlságosan magasra állítja.
      Osvát Ernőt csak ritkán láttam. De sokat hallottam róla, különösen Elek Artúrtól, aki szinte bálványozta. Amikor én a Nyugathoz kerültem, Osvát már nem volt ott. De a megelőző időkből emlékszem pompásan értelmes szemére, kétségtelen csúnyaságára, amely kissé érthetetlenné tette, hogy tudott Kaffka Margit annyira belészeretni és viszonyt folytatni véle.
      Szabó Lőrincet is jól ismertem. Szintén nagyon művelt volt, remek műfordító, de szerintem jelentéktelenebb költő. Mindig anyagi bajokkal küzdött, feleségével együtt pazaroltak, amiért sok szorongattatással kellett megküztdeniök. Belésodródott önzetlenül a hitlerizmusba, Illyés Gyulának csak nagy nehezen sikerült őt kimenteni. Ez nagyon szép volt Illyéstől, aki politikailag szélső forradalmár volt. De Illyés a nagy tehetségű írót annyira becsülte benne, hogy igazságtalannak tartotta volna, ha Lőrincre ugyanazt a mértéket alkalmazzák, mint a csürhére. Kár lett volna Lőrincet is tyúkszemvágó diktátorok sorsára juttatni. Igaza volt Illyésnek.
      Illyés Gyula a volt fiatal írói gárda nagy reménysége, mellette csak Pap Károly, Erdélyi József kerülhettek számításba. Illyés magas növésű gazdasági cselédivadék volt, aki cselédgyerekként kezdte életét, amiről a Puszták népe című remek visszaemlékezései tanúskodnak, az egyetlen könyv, mely az elnyomott emberekről szóló beláthatatlanná dagadt irodalomból valóban értékes volt. Kedves, fölényes, játszi kedvű, gúnyos, de nem mindig őszinte ember, aki szívvel-lélekkel Babits mellé sorakozott. Amikor aztán a Nyugat emberei Németh László ellen fordultak és úgyszólván minden kétségtelen érdemét is kétségessé iparkodtak tenni, Illyés Laci őszinte barátja és tisztelője maradt és ma is az. Velem sokszor eltréfálkozott, mint a kizsákmányolók közül születettel, különösen mert egy százéves címeres pecsétgyűrűt hordtam jobb kezem kisujján. Róla, Pap Károlyról és Erdélyi Józsefről írta Németh a Nyugathoz fő tanulmányait, az elsőket, melyek rámutattak hármuk jelentőségére.
      Erdélyi József furcsa ember volt. Egész életében félbolond. Halálra tudta untatni az embert Horváth Istvánnal vetekedő szómagyarázataival és dühöngéseivel. Azt hiszem, hogy az idők múltával, mikor a nyilas korszakban tanúsított kilengései már kevésbé fognak latba esni, ismét méltányolni fogják benne azt, ami kétségtelenül értékes volt. Igazi lírikus volt, régi hagyományok újszerű megelevenítője. Bohuniczky Szefinél gyakran találkoztam vele. Szenvedélyes ember volt, nehezen lecsillapítható. Rövid idő alatt belebeszélte magát valami szenvedélyes dühöngésbe, amely a végén kellemetlenné vált. Szefi pedig, aki eléggé rosszmájú volt, ahelyett, hogy csillapította volna, még jobban ugratta.
      Egészen más ember volt Tersánszky Józsi Jenő, a nagybányai bányaivadék. Nevető, fintorgatásra is hajló, kedves, jó, szelíd ember, akit a sors egy kellemetlen zsidó feleséggel vert meg. Vérbeli muzsikus is, aki tréfás önmaga szerzette dalocskáit, szatírikus balladáit végtelen bájosan, bohóckodva tudta nekünk előadni. Mosolygó faun, aki gúnyolódva és tréfásan szaladt végig a mai életen. Jó ember, jó barát, akire mindig lehetett számítani. Sokszor többet írt, mint kellett volna, de élnie kellett.
      Tamási Áronnal is gyakran érintkeztem. Embernek is nagyon érdekes volt. Magánéletében valóságos tatár kán, aki gyorsan váltogatta feleségeit, szeretőit. Ő is gyakran járt Bohuniczky Szefihez. Lassú, megfontolt, pointekre kihegyezett beszédű. Legalább annyira Ábel, mint amennyire Tersánszky maga is Kakuk Marci volt. Embernek kellemes és vonzó, magas homlokba ívelődő fejének volt valami keleties színezete. Jól elfért volna Attila udvarában. Ősi jelenség volt.
      Pap Károly szép arcú, egyáltalában nem zsidós külsejű fiatal zsidógyerek volt. Igen kellemes, szelíd, jó modorú és igen okos. Kár érte, hogy megölték a náci uralom alatt. Kitűnően írt és igen kellemesen beszélt. Jellemes ember volt, aki önként választotta atyjától elszakadva a keserű szegénységet. Nagyra tartottuk őt, különösen Németh László.
      De majdnem megfeledkeztem Nagy Zoltánról, a zsidó ügyvédről, nehány igen szép vers mélyén érző költőjéről. Hallgatag, visszavonult, nemes lélek volt. Csak ritkán találkoztam vele, legtöbbször a Magyar Csillag korában. Ekkor már nem írt, amit mindenki sajnált.
      Végül meg kell emlékeznem Fenyő Miksáról, aki nemcsak okos és maró cikkeivel volt a Nyugat szellemének előmozdítója, hanem anyagi ügyeinek remek tutora. Valamikor a GYOSZ főtitkára volt. Pazar fényűző életet élt, sokat vendégelte a szegény írókat, akik nagyon szerették Maxit, de nem nevették ki, mert mindenképpen megbecsülték éles eszét, ízlését és kitűnő írni tudását.
      Azt hiszem a lényegesek közül minden nyugatistáról írtam, kivel ismeretségben voltam. De magáról a csoportról együttesen még nem szólottam. Akármilyen rivalitás nyilvánult is meg néha a kör tagjai között, mely néha mint Babits és Móricz esetében virulenssé is vált, a kör összetartott. Erős szolidaritás kapcsolta őket össze. Befogadtak maguk közé mindenkit, akit arra érdemesnek tartottak, a Nyugatot pedig mint eszmei egységet mindig védelmükbe vették. Csak Németh László fordult igen élesen szembe a Nyugattal, bár mindig méltányolta nagy érdemeit. De voltak elítélő szavai is, melyek sértődöttségéből fakadtak és ezeket legfőképpen Babits ellen irányította.
      Most pedig áttérek Németh Lászlóra, irodalmunknak erre a kiváló és nagyon érdekes jelenségére. A Napkelet írói között ismerkedtem meg vele. Akkor még írói pályája legelején állott. Magas, karcsú, angyalarcú legény volt, már akkor is mérhetetlen írói nagyravágyástól fűtött. Mihamarébb átterelődött a kései Nyugathoz, megértő barátságba keveredvén Babits Mihállyal. De a jó viszony nem tartott soká. Laci úgy érezte, hogy Babits elnyomja őt, ami nem volt igaz. Csak annyiból, hogy a vezérséget nem engedte át. Márpedig Laci kizárólagosságra törekedett és fölötte sértődékeny volt. Feleségeink összebarátkoztak, én is vele, egyik lányának mi lettünk keresztszülői. Laci hallatlan szorgalommal képezte magát, esszéírása gyorsan kiterjedt gazdasági, társadalompolitikai témákra is. Gondolkozónak sohasem volt annyira kiváló, mint írásának elevensége, gazdagsága. Beléfogott egy nagyméretű regényciklusba, melyet aztán abbahagyott. Regényei nem érték utol az esszéíró qualitásait. Inkább egy-egy novellája sikerült jól. Gondolkodásában volt valami egyoldalúság, egy-egy nem éppen szerencsés ötletéhez görcsösen ragaszkodott. Adyt például mint nagy gondolkodót állította elénk. A mélymagyar és hígmagyar teória sem volt valami nagyon szerencsés. Néha felkapott egy nem éppen sikerült ötletet és a végletekig fejlesztette tovább.
      Rendkívül nagyra tartotta magát, sok vonatkozásban nem éppen jogosan. Legfőbb érdemét a jól írásban láttam, nem annyira eszméi értékében. Sehol sem tudott megmaradni, nem tűrt maga mellett senkit. Otthagyta a Nyugatot, a Rádiót és megindította külön folyóiratát a Tanút, melyet önmaga írt tele. Hozzászólt mindenhez, de nem mindig szerencsésen. Túlságosan sokat foglalkozott önmagával. Nem is túlságos szerénységgel, valahogyan az volt az érzésünk, hogy kissé korai volt a Dichtung és Wahrheit szerepében tetszelegni goethei nagyság híján.
      Magánéletében igen igénytelen volt. Ezt követelte családjától is, felesége Ella pedig szórakozni vágyó eleven asszony volt, akit atyja, az ismert Démusz vendéglős, elkényeztetve nevelt és aztán is jócskán támogatott. Lacinak egy teljesen csendes, csakis az ő nyugalmát és munkáját támogató zavartalan életre lett volna szüksége, de ezt otthon alig találta meg. A Horthy rezsim összeomlása után egy vidéki városba ment egyedül, otthagyta családját és tanárkodott. Eredetileg fogorvos volt, de utálta ezt a mesterségét. Mihelyt írásaival bőven keresett, ott is hagyta az orvosi pályát. Atyja dunántúli parasztos, kispolgári, kálvinista családból származott. A nyelvek iránt való érdeklődését tőle örökölte Laci. Minden elképzelhető nyelven gyorsan tanult meg olvasni, folyamatosan beszélni csak magyarul tudott. Olvasott görögül, latinul, németül, franciául, angolul, olaszul, spanyolul, svédül, szerbül, oláhul. Móricz Zsigát nagyon szerette, ez is Lacit, a Nyugat-szakadás után Móricz mellé állott. Házat épített magának, de ezt jogtalanságnak tartotta, de következetesen sohasem vonta le az aszkézis parancsait.
      Kimondhatatlanul hiú volt, a legkisebb kifogás is dühre hangolta. Következetes sem volt, mindig egy örökkön forrongó lázas értelmiség lakott benne. Telve volt szociális vágyakkal, melyet egy furcsa lelki arisztokratizmussal akart összehangolni. Fiatal korában tüdőbajos volt, anyja családjából hozta ezt magával, mely nem csekély degeneráltságot mutatott. Anyja valamikor igen jómódú volt, de egy szerelmi viszonyával kapcsolatban majdnem mindenét elherdálta. Atyja derék, majdnem puritán ember, igazi parasztivadék és kálvinista. Laci akármennyire is mély magyarnak tartotta magát, inkább nyugat-európai volt.
      Barátságunk elég gyorsan kihűlt. Mint forma fennmaradt, mint tartalom nem. Nem szerettem soha a folyton nyugtalanító szellemeket, különösen, ha kapkodásra voltak hajlandók. Nem szerettem a túlzott önérzetet sem. A friss és merész nekivágás sem elégített ki, különösen ha olyan mezőkre terelődött, melyeket mások már mélyebben szántottak fel és jobban vetettek be.
      Itt van a helye annak, hogy Tormay Cecilről emlékezzem meg, akit a Nyugat köre nem valami nagyon becsült. Finom elme volt és a formának nem csekély művésze. Az Emberek a kövek között pedig mindig egyik legszebb novellája lesz a magyar irodalomnak. Tormay a Napkeletből egy a Nyugat jelentőségével vetekedő folyóiratot szeretett volna kiformálni. A köréje sereglő írók azonban sokkal jelentéktelenebbek voltak, mint a Nyugatéi. Egy nemes konzervativizmus lebegett szeme előtt abban a korban, mikor csak úgy lehetett előrejutni, hogy új tartalmat és új formákat teremtenek. Pedig pénze is volt elég, mert Klebelsberg bőven támogatta. Minthogy ennek kétségbeesetten egyoldalú képzőművészeti politikáját egy ízben a Nyugatban bíráltam el, el kellett hagynom a Napkeletet. Így kerültem a Nyugathoz, a csere mindenesetre jó volt számomra. Tormay igen finom társaságbeli formák között érintkezett mindenkivel, távozásom után is jó barátságban maradtam vele. Kellemetlenebb volt Zichy Rafaelné, Cécile barátnője, egy gőgös arisztokrata asszony, Pallavicini Edina. Mikor Zichy Rafael le akarta feleségét rázni, egy ronda pört indított felesége ellen, lesbosi szerelemmel vádolta, melyet állítólag Tormay Cecillel folytatott volna. Nem túlságosan hittem ebben a vádban.
      A többi Napkelet-író, Kállay Miklós, Büky György, Fábián István, Marjay Ödön stb. mikor ezek a sorok napfényre kerülnek, már bizonyára feledésbe merültek.
      Mielőbb művészbarátaimra térnék át, közbevetőleg Zsilinszky Endréről fogok szólani. Zsilinszky Endrével akkor ismerkedtem meg, mikor a Szózat vezércikkírója lett. Kemény, határozott jellemű, katonás ember volt, szenvedélyes antiszemita, németbarát, szélső nacionalista. Ismeretei politikai téren voltak, de ott is fogyatékosak. Nagy Tisza-imádó volt. Jól írt szenvedélyes hangú vezércikkeket. Ulain Ferenc után ő vette át a Szózat szerkesztését. Zsarnoki természet, zsémbes és veszekedős. Amikor Gömbös nem hagyott magának parancsolni, otthagyta a Szózatot és külön utakra tért. Ezek vége az volt, hogy franciabaráttá lett, mire Gömbös kiüldözte a képviselőházból, ahol különben sem voltak sikerei, mert nagyon rossz szónok volt. Ekkor egymásután egy csomó zuglapot szerkesztett és lassanként elköltve vagyonát, sok adósságba keveredett. Az ostrom előtt rálőtt a német katonákra. Letartóztatták és Sopronban a nyilasok kivégezték. Nemzeti proletárhős lett belőle, a Vilmos császár utat róla nevezték el. A furcsak csak az volt ebben, hogy fiatalságában Bandi és öccse rátörtek Achim Andrásra lakásán és agyonlőtték a veszedelmes agrárszocialista vezért. Bandi puritán, egyenes jellemű ember volt, tisztakezű, áldozatkész, mindenkori meggyőződéséért halni kész. Annak idején ő rejtegette Rathenau gyilkosait a Szózat szerkesztőségében, onnét Gömbös nagytétényi barackosába menekültek. Férfi volt minden ízében. Igazságos is. Fejlődésképes is, hiszen képes volt egy hibás és annak felismert világból annak ellentétébe menekülni.
      Széles mellkasú, metsző nézésű, igen erőteljes testű férfi volt, katonatiszt, sőt huszártiszt civilben. Szláv arctípus. Nagyatyja még tót paraszt volt, derekán az ismert tót bőrövvel kaszált. Anyja színmagyar asszony, Bajcsy-lány, így lett Bandiból Bajcsy-Zsilinszky. Még valami eszembe jut. Pályája kezdetén utálta Adyt, mert szifiliszben halt meg, végül rajongott érette. Alapjában nagyon derék ember volt, az egyetlen bátor férfi, aki szembe mert szállni a németekkel, akiket sokan gyűlöltünk, de senki sem merte kockáztatni az életét.
      Hadd jöjjenek a művészek. Mind szerettek és becsültek engem írásaimért, amelyekkel kezdettől fogva a nagybányai művészettel kezdődő új magyar művészet mellé állottam, amiért a másik oldalról ugyancsak üldöztek engemet, de nem magamról akarok írni! A legbarátságosabb Glatz Oszkárral való érintkezésem volt. Végtelenül naiv, lelkes ember. Fáradhatatlan munkaerő, ma, amikor e sorokat írom, súlyosan beteg és még mindig négy-öt órát dolgozik naponta (74 éves). Többszört le is festett engemet. Jó portréfestő volt, jó plein airista, jó népviseletes festő. Persze a megélhetés arra kényszerítette őt is, mint Ferenczy Károly kivételével minden Nagybánya korabeli festőt, hogy ihletésén túl szakmányba is dolgozzék, ismételje maga magát, úgy hogy ő is önmaga manieristájává vált. Apró, felfelé fésült hajú, ősz emberke volt, bőbeszédű. Anyanyelve a német volt, otthon is németül kellett beszélni, mert Masa égeri nő volt és nem tanult meg magyarul. Az asszony furcsa teremtés volt. Szenvedélyes, mérges, maga is kitűnő festő. De ahelyett, hogy festett volna, reggeltől estig takarított, főzött, cselédmunkát végzett és szakadatlanul szidta Oszkárt, hogy rosszul fest. Erős, tagbaszakadt testű, munkabíró. Sikerült elérnie, hogy e sorok írása idején már csak botra támaszkodva jár. Okosabb lett volna cselédet tartani, erre sohasem volt hajlandó. Lehet, hogy féltékenységből, férjére és két fiára való tekintettel, de azért is, mert senki munkája nem felelt volna meg neki, azt hiszem, hogy minden cseléd megszökött volna tőle két-három nap múlva. Kétségtelenül volt benne valami exaltált terheltség. De talán még több Oszkár családjában. Egyik testvére csendes hülye volt. Glatzék gyermekein kitört aztán a két vonal terheltsége. Egyik fia depressziós lelki hangulatokban hányódó értelmes, de viszont idegileg teljesen elromlott ember, soha semmiféle kenyérkereső foglalkozást nem tudott vállalni. Most katolikus vallási tébolyban szenved és okkult tudományokkal foglalkozik. A másik, aki erős testű, de szintén exaltált ember, tanár lett. Ez is félbolond volt, akin dühöngési rohamok törtek ki néha. Egy lehetetlen nyelvészeti teóriát eszelt ki és egy nagy munkán dolgozott évek óta, melyet a szakemberek kinevettek. Egy igen csúnya angol nőt vett el feleségül, ezzel nemrégiben Angliába költözött, és ott írja németül nagy munkáját, miközben egy magánintézetben oktat. Állását itthagyta és állandóan zaklatja szüleit mindenféle utánküldésekkel.
      Szegény Oszkárnak tehát nem sok öröme tellett családjában, de ő mégis jókedvű, sőt optimista maradt. Tavasszal elköltözött Bujákra és őszig ott festette parasztjait, szép menyecskéket tarka ruhában, mosolygós gyerekeket. Jó módban élt és jól is élhetett volna egy normális nő oldalán. Évek óta minden szombat délután meglátogat, ha Budán van és itt egy kis jegyzőkönyvből egy csomó kérdést olvas fel, mire válaszolnom kell. Most már elutazni Budapestről aligha tud, ami kétségbeesetté teszi. Mindenáron fel akarná újítani a népviseletet, ami ma már meddő kísérlet. Ez pedig őt valósággal boldogtalanná teszi. Igen eleven csapongó elme. Nyelvtehetség, olaszul, franciául is jól beszél. Egy idegzetében felbomló jómódú polgári család degenerálódásának tipikus terméke.
      Ferenczy Károllyal csak néhányszor találkoztam. Meglehetősen zárkózott, magas, arisztokratikus jelenség volt. Jelentőségének teljes tudatában élt, mire minden joga meg is volt. Gyermekeit jobban ismertem. Noémit a fölötte csúnya de nagy tehetségű szőnyegtervezőt, Bénit az egészen kiváló és nagyon okos, művelt, jól író szobrászt, végül Valért a tehetségtelen festőt, aki meglehetősen kellemetlen volt. Ezért testvérei is kerülték.
      Derűs és igen vonzó jelenség volt Csók István. Kis termetű, mindig tréfára hajló, anekdotizáló, igen jóízű, tipikus dunántúli magyar kálvinista, de mégsem az. Az ember olyan volt, mint művészete. Színes és változatos. Most nyolcvanhárom éves. Még mindig fest, mert jókora vagyonát az első világháborút követő inflációban elvesztette. Lánya Züzü, aki elvált urától, pompásan ápolja. Csók ma is fest. Önmagát másolja. Felteszi maga mellé a folyóiratokat és a cinkografia alapján számtalanszor ismétli például a Támárt. Néha egészen jól, máskor bizony felületesen. Mint a Szinyei Társaság elnöke, közszeretetnek örvend. Apróságokkal nem sokat törődik, ami néha kínos eredményeket szül. Amikor Molnár Gézát a zenekritikust parentálta el a Szinyei Társaság nyilvános ülésén, állandóan szembrebbenés nélkül Molnár Ferencről beszélt. De még ez is jól illik neki, meg kell bocsátani a drága öreg bohémnek, aki életmódjában sohasem volt az.
      Iványi-Grünwald Béla egyike volt a legfinomabb és legkedvesebb embereknek, akikkel valaha is találkoztam. Arisztokratikus, gyönyörű magyar beszédű ember, aki soha életében sem bántott meg senkit. Derűs, mosolygós ember, nagyon arisztokratikus jelenség. Magas, karcsú, szép arcú. Noha telivér zsidó volt, egyáltalában nem látszott annak, nyugodt beszédében, mozgásában semmi zsidós nem volt. Végtelenül drága és kedves ember. Mindenki nagyon szerette. Folytonos anyagi gondok között élt, pedig sokat keresett. Mindig sokkal nagyobb háztartást vittek, mégpedig igazán kitűnőt, mint amennyire tellett. Minden szállítóját, kereskedőjét jobb-rosszabb képekkel fizette ki. Felesége a nagybányai görög pap lánya kitűnő házi asszony volt. Túlságosan kitűnő, vendégeskedésre rengeteg pénzt költöttek. Amikor Béla már nem bírta idővel, egy Belányi nevű tanítványa másolta, gyártotta képeit, ezeket Béla egy kissé kijavította és aláírta. Így tömérdek hamis csendélete van forgalomban igazi aláírással. Béla is nagyon jóízű ember volt, finom iróniájával önmagát sem kímélte. Nagy szeretettel őrzöm derűs emlékét.
      Rippl-Rónai József nagyon eredeti jelenség volt mint ember is. Én akkor ismerkedtem meg véle jobban, amikor már Pesten élt és felesége lent volt Kaposváron. Ekkor Jóskának egy Bányi Zorka nevű állítólagos színésznő volt a szeretője. Zorkának szabálytalan, de érdekes arca és gyönyörű finom hosszúkás keze volt, mint számtalan pastellen látható. Zorkát képekkel fizette ki Ripli. (Ez volt ugyanis közkeletű neve.) Jóska középmagas, zömök ember volt, igen halk, óvatos beszédű, legtöbbször hallgatag. Nagy kerek fekete kalapot viselt, mely beárnyékolta fölötte érdekes és kifejező fejét. A Szinyei vacsorákra köszönés nélkül lopódzott be és alig beszélt. Igen jó humora volt neki is. Baráti alapon sem dolgozott ingyen. Amikor elhatározta, hogy a Nyugat körének íróit lepasztellezi, a képeket megtartotta magának, és csak annak adta ki, aki fizetett érte, de Móricz Zsigának ingyen adta oda. Igen takarékos volt. Egy ízben Schöpflin Aladárral ültem a budai Zöldfa vendéglőben, egyszerre Ripli is megjelent Zorkával. Kijelentette, hogy fejedelmi vacsorát fognak enni. Ez egy kis birkapörköltből állott. Ripli halála után Zorka összepakolta az elvihető vázlatokat stb. Párizsa utazott. Ott el is tűnt.
      Magyar Mannheimer Gusztáv irigy és rosszmájú ember volt. A legnagyobb magyar festőnek tartotta magát és ezt meg is szerette magyarázni. Mindenkit leszólt és kigúnyolt. Alacsony, pókhasú, tipikusan zsidós külsejű emberke volt. Engem, aki régebben igen elismerő sorokat írtam róla, nagyon szeretett, legalább szemtől szembe és sehogy sem fért a fejébe, hogy nem akarok tőle ajándékba képet elfogadni. „Du bist blőd sinnig, wenn du nichts annimst. Lerne von den Malonyay, der wusste prellen!” – méltatlankodott az öreg. Virtuóz manierista volt, de nehány jól átérzett festményt is hagyott maga után. A festők nem haragudtak rá, született gonosznak tartották, aki annyira nyíltan játszotta ki jellemét, hogy nem tudtak rá haragudni. Magyarul rosszul beszélt, németül szeretett mérgelődni, erősen zsidós kiejtéssel.
      Rudnay Gyula a töksüket ember sok nyomorúságon ment át, míg jómódba jutott. Alapjában igen kedves és jóindulatú ember, nagy spórmeister. Süketsége miatt tömérdek visszás helyzetbe jutott, amivel kollégái eléggé vissza is éltek. Felvidéki úri embernek látszott. Nagyon szép családi életet élt. Ritkán találkoztunk, de igen kedveltük egymást. Nagyon szerette a jó konyhát. Délig heverészett és ebéd után festett. Amikor divatba jött, akkor is módjával festett, nem vetemedett olyan túlprodukcióra, mint Glatz, Iványi vagy Csók. Inkább keveset de jól és drágán. Nehezen vált meg műveitől. Egy ideig a Tamás vállalatnak adta oda képeit, de amint önállósította magát, akkor is jól, sőt jobban ment a dolga.
      Réti Istvánnal Elek Artúr révén a Wagner vacsorázó társaságban barátkoztam össze. Tetőtől talpig gentleman volt. Elegáns, jól öltözködő, előkelő külsejű ember, akinek sasszerű arcán remekül állott a monokli. Egészen kitűnő író, ami kezéből művészeti írás kikerült, mind elsőrangúan volt megírva. Nagybányáról szóló visszaemlékezései a magyar művészeti írások legélére valók. Igen nagy terjedelemben meg is írta Nagybánya történetét. Sokáig húzta, halasztotta a kiadást, mert folyton bővített és csiszolt kéziratán. Végül is az ostrom alatt meghalt, a befejezett kézirat az Athenaeumnál fekszik. Bergsonista volt, némileg elfogult mestere iránt. Ezért tisztára csak elméleti írásai nem olyan értékesek, mint a közvetlenül egy tárggyal foglalkozók.
      Réti kitűnő modorú, kedves, maró humorú ember volt. Nem sokat beszélt, de mindig velősen, megfontoltan, találón. Élete utolsó éveiben megházasodott. Zavaros pénzügyei ekkor rendbe kezdtek jönni. Sok végtelenül kellemes órát töltöttem társaságában. A Cézanne utáni új festészetet nem sokra becsülte. De a megelőzőnek pompás megértője és érzékelője volt. A főiskolának elsőrangú tanára, remek pedagógus. Csöndesen aludt el az ostrom alatt egy szükséglakásban, mert kétszer is kibombázták. Petrovics Elek és Elek Artúr is nagyon szerették és becsülték. Mint festő gyorsan terméketlenné vált, nagy kárára művészetünknek. A művésznevelés foglalta le idejét. Requiescat in pace!
      Itt kell néhány meleg sort írnom Lyka Károlyról, minden magyar művészeti író nagy mesteréről. Ma összeomlott testtel, de teljesen friss elmével él svábhegyi magányában. Törhetetlen, meg nem tántorítható harcosa volt az új magyar művészet kialakulásának. Mint a Főiskola megszervezője és szellemi irányítója el nem múló érdemeket szerzett. Munkássága felszívódott a magyar kultúrában, melyet mindig helyes irányban befolyásolt.
      Vaszary János ideges és impulzív egyénisége baráti alapon nemigen engedte az embereket magához férkőzni. Folyton tovább akart jutni, és évről évre megújhodni. Gyakran művészete kárára történt ez. Persze ő is a legnagyobb magyar festőnek tartotta magát, és ezt viselkedésével is kimutatta. Festőtársai nem nagyon kedvelték. De ő sem őket. Magas, markáns arcú jelenség volt, rövid, szaggatott mondatokban beszélt. Úgy is írt, nem a legjobban. Mindig szinte kiáltványszerűen hirdetve programját.
      A váratlanul meghalt Mattyasovszky Zsolnay László nemcsak kiváló művész volt, hanem igen derék ember is. Kissé hallgatag, kissé merev lélek, de igen finom érzésű. Csípősen ironikus, ha felmelegedett. Gazdag ember volt, felesége irányította a pécsi Zsolnay gyárat, mely igen nagy értékű volt. László szívvel-lélekkel a festésnek élt. Nem szorult rá arra, hogy másokhoz igazodjék, teljesen szabadon élhetett törekvéseinek. A Szinyei Társaságban mint művészt, mint embert egyaránt nagyra becsülték. Középtermetű, szikár ember volt, arisztokratikus jelenség. Matyinak hívták barátai, akikkel szemben eléggé tartózkodó volt. Előkelő lélek, választékos ízlésű, lenézte a gyors és lelkiismeretlen munkát, melyre sok művésztársa a megélhetés gondjaival küzdve, gyakran rákényszerült.
      Joviális és derűs jelenség volt Herman Lipót, aki festőnek bizony nem volt éppen kiváló. De jó humoráért közkedveltségnek örvendett. Ő tudta a legtöbb művészanekdotát. Ezeket igen jóízűen tudta elmondani. Mások műveihez jól értett és nézeteit igen zamatosan tudta előadni. Valóban kiváló volt erotikus rajzok és akvarellek szerzésében is. Ha erre támaszkodva külföldre ment volna, gazdagságban végezte volna életét. Így csak küszködött, sokszor gazdag zsidók támogatására szorult, akik telivér zsidósága miatt is nagyon szerették.
      Szőnyi István férfias jelenség volt. Minden ízében talpig egyenes férfi, aki sohasem tett lakatot a szájára, mindig megmondta, amit gondolt. Intelligenciája nem vetekedett ösztönös művészetének nagy értékeivel. Két gyermeke volt, fia Péter máról holnapra halt meg agytubercolisban. Pista is tbc-s volt fiatal korában. Pár évvel ezelőtt rajta is ismét kitört a tüdőbaj. Féloldalát lefojtották, ma nagyon kell magára vigyáznia. Pista aranyos, derék, jó ember volt világéletében. Szeretett kertészkedni is, felesége igen szép zebegényi hegyoldali kertjében, ahol igen finom gyümölcsöket termeltek. A szép zebegényi táj változatos fényjátékaival sokat ajándékozott Pista művészetének. Egy könyvet is írt a művészetről, nem a legszerencsésebbet. De hiszen nem is a gondolkodás volt az ő igazi terrénuma, hanem a festés, ebben pedig kiváló volt. Ezt tudta, de igen szerény volt még ennek tudatában is.
      Aba Novák Vilmos, akinek a Klebelsberg korban felülről túlon-túl támogatva teljesen meg nem érdemelt sikerei voltak, már egészen más ember volt. Jókora kövér ember, akiről sugárzott az önérzet. Mikor e sorokat írom, festményeinek forgalmi értéke is már nagyon visszaesett. Amikor rájött arra, hogy a groteszk elemeket ügyesen tudja kamatoztatni, eléggé visszaélt ezzel. Óriási méretekben mindig csődöt mondott, kisebb méretű művei jobbak voltak. Vili jókedvű, hangos beszédű, szörnyen nagyétű ember volt, akiből igen sok életkedv sugárzott. Tipikus bonhomme, széles nevetésű. Művelődni nem nagyon iparkodott, kétévi római tartózkodás alatt egy kukkot sem tanult meg olaszul. A sors kegyetlen volt hozzá, amikor már jómódba került és villát épített magának Budán, mielőtt még befejezhette volna, gyomorrák végzett vele néhány hónap alatt.
      Utolsónak hagytam Bernáth Aurélt és Pátzay Pált, ezt a két nagyon kiváló művészt, mai művészetünk díszeit.
      Bernáth Aurél művészetével nem kell foglalkoznom, eleget írtam róla, mások még többet és műve bizonyára az utókorban is nagy megbecsülésben fog részesülni. Aurél savanyú külsejű, mélyen elgondolkodó ember volt, aki csak nehezen tudott felmelegedni, de aztán finom iróniája és alapjában igen meleg szíve pompásan érvényesült. Kegyetlen bírálója volt maga magának, de éppen úgy másoknak is. Hiába próbáltuk vele megértetni, hogy a művészetben nemcsak hegycsúcsoknak van jelentőségük, hanem a kisebb magasságoknak is. Ő csak fejét rázta és sejtelmesen, gúnyosan mosolygott hozzá. Ez a mosolya van előttem mindig, ha rá gondolok. Mindenben, amit vállalt, fölötte lelkiismeretes és aggodalmaskodó volt. Nagy művészettörténeti tudással rendelkezett Az „aut Caesar aut nihil” című ízlésén kívül. Folyton nézett, tanult és kételkedett. Most a Magyar Művészetet szerkeszti a legnehezebb viszonyok között, küzdve írókkal, művészekkel, nyomdával, előfizetőkkel. Felesége segít neki az adminisztrálásban, néha sajnos a szerkesztésben is. A gyeplőt otthon Aliceka tartja, aki igen energikus, jó családból való és intelligens zsidó nő, telve energiával, mely néha alighanem terhére is volt Aurélnak. De hát teljes boldogság senkinek sem adatott. Aurél jól is írt, mélyen belemélyedve a tárgyba, belőle alakítva ki mondanivalóját. Írásai gyakran vallomásszerűen, ami nem csekély erőt át néha egyoldalú álláspontjának.
      A másik kiváló művész és ember Pátzay Pál, a szobrász. Egyike a legokosabb embereknek, kikkel találkoztam és egyike a legkiválóbb műértőknek, csak Petrovicshoz, Hoffmann Edithez és báró Hatvany Ferenchez mérhetem. Kitűnően írt, olyan kitűnően, amilyen kitűnően gondolkodott is. Kellemes, sőt szép arcú, kissé lágy modorú, halk ember.
      Első feleségével való házassága nem volt boldog. Ez egy szuperintelligens és hűtlen zsidó nő volt, de igazi tehetség nélkül való. Amikor ettől Pali elvált, egy tagbaszakadt német hölgyet vett el, aki imádattal veszi körül és egy hatalmas, szép gyereket szült neki. Pali az első kommunizmus alatt belékeveredett ebbe a mozgalomba, ült is Szegeden vagy másfél évet. Később hátat fordított egykori felfogásának, és a legtisztább emberi humanizmus álláspontjára helyezkedett. Művekhez való értése átfogóbb és igazságosabb volt mint Aurélé. Ironikus mosollyal beszélt gyakran, mely fölötte jól érvényesült ferdén álló szemüvege alatt, mely fölött szeretett szabad szemmel áttekinteni. Higgadt és mindig találó ítéletei emberekről és dolgokról pompásak, csalhatatlanok voltak.
      Most látom, hogy Hatvany Ferencről is kell néhány sort írnom. A dúsgazdag cukorbárók családjából származott. Alighanem jobb festő lett volna belőle, ha szigorúbban adminisztrálja magát, ha küzdenie kell az élettel. De viszont az anyagiaktól való föggetlenségének köszönhette, hogy beutazva Európát nagyszerűen ki tudta finomítani ízlését, melyben feltétlenül meg lehetett bízni. Mindenesetre különb és pozitívabb ember volt, mint bátyja, akiről már megemlékeztem.
      Írjak-e Csánky Dénesről, aki engem nagyon becsült és kedvelt? Inkább nem. Ez annyira belésodorna a politikai kérdésekbe, hogy inkább nem teszem. Sohasem szerettem a zavart, a harcot, a felfordulást. Az ő nyugtalanságáért és kétségtelen nagy hibáiért meglakolt már részben. De hagyjuk ezt, olyan dolgokat kellene érintenem, melyekről jobb megfeledkeznem.
      Magamról írjak valamit? Ezt nem teszem. Ami bennem érték volt, azt iparkodtam kortársaimmal közölni. Sorsom mégis az elfeledtetés lesz. A kritikus, aki más csontjain rágódik, csak a maga korában bír némi jelentőséggel.