KEMSEI ISTVÁN

A romantika megkísértése

Szalai Zsolt: sörülökazerkélyen

Szalai Zsolt boldog költő. A nagyon kevesek egyike. Minden bizonnyal boldog ember is, aki szerethet, és akit szeretnek, aki a létezés meghitt pillanataiban jólesőn „sörülhet” az erkélyen, amíg szerelme az erkély korlátjára föltett lábbal kávézgat. Olyan boldog ember, aki állatot tart, és kedvtelve forgatja – és nagyszerűen fordítja is! – a korai nagy német romantikusokat, a hosszú életű Johann Ludwig Tiecket, a romantikus irónia nagymesterét, „az álom krónikását”, a mindössze huszonkilenc esztendőt megért Novalist, a halál szépségének hirdetőjét, no és – de inkább csak áttételesen – Hölderlint. Egy boldog ember lelkébe minden belefér.
      A boldogság, a világgal együttlélegző harmónia művészi kifejezési formája az idill. Ám az idill is számtalan változatban toppanhat elénk. Lehet giccses, érzelmesen édelgő, önmeghatottságtól sírásra görbülő szájú stb. Esetünkben elég annyi az idill költői jelenvalóságának hitelessé tételéhez, hogy Szalai Zsolt egyáltalán nincs haragban a világgal. Talán ennek az állapotnak tudomásul vétele is elegendő az idilli hangvétel és költői magatartás elfogadásához. A kötet versei ebből következően éppen ennek a természetesen, magából a lírikus személyiség alkatából, világképéből kialakult jó viszonynak a tükörképei. Még a néha kicsendülő keserűsége is harmonikus (hogy holnap és más nap), inkább duzzogásra hasonlító ez a sóhajtás, ahogyan futóedzés közben kiszakad a költőből: „mellettem el unva gondolatok zárt futású köreit / múzsám szabadon nem csókolhatom”. E sorok után már éppen a harmónia megtörésére gondolnánk, ám a világrend mintegy magától történő, természetszerű helyreállását igazolandó, korántsem válik feloldás nélkülivé ez a kis vers- novelett: „akkor rohanni kezdtem öleltem magamhoz / s koncentrikus körökön találtattak a társak”.
      A vershelyzet, a képi megfogalmazás kifejezetten klasszicista, görögös-latinos inkább, az utolsó sor pedig esetünkben annyira hexameteres zárású, mintha az Odüsszeia első énekének hetedik sorát (mert önnön buta vétkeikért odavesztek a társak) visszahangozná – Devecseri Gábor fordításában – ellenkező előjellel a szerző. Az árvaság helyébe a lelki egyensúly állapotát helyezve. El kell fogadnunk, hogy az ilyen típusú allúzió is része a mai modernség önmeghatározásának, ám ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy Szalai verseiből többnyire mégis hiányzik minden huszonegyedik század eleji öncélú nyelvi-formai trükközés, újromantikus eredetiség-hajszolás, mesterkélt közöny, virtuális Parnasszusra leselkedő oldalpillantás.  Szalai Zsolt versében az a jó, hogy egyáltalán: van.
      A magyar lírában Petőfi után talán csak az ifjú Radnóti és Tóth Árpád volt képes hasonlóképpen elfogadni és elfogadtatni a költészetnek ezt a ritkaságában önfeledt ajándékát, megjeleníteni az ifjú költőre rászakadó benső békének rajongóan fiatalos örömállapotát. Sőt, a melankolikus harmónia nagymestere, a sokáig lekicsinyellt Tóth Árpád mintha egyenesen most szállt volna fel a Purgatóriumból, a valódi halhatatlanságba, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a jelenség, hogy nem egy fiatal költőnk versében köszönnek vissza dallamai és ragyogással körülvett hangulatai. Szalai Zsoltéban is, aki így kezdi a Vár alatti lépcsőnt: „A vár alatti lépcsőn égett le / arcod, napfényt fröcskölt rá a Rába, / szemérmetlen pírral öntötte el, / cenzúrát bírva a délutánra.” Mintha a szintén fényárral beterített Esti sugárkoszorú nyitányának dallamát olvasnánk újra. És hogy a petőfis „áthallatás” se maradjon ki ebből a kötetből, hadd idézzem ide a kényelmesülünk 4. darabját: „Szatén pizsamádban lábad / testemen keresztbe átveted / és idővé múlnak a szavak / míg göndörséged illatából / egy spirálfüzetbe verselek.” Bizony, ez a Beszél a fákkal a bús őszi szél... hangulatainak egy apró szelete...
      Az aktuális irodalomtudomány ólomléptekkel képes csak követni az új költészetnek ezt a nem várt, és éppen ezért eddig még kevésbé dokumentált elmozdulását, amely csakis valamiféle egyetemesség-igényként, ugyanakkor pedig a minden valaha élt és alkotott költő-elődökhöz, s rajtuk keresztül egy, az eddigiekhez képest másfajta érzékenységű hagyományhoz kapcsolódásként értelmezhető. Ugyanis, vélem, valahol itt volna a probléma lényege eltemetve. Hiszen miközben a fiatalabb költők lírája ezeket, a világköltészettel – de a magyar lírahagyománnyal is! – összekötő kapcsolódási és azonosulási pontokat keresi, s találja meg, akár vendégszövegek közbeiktatásával, akár azok nélkül, jó néhány esetben az olcsó epigonizmus tudatosan alkalmazott gesztusaival is élve, sikeresen vagy kevésbé sikeresen, hogy létrehozhassa a maga sajátosnak, egyedinek gondolt hagyományvilágát, szinte szándék nélkül válik újra egyre élmény- és életközpontúbbá. Ugyanakkor a legújabb irodalom eredményeit feldolgozó recepciók még mindig elvont, embertől elidegenített „szöveg-univerzumról” valamint a tiszta nyelvi állapot felé történő közelítésről szólnak.
      Aligha meglepő ezek után, hogy a sörülökazerkélyen megtartó váza, középponti tematikája a szerelem, mégpedig a beteljesült szerelem (lám, ebben az esetben sem haszontalan a Radnótival, Tóth Árpáddal történt egybevetés!) állandó, verset, életet, kulturális összefonódásokat formáló és alakító jelenléte. Példának okáért Szalai ugyanúgy Diotimának nevezi kedvesét, mint Hölderlin – akihez, szerencséjére, alkatilag nem sok köze van –, s ugyanúgy az eredeti alakhoz képest érdemtelenül, mint a nagy német. Platón a Lakomában ugyanis ezt írja Diotimáról: „egykor Diotimától, egy mantineiai asszonytól hallottam Erószról. Tudós volt ő ebben is és még sok másban [...] ő tanított engem is a szerelem tudományára.” Nyilvánvaló, hogy Hölderlin elérhetetlen Diotimája, aki a reménytelenül vágyakozó költőt „Körbe bolyongó árnnyá” változtatta, és a Tanga rólad érzéki szösszenetének hősnője csak erős megszorításokkal azonosíthatók az ókorból származtatott egyetemes nőalakkal. Maradjunk annyiban, hogy Diotima sem Hölderlinnél, sem Szalainál nem Erósz magában foglalója, az Erósz-közvetítő ős-nőstény, hanem az egyes kultúrkorszakokra jellemzően a maguk számára kiszakított rész-jelkép, aktuális ideál-jelkép mindössze, az eszmény szükségesnél szükségesebb, romantikus hordozója. Erósz ugyanis Platón szerint föntebb van, a létfilozófia mélyrétegeiben, ellentétben az említettekkel, vagy bármely korszakos költők képzelményeivel.
      Szalai Zsolt egyelőre óvatosan viszonyul az őt körülvevő s benne visszhangzó világhoz. Mintha nem akarna ajtóstul berontani annak ellentmondásaiba. Azt írja, amit megtapasztal, és ami aktuális élményvilágába belefér. Nem művel „költészetet”, s vélhetően nem is fog soha. Annál őszintébb. Vers-univerzuma egyelőre szűkre szabott, ebben a szűkre szabottságban viszont hiteles, és legfőképpen: belakhatóan otthonos. Ez a hitelesség induló költő esetében hallatlanul nagy erény, mert arányérzéket feltételez. Nem kitalál valamit, hanem sajátos műfajokba öltöztetve körbejárja azt a világot, amit ismer, a Rába-partot, a várost, az érzelmek világát s az irodalmat.
      Ha nem volna modern ennek a könyvnek a hangvétele, a kifejezésformái, a szóhasználata, szókincse, fordulatai, azt is mondhatnánk, hogy ebben a kötetben Szalai Zsolt esetében a csendes dalok (Amit itthagysz), a rövid időkiterjedést megengedő helyzetdalok (Miközben Diotima a szabadságról értekezett), a halk melankóliájú, Berzsenyire hajazó elégiák (Diotima az apostagi kertben) költőjével állunk szemben. Dalok költőjével, hiszen Szalai verseinek többsége igen rövid eseménysorú, szinte fuvallatnyi lecsengésű, pillanatnyi benyomásokat rögzítő költemény. A vers, amint megszületik, énekké válik, s szinte elszáll a széllel: „Hej, a Rába mégsem a Rajna / szikla nem zúzhat, / örvény nem nyelhet / helyi horgászok igazolják / te fogtál ki engemet / „hát én immár... tégedet, / s úgy-e te is... engemet? / (folyószabályozási tenderemet így nyerted el) / és kipirult / arca a leánynak / míg bealkonyult / a délutánnak!” (Hej, a Rába mégsem a Rajna!). Dal ez, bizony, a javából, a hangulat- s helyzetrögzítésével, a szerelmesre, a szerelmi kapcsolatra rávillanó asszociációval, a hiátust rögzítő időugrással egyetemben. A második költői alapállás az életkép – 19. századi műszóval élve: a zsáner – megéneklése, melyben az ifjú költő utolérhetetlen plaszticitással szerelmesének Tieck egy verséről tart előadást, majd lelkesülten átcsap más romantikusokba, s előadása közben a lélegzetből kifogyva felkiált: „miért nem idézhetem az Egészet?”(Miközben Diotima a szabadságról értekezett). A nagybetűvel kiemelt „egész” szó itt a kedves lábai elé tehető romantikus világegyetem szimbólumaként is értelmezhető. S a harmadik vonala a verseknek az elégiaköltőé, a Levéltöredék barátnémhoz hangulatának felidézőjéé: „Koronájukba kúszva hallgatja az ágak fohászát, / nem kopaszítja le az ősz sem majd, / a hűvös estéken a ház fűtött falára indáz, / bent kályha ontja meleg hullámait a köré gyülekezőkre...” (Diotima az apostagi kertben).
      Az olyan, jellegzetesen tizenkilencedik századi műfajoknak, mint a dalnak, az életképnek és az elégiának újraélesztési kísérletei a cybertér, a globális elidegenedés korszakában: minden kétségen kívül anakronisztikus műfaji megoldásoknak tűnhetnek. Olyan szerepjáték eszközei ezek, amelyeknek művészi hatóereje talán éppen a korszak hangulatát ellenpontozó stílromantika kissé dohos levegőjében tételezhető fel. Ugyanez a hatásfokozási szándék lehet a célja az egyes stílusimitációk alkalmazásának is. Meg kell azonban jegyezni, azt is, hogy Szalai Zsolt és nemzedéke nagyon haragudhat a közvetlenül előtte járókra, hogy mestereit, azonosulási pontjait időben és térben ennyire a jelenkor emberi tragédiáitól távol keresi. Ilyen messziről a visszaút sem ígérkezhet könnyűnek. (Fiatal Írók Szövetsége, Bp.)