FEKETE J. JÓZSEF

      „Fát ültetni az elmúlás ellen”

  Németh Péter Mikola: Mysterium Carnale. Hommage á Pilinszky
     

Alapkérdést emel könyvében az olvasói-gondolkodói horizont vélt és elvárt magasába Németh Péter Mikola a szokásos verseskönyvektől igencsak eltérő módon. Az alapkérdése az, hogy miként lehet összebékíteni, ha egyáltalán össze lehet békíteni az egyénben lakozó „mennyeit” az ember „életre tévedt egyszeriségével”? Miként történhet, hogy az ember nem őrül bele azonnal a maga semmi-voltába, amint tudomást szerez elmúlásának bizonyosságáról? Hogyan képes együtt élni a gondviselés elvesztésének tudatával, az üdvtörténet megismételhetetlenségének kételyével, azzal, hogy kiérdemelte a kozmikus magára hagyottságot, miként Nietzsche fogalmazott, az Isten meghalt számára, és ezzel egyetemben az óhajtott/várt happy end reménye is szertefoszlott, az üdvtörténet helyébe a minden egyebet, de reményt és optimizmust távolról sem sugalló világtörténelem lépett? A lét rémséges és feloldhatatlan paradoxona ugyanis, hogy az élet egyenesen vezet a nem-életbe, minél gyorsabban él valaki, annál gyorsabban zuhan a halál felé, amiről bármely józan, nyugati kultúrában nevelkedett halandóval nehéz elhitetni, hogy léte éppen ezzel a nem-léttel teljesül majd ki, hacsak az üdvtörténet által nem. Az Isten elveszítésével az emberbe plántált haláltudat sohasem oldható fel, ebben a reménytelen küzdelemben csupán fanyar irónia a jövőtagadó filozófia szalmaszál-kapaszkodója, ami azzal vigasztalna, hogy ha nincs jövő, eleve halál sincs. Nagyon jól tudjuk: van. Az ember eltávolodván a mítoszok világától és idejétől, amikor arra, amit nem értett, és nem tudott megmagyarázni, egyszerűen azt mondta: ISTEN, egy olyan korba jutott, ahol a bontakozó racionalizmus és a tudomány megszüntette Isten fogalmát, már a 15. század végén világos volt többeknek, hogy hamarosan fejükre dől a zárttá rendezett középkori világkép, a törökök ekkorra már elfoglalták a Balkánt, Kolumbusz már túl volt az első nyugat-indiai hajóútján, Luther már szépen cseperedett, el volt már hintve az új világkép magva, amikor Sebastian Brandt 1494-ben a változó világképpel szembeni félelmében a Bolondok hajójára pofozta mindazokat, akikben felfedezte a modern személyiségjegyek kialakulását. Az egysíkúság helyére lépő kitárulkozás széles látókört, emberközpontú világrendet hozott magával, ám ez az emberközpontúság egyben elszakadást jelentett a transzcendens világtól, kibontakozást a gondviselés karjaiból, ami alig néhány évszázad alatt annak a felismeréséhez vezetett, hogy a világ számára teljesen lényegtelen, hogy az egyén él-e, hal-e, az egyénnek össze kellene békülnie saját kozmikus magányával, abból viszont csupán a hideg iszonyat és a rettegés burjánzik: ha senki nem visel gondot az emberről, azt se tudja van-e, nincs-e, hogyan számíthatna megmentésre, ne mondjam, feltámadásra?
      Isten halálával a spirituális harmónia helyébe a spirituális rettegés lépett.
      Németh Péter Mikola a kereső ember kérdései nyomán haladó gondolatok intuitív-transzendens hálója középpontjában kibontakozó „misztikus intuíció” állapota felé terelgeti olvasóját a Pilinszky János születésének 85., halála 25. esztendejében megjelent kötetében a keresztény misztikum körét magába emelő versekkel, prózával, képversekkel, dallammal jegyzett szakaszokkal, fotókkal, kép és szöveg fúziójával, de nem a misztikum ki- vagy felfejtésének szándékával, se nem a megváltástörténet közvetlen szövegbeiktatásával, hanem hogy a testet öltő misztérium személyes megélése nyomán egyedi, művészi misztérium(játék)ot emeljen a tépelődő, kérdései között botladozó, egyediségében ezerszínű, ám egyszeriségében foglyul ejtett egyén elé.
      A költő szerint a misztikus intuíció kegyelmi állapot, ami lehetővé teszi az Istennel való dialógust, mint „az egyetlen reményteljes intim kapcsolatot”, ezért egyik prózájának aláírásában jelzi is, hogy a karcsú kötet – egyébként évtizedeken át készült – szövegeinek ő nem igazán költője, sokkal inkább médiuma, amely/aki a misztikus intuíció ritka pillanataiban lejegyezte meditatív-intuitív-asszociatív holdudvarú gondolatait.
      A kötet első oldalán pauszlap aljára írva ez a kétsoros áll: „Tánc a valóság élén. / Megfeszített karok ölelése.” A teljes lapon pedig a megfeszített korpusz halvány, Veronika kendőjét idéző lenyomata. A kép és szöveg fúziója egyértelmű döntésre készteti az olvasót: belép-e vagy sem az innen nyíló katedrálisba vagy imádságos kolostorba. Jól dönt és jól teszi, aki belép: a diadalmas kereszt jelében megjelenő egyszerű képversek, a húsvéti ünnepkör, a mise részei, Jézus szenvedésének stációi, akár a Németh Zoltán Pál fényképein megjelenő 1726-1733 között épült váci barokk Kálvária és a nyolcvanas évekbeli budapesti képzőművészeti kiállítások műtárgyainak absztrahált víziói, strukturális vázat adnak a kötetnek, erős íveket, szilárd oszlopokat, biztonságos árkádokat, amelyek alatt mindenki más útvonalon sétálhat, miközben hűs és megnyugtató szellő lengedez a kerengőn, és kis szerencsével annak a kegyelmi állapotnak a fuvallata is megérintheti a gondolatai között időző olvasót, ami megteremtette a Mysterium Carnale mű-alkotásait. Az emberi és a transzcendens, a szakrális és a profán között adott az átjárhatóság, csak meg kell találni az ajtót és belépni rajta – gondolom Németh Péter Mikola könyve nyomán –, amiről legközvetlenebbül, pontosabban legközérthetőbben egy apokrif imaszövege gondolkodtat el: Isten elveszítésének, a gondviselés hiányának erősen valószerűsíthető bizonyossága nem hagyhat űrt a reményben, az ima ugyan nem úgy szól már, ahogyan a hivatalos liturgia során, ám mégis ima, amelynek van megszólítottja és általa adott a félelmek, a rettegés, a számkivetettség, a magárahagyatottság gerjesztette kilátástalanság alól felszabadító funkciója.
      A kötet viszont nem egy-egy verse, képverse, fotója, vagy szöveg-kép fúziója által kíván hatni, hanem egészként, hatékony centrifugális erőt óhajt teremteni, hogy leomoljanak a befogadó által kondicionált horizontok, a költő és a fotós ennek érdekében szerintem mindent megtett. A kötet is szép kiállítású, bár számomra a felhasznált betűtípus nehezen olvasható, a fülszövegek transzparenciájáról nem is beszélve, de rendben. Sajnos sokkal puccosabb kiállításban láttam olyan könyveket, amelyek a nyomába se lépnek ennek a vizuálisan is igényes kötetnek.
      S itt, az igényesség tényénél még egy mondatot mondanék: Németh Péter Mikola és  Németh Zoltán Pál könyve a vizuális és szöveges kódok által mélyen beágyazódik a vallástörténetbe, a lét szakrális és a világi megismerésének filozófiai ismeretkörébe, a liturgikus rendbe, a latin nyelv lexikájába, úgyhogy azt tanácsolhatnám, aki nem rágta át magát mondjuk Hamvas Béla opusának mértékadó részén, aki képtelen megfogalmazni saját hermeneutikáját, az inkább ne próbálkozzon, mert ennek a kötetnek nem olvasókra vagy befogadókra van szüksége, hanem kereső emberekre, akik számára a kozmikus elhagyatottság közepette elegendő, ha fát ültethetnek az elmúlás ellen. Németh Péter Mikola kötete nem az elmúlás ellen segítő orvosságos könyv, viszont a kellően ráhangolt ember hátralevő idejére elegendő elfoglaltságot ad. (Napkút Kiadó, Bp.)