Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2008. 4. sz.

 
 

TÓTH LÁSZLÓ

 

Az interjú mint a megismerés eszköze

  Lacza Éva: Jelek a porban. Irodalmi beszélgetések és interjúk I-II.

 

Ki készítette a világirodalom első interjúját? Nem tudom, a kérdést föltehető-e így. Ám akár föltehető, akár nem, Egon Erwin Kisch úgy véli: Dante, aki Vergiliusszal végigjárva a Pokol bugyrait, kifaggatja a bűnös lelkeket, köztük Francesca de Riminit – házasságtörésének történetéről. A sajtótörténet szerint az első interjú James Gordon Bennett, skót származású New York-i újságíró írta 1836-ban. Ennek is százhetvenkét esztendeje már. Mára e műfaj egyik legfontosabb és legáltalánosabb megnyilvánulási formánk, közlésmódunk lett; napjainkban szinte mindenki nyilatkozik valakinek valamiről. Földes Anna idézi – még a múlt század hatvanas-hetvenes éveiből – Martin Schraub svájci filozófus bonmot-ját, miszerint az emberiség egynegyede állandóan interjút készít a másik negyeddel, miközben a fennmaradó fele kipiheni annak fáradalmait, vagy készül a következőre. Akárhogy is van, tény: se szeri, se száma az írott és az elektronikus sajtóból ránk zúduló faggatózó írásoknak, műsoroknak, a mindennapi életünket kísérő és kísértő – olykor orv – interjúhelyzeteknek. Napjaink állandó szereplői lettek a személyiségüket a mienk elé helyező nyilatkozók, a halk vagy hangoskodó vallomástevők, a bölcs vagy bölcselkedő intelmeikkel hivalkodó szakértők, a diplomaták és politikusok, színészek és sportolók, az életük vagy művészetük titkaiba minket beavatni kész írók, képző-, zene- és filmművészek, a magabízó háziasszonyok és tudósok, betörők és diáklányok. A tévében, rádióban se szeri, se száma a kis- és nagyinterjúknak, az ügyeletes nyilatkozókra épülő, véleményformáló talk-shaw-knak, telefonbetyár-közvéleménykutatók, kereskedelmi ügynökök csörrentik ránk sűrűn telefonunkat vagy lakásunk csengőjét, s elhivatott hivatalnokok és orvosok bombáznak minket fontoskodó vagy éppen aggodalmaskodó kérdéseikkel.
      Mi sem természetesebb hát, ha az utóbbi évtizedekben példátlan módon megnőtt az írói interjúk, műhelybeszélgetések, a beszélgetésekből kirajzolódó íróportrék, sőt: „interjúregények” ázsiója is (emlékezetem szerint mifelénk Bohumil Hrabal és Szigeti László beszélgetőkönyve, a Zsebcselek használta először ezt a kifejezést – előbb csehül: 1990-ben, azután magyarul: 1992-ben). Ugyanekkor ahhoz sem kell túlságosan mélyre túrnom az emlékezetemben, hogy felidézzem, a személyes vallomásokban meglehetősen ínséges korábbi esztendők viszonylagos csendje után mennyire az újdonság erejével hathattak – legalábbis rám – a múlt század hetvenes éveinek elején az egyszer csak egymás után sorjázni kezdő írói interjúkötetek. Simon Zoltán e folyamat kezdetét – vagyis amikor az interjú kezd kiválni „a tömegkultúra világából, s egyre szervesebben betagozódik az elit irodalomba, illetve mint történeti értékű forrásanyag, az irodalomtudományba” Magyarországon az Élet és Irodalomhoz, nevezetesen annak az 1963-ban főszerkesztővé kinevezett Nemes György által kezdeményezett interjúsorozatához, mely Látogatóban címmel közel fél évtizeden keresztül több mint száz kortárs magyar író műhelyébe vezette el az olvasót. E beszélgetéssorozat (Látogatóban 1968, 1971), illetve Bertha Bulcsú két írói interjúgyűjteménye (Meztelen a király, 1972; Írók műhelyében, 1973) után aztán jöttek a többiek is: Földes Anna sorozata (A nő szerepe: főszerep, 1972), majd Mezei András (Megkérdeztük..., 1976, 1982), Simon István (Írószobák, 1976); Karinthy Ferenc beszélgetései (Dialógus, 1978), továbbá Dorogi Zsigmond vagy Kabdebó Lóránt írófaggatói a rádióban, Nádor Tamás sorozata a Könyvvilágban, majd a Németh László-, Örkény István-, Illyés Gyula-, Pilinszky János-, Szentkuthy Miklós-, Határ Győző-nyilatkozatköteteken keresztül egészen – találomra szemelgetve a példák között – Mészöly Miklós, Nádas Péter, Esterházy Péter, Kertész Imre, Spiró György, Bodor Ádám, Jókai Anna beszélgetőkönyveiig, Sándor Iván interjúgyűjteményéiig s a fiatalabb nemzedéke(ke)t meginterjúvoló könyvekig – Keresztury Tibor vagy Kőrösi Zoltán írókat beszéltető kötetéig, netán A névjegyen című gyűjteményes kötetig). Ezek a könyvek, sorozatok a maguk módján mind egy, az íróról, irodalomról való diskurzus részét képezik, mely az írói szándék, pszichikum és alkotói műhely olyan dimenzióit tárja fel, amelyeknek ismerete a mű- és szövegértelmezést is alapvető összefüggésekkel segítheti (olykor a kifaggatott már-már önálló) alkotásává, életművének szerves részévé léphet elő, mint például Bohumil Hrabal Szigeti László generálta interjúregénye, a már említett Zsebcselek, vagy Tolnai Ottó Parti Nagy Lajos kérdéseinek ihletésére írt rádióinterjú-regénye, a Költő disznózsírból.
      Szlovákiai magyar írókkal eddig nem sok beszélgetőkönyv íródott. Az első, az általam jegyzett Vita és vallomás is mindössze csupán negyedszázada, 1982-ben látott napvilágot, ám ezt – a félig-meddig ide is sorolható, s egy-egy csehszlovákiai magyar, illetve szlovák írót mikrofon elé ültető, épp az Új Forrás számára készült 1989-es beszélgetéssorozatomon kívül, melynek kiadására Hatszemközt, avagy Korbúcsúztató anno 1989 címmel végül is a dunaszerdahelyi NAP Kiadó vállalkozott 2006-ban, illetve leszámítva Fónod Zoltán (cseh)szlovákiai magyar írókkal készített beszélgetéseket is bőségesen tartalmazó interjúköteteit (Közelkép, 2000; Önarcképek, 2005) – egészen Lacza Éva eredetileg rádiós beszélgetéseknek készült interjúinak Jelek a porban közös című mostani, 2006-os, illetve 2007-es kettőskönyvéig nem követett újabb.
      Valószínűleg kevesen tudják, hogy a Jelek a porban szerzőjének nem ez(ek) az első (beszélgető)könyve(i): korábbi rádiós riportjainak egy részét – még Dusik Éva néven – Viszonzatlan hűség címmel már 1986- ban megjelentette kötetben. Igaz, ezek a már-már novellásított, szépírói erényekben is bővelkedő élettörténetek nem az irodalom, hanem a mindennapi élet köré szerveződtek, s egy már letűnőfélben levő világ élettől búcsúzó nemzedékének – az akkori hetven-nyolcvan éveseknek – a soraiból szólaltatta meg a legkülönbözőbb életsorsok és mesterségek képviselőit megkapó kíváncsisággal. S ezzel a szóval egyúttal újságírói-vallomásszervezői erényeinek legfontosabbikát nevesítettük: azt az őszinte érdeklődést, mellyel interjúalanyaihoz közelít felé, mellyel az általa épp feltárni készült életváltozatok, lélektartalmak fölé hajol: „Ha közelebbről nézzük a rengeteget – vallja első könyvének zárszavában –, fákká ritkul. Minden fának külön is meg kell küzdenie viharral, férgekkel, az idő múlásával.”
      Tulajdonképpen ez a szinte zsigeri emberi kíváncsiság, e külön-küzdelmek feltárásának ez a szenvedélye mozgatja „irodalmi beszélgetéseit”, írókkal készített interjúi is. A Jelek a porban két kötete összesen hetvennyolc hosszabb-rövidebb interjút tartalmaz harminchét (cseh)szlovákiai magyar íróval, műfordítóval, szerkesztővel. Elnézve megkérdezettjei névsorát, e kettőskönyv az utóbbi két-három évtized csehszlovákiai magyar irodalmának igen széles palettáját tárja elénk, az 1906-os születésű Dávid Teréztől a több mint fél évszázaddal később, 1959-ben született Hizsnyai Zoltánig. Azt lehet mondani, Lacza Éva – miként egyik interjúalanya, Barak László fogalmazott önmagával kapcsolatban (Találkozás a Mesterrel) – személyesen ismeri szinte az egész (cseh)szlovákiai magyar irodalmat, s szinte mindent tud, amit jelen kötetei tárgyát illetően tudni szükséges, sőt – s ez legyen dicséretére mondva – nemegyszer még ennél is lényegesen többet. Felidézi a beszélgetései óta elhunyt alkotók – a már említett Dávid Teréz mellett Dénes György, Mikola Anikó, Ordódy Katalin, Ozsvald Árpád, Turczel Lajos, Zalabai Zsigmond, Zs. Nagy Lajos – egykor-volt alakját, s a jelenben is tevékeny társaikkal együtt arcokat és arsokat, egymástól eltérő alkatú, világlátásukkal és műveikkel sokszor egymással vitázó alkotókat sorakoztat egymás mellé, akik – a maguk módján, tehetségük, emberi hitvallásuk, művészi meggyőződésük szerint – valamilyen értelemben mind hozzájárultak a csehszlovákiai magyarságra nézve különösen kényszeres, második világháború utáni esztendők szóban forgó magyar irodalomrészének kiműveléséhez, öntudatosodásához, szélesebb összefüggések közt is értékelhetővé tételéhez, kód- és paradigmaváltásaihoz. Talán csak azt kifogásolhatnánk, hogy a Jelek a porban két kötetében megszólítottak valamennyien az idősebb vagy idősebb középnemzedék írói (közülük a legfiatalabb, Hizsnyai Zoltán is betölti maholnap az ötvenet), s hiányoznak belőlük az összmagyar viszonylatban már most is jelentős(ebb) erőt képviselő fiatalabbak (ráadásul Hizsnyain kívül még iródiást sem találunk mást itt a nyolcvanas évek e nevezetes [ön]szerveződéséből, pedig legalább a nemzetközi jelentőségű performernek, Juhász R. Józsefnek vagy a fáradhatatlan irodalom- és közösségszervezőnek, Hodossy Gyulának mindenképpen helyük lehetett volna e kötetek lapjain, nem beszélve a már utánuk sorakozók közül teszem azt N. Tóth Anikóról, Csehy Zoltánról, Polgár Anikóról, Z. Németh Istvánról, Németh Zoltánról, Benyovszky Krisztiánról, vagy a legfiatalabbakat is említve: Bárczi Zsófiáról, Vida Gergelyről, hiszen nélkülük aligha alkothat teljes(ebb) képet az olvasó a magyar irodalom szlovákiai (felvidéki) mozgásirányairól, az általuk megtestesített poétikai és noétikai, illetve szemléleti és nyelvi tendenciákról).
      Magát Lacza Éva egyszerű krónikásnak, „mezei riporternek” nevezi, ám bármennyire rokonszenves is számomra ez a szerénység, megjegyzem: mindenképpen azok közül való, akik a maguk személyiségét, a maguk világról való tudását is belekódolják tudósításukba.  Beszélgetéseit olykor az események véletlenszerűsége – egy-egy írói-irodalmi évforduló, egy-egy kitüntetés esetlegessége (Díjak, jubileumok), egy-egy új kötet megjelenése („Belevágsz valamibe, és nem látod a végét”) – szervezi, míg máskor egy-egy kimódolt téma – kávéházi irodalom (Kávéházi szegleten), kedves tárgyak (Tárgyak ideje, szerepe, ereje), az írók közérzete („A rossz közérzet néha nagyon jó”), a gyermekkori ünnepek (A gyermekkor törött üvegdarabja), a műhelymunka iránti érdeklődés (Min dolgozik?), az írótársakra és -elődökre való emlékezés („szerencsém és szerencsétlenségem is egyben, hogy a szlovákiai magyarságot név szerint ismerem”) – köré kerekítteti beszélgetőtársaival Lacza Éva a szavakat, vagy éppen az írói felelősség kérdését járja/járatja velük körül („Mit tehet az író meg az irodalom?”). Reá vonatkoztatva: esetében ez az írói felelősség – a kimerítő, bár sohasem hivalkodó tárgyismereten kívül – elsősorban a pontos nyelvismeretben, az árnyalt nyelvhasználatban érvényesül. Ami, elsődlegesen rádióinterjúkról lévén szó – melyeket ha papírra vetésükkor megfésült is –, különösen dicséretes, hiszen az élőbeszédet úgy alakítja át írott szöveggé, hogy annak jellegzetességeit s elevenségét meghagyva a legnagyobb gondossággal tör pontatlanságainak, az élőszó gyakori henyeségeinek a kiküszöbölésére. Ami – főképpen az elektronikus média részéről beszédközösségünket manapság fenyegető intézményesített nyelvrontás idején – kettőskönyvének értékeit s érvényességét is jelentős mértékben növelheti. Interjúit a nyelvi biztonság mellett az alapos tárgyi ismeretek jellemzik, s ebből adódóan sűrűn váltják bennük egymást a különböző műveltségelemek, kulturális idézetek, allúziók – egyik beszélgetésének felvezetésében a „szavak barlangja” metafora például egyszerre tartja az interjú kulturális hátterében a 20. századi európai költészet egyik klasszikusának számító cseh költőt, Vladimír Holant, valamint az ő érzékeny metaforáját emlékezetes tanulmánykötetének címévé emelő Kossuth-díjas (cseh)szlovákiai magyar költőt, a cseh poéta egyik legkiválóbb magyar fordítóját és értelmezőjét, Tőzsér Árpádot.
      A megszólaltatottak közül a riporter a költő Zs. Nagy Lajost citálta leggyakrabban – hatszor – mikrofonja elé (sőt, közvetetten, Barak László kettőjük barátságáról nyilatkozó vallomása által hetedszer is ott van); ötször szólal meg e kettőskönyvben Cselényi László, négyszer-négyszer Dénes György, Ozsvald Árpád, Grendel Lajos, valamint e sorok írója, három-három alkalommal pedig Barak László, Dobos László, Keszeli Ferenc, Tőzsér Árpád és Turczel Lajos. A fentiek alapján persze akadhatnak, akik – bizonyos etikákra hivatkozva – személyes elfogultság címén illetlennek tarthatják írnom Lacza Éva kérdéses könyveiről. De miért is ne szólhatnék róluk, amikor egy-egy irodalmi mű elemzése, értelmezése minden alkalommal a nyilatkozó, műbíráló tárgyához való személyes viszonyának a tisztázása-leleplezése/lelepleződése is. Az értelmezés mindig személyes aktus, akár bevalljuk, akár a tárgyilagosság leplét öltjük magunkra. Lacza Éva is erre építi rádiós beszélgetéseit: a személyességre, személyiségének hitelességére, mely jó alapnak bizonyul ahhoz, hogy interjúalanyai (alkotó)társukként fogadják el őt. A két kötet harminchét személyiségrajza mellé így kapunk egy harmincnyolcadikat is: a szerzőét. Ezt a portrét pedig a rokonszenves vonások sora tette, tehette eddig is vonzóvá a rádióhallgatók, s teszi, teheti most már az olvasók számára is. Ezek közül is az egyik legfontosabb, hogy interjúit sosem rutinfeladatként fogja fel, hanem szüntelen kihívásnak tekinti azokat a világ megértésére, értelmezésére. Mintha ő is egyik beszélgetőtársával, a műfordító F. Kováts Piroskával együtt vallaná: „...kihívás nélkül nem érdemes dolgozni. Mindig kell egy magasra állított »léc«, amit átugrik az ember. Különben minek dolgozni?” (Irodalmak határmezsgyéjén).
      De milyen is a jó interjú? Azt gondolom, az egyik legfontosabb hozzá, hogy az interjú készítője többet tudjon – vagy legalábbis mást – az adott tárgyról, s többet – esetleg ugyancsak valami mást – a megkérdezettről, mint amit s amennyit ő maga tud a felvetett kérdésről, illetve önmagáról. Azaz, hogy beszélgetőtársa is érdekelt legyen kettőjük beszélgetésében, ne csak érintetté általa. Hogy olyasmit tudjon megfogalmaztatni, elmondatni vele, amire az ő kérdése vagy a tárggyal kapcsolatos nézete nélkül az illető nem lenne képes, vagy csak hosszas kerülő úton jutna el hozzá. Olyasmit, amiért egyértelműen hálás lehet a kérdezőnek. A riporternek legfőbb gondja kell legyen, hogy a megkérdezett ne unja őt, s a helyzetet, amelybe akadékoskodásával belekényszerítette. Ha a kérdezőnek sikerül valamivel meglepnie beszélgetőtársát, nyert ügye van a tekintetben, hogy valódi dialógus alakulhasson ki kettőjük között, s a beszélgetésük ne lapos kérdezz-felelek játék legyen csupán. Ha a riportert magát nem érdekli az adott tárgy vagy személy, jobb, ha eleve hozzá sem fog az interjúhoz. Ráadásul hogyan s mivel akarja az ilyen kérdező felkelteni az olvasó érdeklődését, ha még a megkérdezettét sem tudja az adott téma, illetőleg saját maga iránt. Ha a kérdéseit a bevált panelek közül válogatja össze, ne csodálkozzon, ha az általa megszólított személy is gyorsan előkapja a saját sémáit, sablonjait.
      Lacza Éva – akinek ha egyszer sem álltunk volna a mikrofonja előtt, kiderül ikerkönyvéből – mind tudja ezt. Papíron újramondott rádiós beszélgetéseit – Grendel Lajos alkotói módszerével kapcsolatos önminősítését alkalmazva őrá is – egyaránt jellemzi a munkája s annak tárgya iránti nagyfokú alázat, s ugyanekkor mindvégig érezni interjúiban azt az egészséges távolságtartást is, mely ítélő- és értékelőképességét a megfelelő keretek közt tartja. Éppen ezért tud kellemetlenül – de sosem bántón kritikus vagy provokatív is lenni, ha valami egyoldalúságot vagy ellentmondást fedez föl beszélgetőtársa szavaiban, vagy ha úgy érzékeli, ezzel segítheti beszélgetőtársát a világosabb, tisztább fogalmazáshoz (Egy elfeledett költő?). S a felülnézetnek, a rálátásnak ez a nem túl gyakori képessége adja, hogy a legteljesebb mértékben méltányolni tudja, ha beszélgetőtársai olykor például a szarkazmusig kiélezett (ön)iróniával nyilatkoznak meg magukról s világukról. Mint például a költő Zs. Nagy Lajos, akinek verseit „Isten súgja”, illetve, két esztendeje már csak múlt időben: „súgta” – ő például többrendbelileg is (A humor mint blaszfémia; „Mosolygok, sírok, ámulok”). Vagy amikor Grendel Lajos egy, az őt kedvenc tárgyairól faggató kérdéssorra elárulja, hogy – bár Nemes Nagy Ágnes tárgyias költészetét vagy Mándy Iván tárgyakat fetisizáló prózáját igen kedveli – neki ilyenek nincsenek, ha csak nem az a „szilva nagyságú” epekő, amelyet belőle operáltak ki, s amely valamilyen módon szintén az ő alkotásának tekinthető, még ha ezt nem is a szelleme, hanem a szervezete termelte, hiszen könnyen meglehet, mint mondja, „mivel az irodalmi művek utóélete bizonytalan, ez lesz a legmaradandóbb” műve, éppen ezért – a „nem szeretem, de az enyém” logikája alapján – nem dobná ki egy világért sem (Nemes Nagy Ágnestől az epekőig).
      Interjúfelvezetései, közbeszólásai, mindig személyre szabott, a megszólaltatottak alapos ismeretéről tanúskodó kérdései olykor szinte kiselemzéseknek, kisesszéknek is beillenek, mint például amikor a Kossuth- díjas Grendel Lajos alkotói módszereit igyekszik kipuhatolni:„Azt kérdezni vagy firtatni, hogy az író hogyan alkot, dőreség, hiszen a lényeg az, hogy megírja a művet. De azért az olvasókat mindig is érdekelte az a valószínűleg nem is létező misztikum, amely az alkotás folyamatát jellemzi, vagy jellemezheti. Egy teljesen más karakterű íróról, a lengyel Reymontról olvastam valahol, hogy talán az egyetlen igazán nagy művét, a Parasztokat egy vasúti pályaőrbódéban írta gyertyafénynél, farkasordító hidegben, s a kezére ráfagyott a gyertya faggyúja. De hajtotta valami megmagyarázhatatlan megszállottság. Kérdésem tehát az, miközben elismerem, példám nem a legjobb, hogy van-e konkrétan Grendel Lajosban valamiféle hasonló megszállottság, vagy ez nem fontos, hiszen az alkotás számára sokszor az író akaratától függetlenül megteremtődött körülmények és feltételek nem játszanak különösebb szerepet a mű születésében” („New Hontot látni, és meghalni...”).
      S egyik-másik novellisztikus bevezetésében persze megőrzi az első könyvével kapcsolatban már szóba hozott szépírói erényeit is, mint például a Barak Lászlót Zs. Nagy Lajossal való ismeretségének kezdeteiről faggató interjúja nyitányában is: „Az ember életében rengeteg az olyan találkozás, amely bár nem sorsdöntő, s nem okoz különösebb megrázkódtatást vagy lelki földindulást, mégis formál, változtat, alakít még akkor is, ha nincsen különösebb folytatása. Két ember találkozása sokszor utólag lehet érdekes, amikor már kivehető hatása, amely – íróemberek esetében – néha a műben is megjelenik rejtetten, burkoltan, olykor alig észrevehetően. Egy-egy beszélgetéskor a szavak barlangjából egyszer csak előbukkan egy név, mögötte megvillan egy szempár, felködlik egy alak elmosódó képe. Hol ismerkedtetek meg? – érkezik a kérdés váratlanul, és nyomában megéled egy történet, lassan felmerül a tudat iszapágyából és megcsillan” (Találkozás a Mesterrel). S akár kész novella is lehetne az a kétbekezdésnyi helyzetfestés és eseményelemzés, melylyel a Dobos Lászlót az 1989-es novemberi csehszlovákiai fordulatot követő első lázas órák tanulságairól faggató beszélgetését indítja (Egy írókongresszus emlékképei), vagy az lehetne a kávéházi irodalom jelenségét egyfajta „kollektív értelmiségi otthontalanság” megnyilvánulásának érzékelő Kávéházi szegleten című sorozatának élvezetes és tanulságos felvezetése is.
      Az interjúműfaj klasszikusa, a két éve elhunyt Oriana Fallaci – aki a legjobbnak vélt negyven interjújából összeállt kötetének az Interjú a történelemmel címet adta – élete vége felé ezt nyilatkozta interjúiról: „Mindegyik portré az enyém. Ezek különös keverékei eszméimnek, temperamentumomnak, türelmemnek, minden a kérdésekhez vezet. Az interjú az én szerelmi történetem.” Azt gondolom, Lacza Éva is elmondhatja ugyanezt magáról. Interjúit olvasva az általa felrajzolt portrék mögött fel-felsejleni véljük az ő arcvonásait, miközben ez arcképek egy-egy jellegzetes vonását az ő megvilágításának köszönhetjük.