|
TÓTH
LÁSZLÓ
Az interjú
mint a megismerés eszköze
Lacza Éva: Jelek
a porban. Irodalmi beszélgetések és interjúk I-II.
Ki
készítette a világirodalom első interjúját? Nem tudom, a kérdést föltehető-e
így. Ám akár föltehető, akár nem, Egon Erwin Kisch úgy véli: Dante, aki
Vergiliusszal végigjárva a Pokol bugyrait, kifaggatja a bűnös lelkeket,
köztük Francesca de Riminit házasságtörésének történetéről. A sajtótörténet
szerint az első interjú James Gordon Bennett, skót származású New York-i
újságíró írta 1836-ban. Ennek is százhetvenkét esztendeje már. Mára e
műfaj egyik legfontosabb és legáltalánosabb megnyilvánulási formánk, közlésmódunk
lett; napjainkban szinte mindenki nyilatkozik valakinek valamiről. Földes
Anna idézi még a múlt század hatvanas-hetvenes éveiből Martin
Schraub svájci filozófus bonmot-ját, miszerint az emberiség egynegyede
állandóan interjút készít a másik negyeddel, miközben a fennmaradó fele
kipiheni annak fáradalmait, vagy készül a következőre. Akárhogy is van,
tény: se szeri, se száma az írott és az elektronikus sajtóból ránk zúduló
faggatózó írásoknak, műsoroknak, a mindennapi életünket kísérő és kísértő
olykor orv interjúhelyzeteknek. Napjaink állandó szereplői
lettek a személyiségüket a mienk elé helyező nyilatkozók, a halk vagy
hangoskodó vallomástevők, a bölcs vagy bölcselkedő intelmeikkel hivalkodó
szakértők, a diplomaták és politikusok, színészek és sportolók, az életük
vagy művészetük titkaiba minket beavatni kész írók, képző-, zene- és filmművészek,
a magabízó háziasszonyok és tudósok, betörők és diáklányok. A tévében,
rádióban se szeri, se száma a kis- és nagyinterjúknak, az ügyeletes nyilatkozókra
épülő, véleményformáló talk-shaw-knak, telefonbetyár-közvéleménykutatók,
kereskedelmi ügynökök csörrentik ránk sűrűn telefonunkat vagy lakásunk
csengőjét, s elhivatott hivatalnokok és orvosok bombáznak minket fontoskodó
vagy éppen aggodalmaskodó kérdéseikkel.
Mi sem természetesebb hát, ha az utóbbi évtizedekben példátlan módon megnőtt
az írói interjúk, műhelybeszélgetések, a beszélgetésekből kirajzolódó
íróportrék, sőt: interjúregények ázsiója is (emlékezetem szerint
mifelénk Bohumil Hrabal és Szigeti László beszélgetőkönyve, a Zsebcselek
használta először ezt a kifejezést előbb csehül: 1990-ben, azután
magyarul: 1992-ben). Ugyanekkor ahhoz sem kell túlságosan mélyre túrnom
az emlékezetemben, hogy felidézzem, a személyes vallomásokban meglehetősen
ínséges korábbi esztendők viszonylagos csendje után mennyire az újdonság
erejével hathattak legalábbis rám a múlt század hetvenes
éveinek elején az egyszer csak egymás után sorjázni kezdő írói interjúkötetek.
Simon Zoltán e folyamat kezdetét vagyis amikor az interjú kezd
kiválni a tömegkultúra világából, s egyre szervesebben betagozódik
az elit irodalomba, illetve mint történeti értékű forrásanyag, az irodalomtudományba
Magyarországon az Élet és Irodalomhoz, nevezetesen annak az 1963-ban
főszerkesztővé kinevezett Nemes György által kezdeményezett interjúsorozatához,
mely Látogatóban címmel közel fél évtizeden keresztül több mint
száz kortárs magyar író műhelyébe vezette el az olvasót. E beszélgetéssorozat
(Látogatóban 1968, 1971), illetve Bertha Bulcsú két írói interjúgyűjteménye
(Meztelen a király, 1972; Írók műhelyében, 1973) után aztán
jöttek a többiek is: Földes Anna sorozata (A nő szerepe: főszerep,
1972), majd Mezei András (Megkérdeztük..., 1976, 1982), Simon István
(Írószobák, 1976); Karinthy Ferenc beszélgetései (Dialógus,
1978), továbbá Dorogi Zsigmond vagy Kabdebó Lóránt írófaggatói a rádióban,
Nádor Tamás sorozata a Könyvvilágban, majd a Németh László-, Örkény
István-, Illyés Gyula-, Pilinszky János-, Szentkuthy Miklós-, Határ Győző-nyilatkozatköteteken
keresztül egészen találomra szemelgetve a példák között
Mészöly Miklós, Nádas Péter, Esterházy Péter, Kertész Imre, Spiró György,
Bodor Ádám, Jókai Anna beszélgetőkönyveiig, Sándor Iván interjúgyűjteményéiig
s a fiatalabb nemzedéke(ke)t meginterjúvoló könyvekig Keresztury
Tibor vagy Kőrösi Zoltán írókat beszéltető kötetéig, netán A névjegyen
című gyűjteményes kötetig). Ezek a könyvek, sorozatok a maguk módján mind
egy, az íróról, irodalomról való diskurzus részét képezik, mely az írói
szándék, pszichikum és alkotói műhely olyan dimenzióit tárja fel, amelyeknek
ismerete a mű- és szövegértelmezést is alapvető összefüggésekkel segítheti
(olykor a kifaggatott már-már önálló) alkotásává, életművének szerves
részévé léphet elő, mint például Bohumil Hrabal Szigeti László generálta
interjúregénye, a már említett Zsebcselek, vagy Tolnai Ottó Parti
Nagy Lajos kérdéseinek ihletésére írt rádióinterjú-regénye, a Költő
disznózsírból.
Szlovákiai magyar írókkal eddig nem sok beszélgetőkönyv íródott. Az első,
az általam jegyzett Vita és vallomás is mindössze csupán negyedszázada,
1982-ben látott napvilágot, ám ezt a félig-meddig ide is sorolható,
s egy-egy csehszlovákiai magyar, illetve szlovák írót mikrofon elé ültető,
épp az Új Forrás számára készült 1989-es beszélgetéssorozatomon
kívül, melynek kiadására Hatszemközt, avagy Korbúcsúztató anno 1989
címmel végül is a dunaszerdahelyi NAP Kiadó vállalkozott 2006-ban, illetve
leszámítva Fónod Zoltán (cseh)szlovákiai magyar írókkal készített beszélgetéseket
is bőségesen tartalmazó interjúköteteit (Közelkép, 2000; Önarcképek,
2005) egészen Lacza Éva eredetileg rádiós beszélgetéseknek készült
interjúinak Jelek a porban közös című mostani, 2006-os, illetve
2007-es kettőskönyvéig nem követett újabb. Valószínűleg
kevesen tudják, hogy a Jelek a porban szerzőjének nem ez(ek) az
első (beszélgető)könyve(i): korábbi rádiós riportjainak egy részét
még Dusik Éva néven Viszonzatlan hűség címmel már 1986-
ban megjelentette kötetben. Igaz, ezek a már-már novellásított, szépírói
erényekben is bővelkedő élettörténetek nem az irodalom, hanem a mindennapi
élet köré szerveződtek, s egy már letűnőfélben levő világ élettől búcsúzó
nemzedékének az akkori hetven-nyolcvan éveseknek a soraiból
szólaltatta meg a legkülönbözőbb életsorsok és mesterségek képviselőit
megkapó kíváncsisággal. S ezzel a szóval egyúttal újságírói-vallomásszervezői
erényeinek legfontosabbikát nevesítettük: azt az őszinte érdeklődést,
mellyel interjúalanyaihoz közelít felé, mellyel az általa épp feltárni
készült életváltozatok, lélektartalmak fölé hajol: Ha közelebbről
nézzük a rengeteget vallja első könyvének zárszavában , fákká
ritkul. Minden fának külön is meg kell küzdenie viharral, férgekkel, az
idő múlásával.
Tulajdonképpen ez a szinte zsigeri emberi kíváncsiság, e külön-küzdelmek
feltárásának ez a szenvedélye mozgatja irodalmi beszélgetéseit,
írókkal készített interjúi is. A Jelek a porban két kötete összesen
hetvennyolc hosszabb-rövidebb interjút tartalmaz harminchét (cseh)szlovákiai
magyar íróval, műfordítóval, szerkesztővel. Elnézve megkérdezettjei névsorát,
e kettőskönyv az utóbbi két-három évtized csehszlovákiai magyar irodalmának
igen széles palettáját tárja elénk, az 1906-os születésű Dávid Teréztől
a több mint fél évszázaddal később, 1959-ben született Hizsnyai Zoltánig.
Azt lehet mondani, Lacza Éva miként egyik interjúalanya, Barak
László fogalmazott önmagával kapcsolatban (Találkozás a Mesterrel)
személyesen ismeri szinte az egész (cseh)szlovákiai magyar irodalmat,
s szinte mindent tud, amit jelen kötetei tárgyát illetően tudni szükséges,
sőt s ez legyen dicséretére mondva nemegyszer még ennél
is lényegesen többet. Felidézi a beszélgetései óta elhunyt alkotók
a már említett Dávid Teréz mellett Dénes György, Mikola Anikó, Ordódy
Katalin, Ozsvald Árpád, Turczel Lajos, Zalabai Zsigmond, Zs. Nagy Lajos
egykor-volt alakját, s a jelenben is tevékeny társaikkal együtt
arcokat és arsokat, egymástól eltérő alkatú, világlátásukkal
és műveikkel sokszor egymással vitázó alkotókat sorakoztat egymás mellé,
akik a maguk módján, tehetségük, emberi hitvallásuk, művészi meggyőződésük
szerint valamilyen értelemben mind hozzájárultak a csehszlovákiai
magyarságra nézve különösen kényszeres, második világháború utáni esztendők
szóban forgó magyar irodalomrészének kiműveléséhez, öntudatosodásához,
szélesebb összefüggések közt is értékelhetővé tételéhez, kód- és paradigmaváltásaihoz.
Talán csak azt kifogásolhatnánk, hogy a Jelek a porban két kötetében
megszólítottak valamennyien az idősebb vagy idősebb középnemzedék írói
(közülük a legfiatalabb, Hizsnyai Zoltán is betölti maholnap az ötvenet),
s hiányoznak belőlük az összmagyar viszonylatban már most is jelentős(ebb)
erőt képviselő fiatalabbak (ráadásul Hizsnyain kívül még iródiást sem
találunk mást itt a nyolcvanas évek e nevezetes [ön]szerveződéséből, pedig
legalább a nemzetközi jelentőségű performernek, Juhász R. Józsefnek vagy
a fáradhatatlan irodalom- és közösségszervezőnek, Hodossy Gyulának mindenképpen
helyük lehetett volna e kötetek lapjain, nem beszélve a már utánuk sorakozók
közül teszem azt N. Tóth Anikóról, Csehy Zoltánról, Polgár Anikóról, Z.
Németh Istvánról, Németh Zoltánról, Benyovszky Krisztiánról, vagy a legfiatalabbakat
is említve: Bárczi Zsófiáról, Vida Gergelyről, hiszen nélkülük aligha
alkothat teljes(ebb) képet az olvasó a magyar irodalom szlovákiai (felvidéki)
mozgásirányairól, az általuk megtestesített poétikai és noétikai, illetve
szemléleti és nyelvi tendenciákról). Magát
Lacza Éva egyszerű krónikásnak, mezei riporternek nevezi,
ám bármennyire rokonszenves is számomra ez a szerénység, megjegyzem: mindenképpen
azok közül való, akik a maguk személyiségét, a maguk világról való tudását
is belekódolják tudósításukba. Beszélgetéseit olykor az események
véletlenszerűsége egy-egy írói-irodalmi évforduló, egy-egy kitüntetés
esetlegessége (Díjak, jubileumok), egy-egy új kötet megjelenése
(Belevágsz valamibe, és nem látod a végét) szervezi,
míg máskor egy-egy kimódolt téma kávéházi irodalom (Kávéházi
szegleten), kedves tárgyak (Tárgyak ideje, szerepe, ereje),
az írók közérzete (A rossz közérzet néha nagyon jó),
a gyermekkori ünnepek (A gyermekkor törött üvegdarabja), a műhelymunka
iránti érdeklődés (Min dolgozik?), az írótársakra és -elődökre
való emlékezés (szerencsém és szerencsétlenségem is egyben, hogy
a szlovákiai magyarságot név szerint ismerem) köré kerekítteti
beszélgetőtársaival Lacza Éva a szavakat, vagy éppen az írói felelősség
kérdését járja/járatja velük körül (Mit tehet az író meg az irodalom?).
Reá vonatkoztatva: esetében ez az írói felelősség a kimerítő, bár
sohasem hivalkodó tárgyismereten kívül elsősorban a pontos nyelvismeretben,
az árnyalt nyelvhasználatban érvényesül. Ami, elsődlegesen rádióinterjúkról
lévén szó melyeket ha papírra vetésükkor megfésült is , különösen
dicséretes, hiszen az élőbeszédet úgy alakítja át írott szöveggé, hogy
annak jellegzetességeit s elevenségét meghagyva a legnagyobb gondossággal
tör pontatlanságainak, az élőszó gyakori henyeségeinek a kiküszöbölésére.
Ami főképpen az elektronikus média részéről beszédközösségünket
manapság fenyegető intézményesített nyelvrontás idején kettőskönyvének
értékeit s érvényességét is jelentős mértékben növelheti. Interjúit a
nyelvi biztonság mellett az alapos tárgyi ismeretek jellemzik, s ebből
adódóan sűrűn váltják bennük egymást a különböző műveltségelemek, kulturális
idézetek, allúziók egyik beszélgetésének felvezetésében a szavak
barlangja metafora például egyszerre tartja az interjú kulturális
hátterében a 20. századi európai költészet egyik klasszikusának számító
cseh költőt, Vladimír Holant, valamint az ő érzékeny metaforáját emlékezetes
tanulmánykötetének címévé emelő Kossuth-díjas (cseh)szlovákiai magyar
költőt, a cseh poéta egyik legkiválóbb magyar fordítóját és értelmezőjét,
Tőzsér Árpádot.
A megszólaltatottak közül a riporter a költő Zs. Nagy Lajost citálta leggyakrabban
hatszor mikrofonja elé (sőt, közvetetten, Barak László kettőjük
barátságáról nyilatkozó vallomása által hetedszer is ott van); ötször
szólal meg e kettőskönyvben Cselényi László, négyszer-négyszer Dénes György,
Ozsvald Árpád, Grendel Lajos, valamint e sorok írója, három-három alkalommal
pedig Barak László, Dobos László, Keszeli Ferenc, Tőzsér Árpád és Turczel
Lajos. A fentiek alapján persze akadhatnak, akik bizonyos etikákra
hivatkozva személyes elfogultság címén illetlennek tarthatják írnom
Lacza Éva kérdéses könyveiről. De miért is ne szólhatnék róluk, amikor
egy-egy irodalmi mű elemzése, értelmezése minden alkalommal a nyilatkozó,
műbíráló tárgyához való személyes viszonyának a tisztázása-leleplezése/lelepleződése
is. Az értelmezés mindig személyes aktus, akár bevalljuk, akár a tárgyilagosság
leplét öltjük magunkra. Lacza Éva is erre építi rádiós beszélgetéseit:
a személyességre, személyiségének hitelességére, mely jó alapnak bizonyul
ahhoz, hogy interjúalanyai (alkotó)társukként fogadják el őt. A két kötet
harminchét személyiségrajza mellé így kapunk egy harmincnyolcadikat is:
a szerzőét. Ezt a portrét pedig a rokonszenves vonások sora tette, tehette
eddig is vonzóvá a rádióhallgatók, s teszi, teheti most már az olvasók
számára is. Ezek közül is az egyik legfontosabb, hogy interjúit sosem
rutinfeladatként fogja fel, hanem szüntelen kihívásnak tekinti azokat
a világ megértésére, értelmezésére. Mintha ő is egyik beszélgetőtársával,
a műfordító F. Kováts Piroskával együtt vallaná: ...kihívás nélkül
nem érdemes dolgozni. Mindig kell egy magasra állított »léc«,
amit átugrik az ember. Különben minek dolgozni? (Irodalmak határmezsgyéjén).
De milyen is a jó interjú? Azt gondolom, az egyik legfontosabb hozzá,
hogy az interjú készítője többet tudjon vagy legalábbis mást
az adott tárgyról, s többet esetleg ugyancsak valami mást
a megkérdezettről, mint amit s amennyit ő maga tud a felvetett kérdésről,
illetve önmagáról. Azaz, hogy beszélgetőtársa is érdekelt legyen kettőjük
beszélgetésében, ne csak érintetté általa. Hogy olyasmit tudjon megfogalmaztatni,
elmondatni vele, amire az ő kérdése vagy a tárggyal kapcsolatos nézete
nélkül az illető nem lenne képes, vagy csak hosszas kerülő úton jutna
el hozzá. Olyasmit, amiért egyértelműen hálás lehet a kérdezőnek. A riporternek
legfőbb gondja kell legyen, hogy a megkérdezett ne unja őt, s a helyzetet,
amelybe akadékoskodásával belekényszerítette. Ha a kérdezőnek sikerül
valamivel meglepnie beszélgetőtársát, nyert ügye van a tekintetben, hogy
valódi dialógus alakulhasson ki kettőjük között, s a beszélgetésük ne
lapos kérdezz-felelek játék legyen csupán. Ha a riportert magát nem érdekli
az adott tárgy vagy személy, jobb, ha eleve hozzá sem fog az interjúhoz.
Ráadásul hogyan s mivel akarja az ilyen kérdező felkelteni az olvasó érdeklődését,
ha még a megkérdezettét sem tudja az adott téma, illetőleg saját maga
iránt. Ha a kérdéseit a bevált panelek közül válogatja össze, ne csodálkozzon,
ha az általa megszólított személy is gyorsan előkapja a saját sémáit,
sablonjait. Lacza
Éva akinek ha egyszer sem álltunk volna a mikrofonja előtt, kiderül
ikerkönyvéből mind tudja ezt. Papíron újramondott rádiós beszélgetéseit
Grendel Lajos alkotói módszerével kapcsolatos önminősítését alkalmazva
őrá is egyaránt jellemzi a munkája s annak tárgya iránti nagyfokú
alázat, s ugyanekkor mindvégig érezni interjúiban azt az egészséges távolságtartást
is, mely ítélő- és értékelőképességét a megfelelő keretek közt tartja.
Éppen ezért tud kellemetlenül de sosem bántón kritikus vagy provokatív
is lenni, ha valami egyoldalúságot vagy ellentmondást fedez föl beszélgetőtársa
szavaiban, vagy ha úgy érzékeli, ezzel segítheti beszélgetőtársát a világosabb,
tisztább fogalmazáshoz (Egy elfeledett költő?). S a felülnézetnek,
a rálátásnak ez a nem túl gyakori képessége adja, hogy a legteljesebb
mértékben méltányolni tudja, ha beszélgetőtársai olykor például a szarkazmusig
kiélezett (ön)iróniával nyilatkoznak meg magukról s világukról. Mint például
a költő Zs. Nagy Lajos, akinek verseit Isten súgja, illetve,
két esztendeje már csak múlt időben: súgta ő például
többrendbelileg is (A humor mint blaszfémia; Mosolygok,
sírok, ámulok). Vagy amikor Grendel Lajos egy, az őt kedvenc
tárgyairól faggató kérdéssorra elárulja, hogy bár Nemes Nagy Ágnes
tárgyias költészetét vagy Mándy Iván tárgyakat fetisizáló prózáját igen
kedveli neki ilyenek nincsenek, ha csak nem az a szilva nagyságú
epekő, amelyet belőle operáltak ki, s amely valamilyen módon szintén az
ő alkotásának tekinthető, még ha ezt nem is a szelleme, hanem a
szervezete termelte, hiszen könnyen meglehet, mint mondja, mivel
az irodalmi művek utóélete bizonytalan, ez lesz a legmaradandóbb
műve, éppen ezért a nem szeretem, de az enyém logikája
alapján nem dobná ki egy világért sem (Nemes Nagy Ágnestől az
epekőig). Interjúfelvezetései,
közbeszólásai, mindig személyre szabott, a megszólaltatottak alapos ismeretéről
tanúskodó kérdései olykor szinte kiselemzéseknek, kisesszéknek is beillenek,
mint például amikor a Kossuth- díjas Grendel Lajos alkotói módszereit
igyekszik kipuhatolni:Azt kérdezni vagy firtatni, hogy az író hogyan
alkot, dőreség, hiszen a lényeg az, hogy megírja a művet. De azért az
olvasókat mindig is érdekelte az a valószínűleg nem is létező misztikum,
amely az alkotás folyamatát jellemzi, vagy jellemezheti. Egy teljesen
más karakterű íróról, a lengyel Reymontról olvastam valahol, hogy talán
az egyetlen igazán nagy művét, a Parasztokat egy vasúti pályaőrbódéban
írta gyertyafénynél, farkasordító hidegben, s a kezére ráfagyott a gyertya
faggyúja. De hajtotta valami megmagyarázhatatlan megszállottság. Kérdésem
tehát az, miközben elismerem, példám nem a legjobb, hogy van-e konkrétan
Grendel Lajosban valamiféle hasonló megszállottság, vagy ez nem fontos,
hiszen az alkotás számára sokszor az író akaratától függetlenül megteremtődött
körülmények és feltételek nem játszanak különösebb szerepet a mű születésében
(New Hontot látni, és meghalni...).
S egyik-másik novellisztikus bevezetésében persze megőrzi az első könyvével
kapcsolatban már szóba hozott szépírói erényeit is, mint például a Barak
Lászlót Zs. Nagy Lajossal való ismeretségének kezdeteiről faggató interjúja
nyitányában is: Az ember életében rengeteg az olyan találkozás,
amely bár nem sorsdöntő, s nem okoz különösebb megrázkódtatást vagy lelki
földindulást, mégis formál, változtat, alakít még akkor is, ha nincsen
különösebb folytatása. Két ember találkozása sokszor utólag lehet érdekes,
amikor már kivehető hatása, amely íróemberek esetében néha
a műben is megjelenik rejtetten, burkoltan, olykor alig észrevehetően.
Egy-egy beszélgetéskor a szavak barlangjából egyszer csak előbukkan egy
név, mögötte megvillan egy szempár, felködlik egy alak elmosódó képe.
Hol ismerkedtetek meg? érkezik a kérdés váratlanul, és nyomában
megéled egy történet, lassan felmerül a tudat iszapágyából és megcsillan
(Találkozás a Mesterrel). S akár kész novella is lehetne az a kétbekezdésnyi
helyzetfestés és eseményelemzés, melylyel a Dobos Lászlót az 1989-es novemberi
csehszlovákiai fordulatot követő első lázas órák tanulságairól faggató
beszélgetését indítja (Egy írókongresszus emlékképei), vagy az
lehetne a kávéházi irodalom jelenségét egyfajta kollektív értelmiségi
otthontalanság megnyilvánulásának érzékelő Kávéházi szegleten
című sorozatának élvezetes és tanulságos felvezetése is. Az
interjúműfaj klasszikusa, a két éve elhunyt Oriana Fallaci aki
a legjobbnak vélt negyven interjújából összeállt kötetének az Interjú
a történelemmel címet adta élete vége felé ezt nyilatkozta
interjúiról: Mindegyik portré az enyém. Ezek különös keverékei eszméimnek,
temperamentumomnak, türelmemnek, minden a kérdésekhez vezet. Az interjú
az én szerelmi történetem. Azt gondolom, Lacza Éva is elmondhatja
ugyanezt magáról. Interjúit olvasva az általa felrajzolt portrék mögött
fel-felsejleni véljük az ő arcvonásait, miközben ez arcképek egy-egy jellegzetes
vonását az ő megvilágításának köszönhetjük.
|
|