CS. GYIMESI ÉVA

A Jézus-projektum olvasatai

A Jézus-projektum lehetséges olvasatai, feltételezem, a szerint alakulnak, hogy ki-ki milyen oldaláról ismeri a szerzőt, Kamarás Istvánt, aki szakmáját tekintve olvasás- és vallásszociológus, kedvtelésére nézve prózaíró és nem utolsó sorban hitét naponta megélő katolikus. Lehet, hogy identitásában mindezek egyenrangú összetevők, és még mi minden, hányféle érték- és mértékközösség alakítja a személyiségét, amiről nem tudunk, de legújabb könyvének értelmezésébe mindhárom felsorolt tényező belejátszik, és itt a játszik kifejezést is szó szerint vehetjük. Hiszen, aki valamennyire ismeri, tudja róla, hogy leginkább maga a játékosság biztosítja írásaiban is ezt az átjárást a különféle identitások és diskurzus-meghatározó nézőpontok között. Társadalomtudósként a lehető legkritikusabban törekszik precizitásra, de amint ez évben megjelent olvasásszociológiai tanulmánykötetéből (Az irodalmi mű befogadása) is kiderül, a szépirodalom, a filmek iránti affinitása is mindig sokoldalú és mély volt, és ezt különösképpen a transzcendens értékekre nyitott művek (Iskola a határon, A Mester és Margarita, Trillák, a Stalker stb.) értelmezésében képes újra meg újra megcsillogtatni. Aki eddigi, gyermekeknek és felnőtteknek írott meséit (Csigamese, Világverseny a berekben, Kalamona kalamajka stb.) olvashatta, annak számára nem új dolog nyelvezetének különös humora sem, ami kiterjed a szent és a profán végletei közt feszülő nyelvi regiszterek könnyed váltogatására.
      A szóban forgó új kötet interpretációjában jelen esetben meghatározó funkciója volt annak a külső körülménynek, hogy először e-mailen érkezett meg. Kézenfekvőnek tűnt, hogy a monitorok a cím és a „pontosító” alcím – Jézus-projektum (kutatási jelentés) – alapján az ember mindenekelőtt a szerző szociológusi szerepkörét helyezze előtérbe, és ennek megfelelően társadalomtudományi diskurzusként kezdje el olvasni a szöveget, hiszen a műfajra nézve semmilyen más eligazítás nem létezett. A végleges könyvformátum többet árul el most a szöveg jellegéről, különösen a játékosan groteszk grafika a címlapon: a nagy (cet)hal a rajta avagy benne nyüzsgő emberekkel már utalhat is az éberebb lelkűeknek a bibliai toposzra, hogy rájöjjenek: amit olvasnak, nem tudomány, hanem széppróza vagy valami egyéb (is).
     

Sci-fi? 

A számítógép képernyőjén olvasva azonban előbb a tudományos jel- és utalásrendszer kezdett el dominálni, amely a befogadót a Jézus-projektum ötletének megszületésébe, a kutató csoport életébe, a kutatás folyamatába és kiértékelésébe vonja be. Annál is inkább, mert a 2001-től 2006-ig szakaszosan lefolytatott, „friss” viselkedés-lélektani (szociálpszichológiai) kutatásokról szól az írás, maga a jelentés pedig 2006-ban rakódik össze végleg a kutatócsoport tagjainak hozzájárulásával. E „tudós” jellegét a szövegnek az is fokozza, hogy élő tudósok, hírességek, tekintélyek szolgálnak benne konkrét hivatkozási alapul Mérő Lászlótól Hankiss Elemérig, Csányi Vilmostól Gyökössy Endréig, és sűrűn kísérik a kutatás bemutatásának törzsanyagát a „komoly” apparátusra valló lábjegyzetek. Laikus megközelítési alapokon és szempontokon nyugszik tehát a kutatás, véli az olvasó, hiszen a projektum megvalósításának folyamatát, a viselkedésszociológiai kísérleteket pontosnak látszó, a matematikai statisztika eszközeit alkalmazó táblázatok, kételyek és viták, valamint önkritikus szociológusi kommentárok követik.
      Ha van is a csoport tagjai közt egyházi szempontból elkötelezett ember, a kutató személyek jobbára laikusok, vagy olyanok, akik számára nem határsértés átjárni a különböző identitások között. W. Horváth Tibor alapfoglalkozására nézve villamosmérnök, és ő a program menedzsere, aki egy amerikai cég (a Conduct-Survey Company) megrendelésére vállalja el a magyarországi kutatások igazgatását, ám szívesen, öntudattal vallja magáról azt is, hogy hajdani piarista diák. Pálinkó-Chatel Magdolna pszichiáter, aki a történet jelenében az ateizmus lélektanával foglalkozik, egyébként pedig hangsúlyozottan agnosztikus és kőkemény feminista. Kamarás István maga mint az „aszkézisig” önkritikus szociológus épül be a programba, és adja hozzá szaktudását a kutatáshoz. Tóparti László pedig vallásszociológiával is foglalkozó lelkészként vesz részt a projektumban, de egyébként balatonszentgyörgyi plébános szerepben nyolc fília híveit lelkipásztorolja, tehát egyháza ügyeit színéről-visszájáról alaposan ismeri. Alakja, stílusa emlékeztet Kamarás egyik könyvének Szent Ferenc-i lelkületű antihősére, Ipiapi atyára, hiszen Tóparti is amolyan „Isten bohóca”, aki rájött hogy „Istenen kívül semmit sem szabad igazán komolyan venni, még a szent dolgokon, hazánkon, anyánkon, egyházunkon, tudományunkon is lehet, sőt kell nevetni”. Hát még az Isten viccein Istennel együtt nevetni!
      E munkacsoport tagjai mind a legalul élők perspektíváját teszik magukévá, például Habán Mária Consilia szociális munkás, a szürke nővérek rendjéhez  tartozó, humorosan „szemetes nővér”-nek becézett szereplő. Ő, mint mondja, „Isten szürke szamara”, csakhogy ne feledjük, folytatja, „a megtestesült Isten egy ilyen szürke szamáron, pontosabban szamárcsikón, vagyis egy novícius szamáron vonult be Jeruzsálembe”. Neki van a legtöbb köze a projektum ötletgazdájához, Cumulushoz, aki az elbeszélés idejében mindvégig hiányzik, pontosabban: tömény hiányával van jelen.
      A kutatási projektum felvezetése az ő alakjának polifon felidézésével, rekonstrukciójával kezdődik, ő áll az egész csoport szeretetének fókuszában, mert életükből hirtelen eltűnt ugyan, „de a lelke köztük él”, így hát éneklik is társai gyakran a John Brown balladáját az ő emlékezetére. Habán Mária Consilia testvér a férfit „hajléktalanokat hajkurászó” szociális munkásként ismerte meg, először hajléktalannak is vélte a szemétben kotorászó alakot, holott Cumulus éppen szegénységkutatói szerepkörben végzett „kukatartalom vizsgálatot” megállapítva például azt, hogy egy „átlagosnál szegényebb” magyar kuka értékeiből hány etiópiai éhezőt lehetne megmenteni. Cumulus, aki különös módon az apácaságra szánt Mária férje lesz, alapfoglalkozását tekintve meteorológus, és egy általa felfedezett felhő-alakzat miatt szerepel a történetben ezen a sejtelmes fedőnéven, „felhő által homályosan”. Alakját, jellemét, lelkét tehát ők, a csoport tagjai idézik meg és rakják sokszögű tükörként össze, akárcsak Jézusét a tanítványai. Leginkább abban jutnak közös nevezőre, hogy excentrikus barátjuk minduntalan az önzetlen adakozás szimbólumaként jelenik meg, aki „szétszaporította önmagát. A figura jellemzésében a Zónában járó, önveszélyes sorsú Stalker analógiája is fontos szerepet játszik. A csoporthoz hozzáadódik még alkalmilag a Püspökként szereplő figura (Miklós), aztán Mária testvére, Márta és annak férje, Márkus, valamint Mária és Cumulus kislánya, a fogyatékkal élő Gelsomina. Többnyire mint „zseniális őrültről”, őrült zseniről beszélnek Cumulusról, aki mellesleg matematikai statisztikát tanított Kamarásnak, kafkai világú novellát írt, és szívesen jár a templomokba, de csupán, mint mondja, Bach és az orgona iránti szenvedélye okán, mert egyébként agnosztikusnak vallja magát.
      Mégis ő az ötlet szülője, az első, aki a kenyérszaporítás bibliai történetének rekonstrukcióját elképzeli „a legalul élők szemszögéből”, és különböző színhelyeken, műfajokban és résztvevőkkel, mint kísérleti alanyokkal – a munkatársakat bevonva –, meg is tervezi. A rekonstrukcióban kulcsszerepet szán a „Ti adjatok nekik enni” és a „Van itt egy fiú...” mondatok felszólító, mobilizáló hatásának, amellyel az adott rekonstrukció Jézusa partnerként vonja be („belerángatja”) a cselekménybe a (csodaesemény) résztvevőit. Hipotézise szerint, a Genezáreti tó partján nagy valószínűséggel ásatások útján igazolni lehet majd a halmaradványok sokaságával, hogy a csontok genetiakilag csupán két halegyedre „vezethetők” vissza, és ez a történetben később „be is igazolódik”. Merész ötletének legszemélyesebb motivációja talán, hogy élénken foglalkoztatja a Mária-jelenések mindeddig számon tartott helyszíneinek összefüggése a szegénység és kizsákmányoltság ama fokával, amely megfigyelései szerint a „látomásos” települések lakosait sújtja, ahol az éhség, az elemi javak hiánya Mária-alakot ölt.
      De mi is a kutatás tulajdonképpeni tárgya? Nem más, mint a négy evangéliumban fellelhető csodatörténet jelenben végbe vitt rekonstrukciója, lehetséges módozatainak kikísérletezése és hatása a Megvendégelés adott résztvevőire, az alkalmazott módszer, a változó társadalmi mintavétel, függő és független változók szerint. Az első rekonstrukció egy popkoncert keretében történik, ahol a mesterséges révület, az alkohol és a drog eléggé gátolja a csoda kibontakozását, a második középpontjában egy David Copperfield nevű bűvész mutatványa áll, a harmadikban egy Örkény-novella hőse, Wolfné jelenik meg a színpadon Eperjes Károly alakításában. A negyedik alkalommal a résztvevők bizonyos csoportjai számára botrányos hatást vált ki, hogy az ökumenikus áhítat alkalmával egy fekete baptista lelkésznő szólal meg Jézus szavaival, az ötödik rekonstrukción ugyancsak ökumenikus közösségben transzcendentális meditáció útján leszünk részesei a Megvendégelésnek, a hatodikon pedig az Evangéliumi Pünkösdi Közösség Ez az a nap című dicséretsorozata működik úgy, mint a tanítványokat/hívek adakozásra buzdító hatékony felszólítás, miközben mobiltelefonon ezer embernek lehetősége adódik személyesen beszélni a Jóistennel.
      Ha úgy tetszik, a szociális különbségek kiegyenlítésére való társadalmi hajlandóságunkat célozza meg ez a projektum a legkülönfélébb hovatartozású, foglalkozású, vallású, nemű egyedek sokaságának különböző módszerekkel történő befolyásolása útján: koncerttel, bűvészmutatvánnyal, színi előadással, ökumenikus áhítattal, meditációval. A Megvendégelés minden egyes rekonstrukciója egyedi variáció a témára, és Kamarás megjelenítésében, az elbeszélők szavai nyomán az olvasó – hacsak vallásilag nem teljesen botfülű – többé-kevésbé bevonódik az eseménybe, részesévé lesz a kenyérszaporításnak úgy is, mint aki hiányt szenved, úgy is, mint aki közben maga is képessé válik az adakozásra.
      Cumulus hipotézistanulmányának legalján mintegy axiómaként működik az a gondolat, miszerint „a hatékony kommunikáció hatására létrejövő tömeges attitűdváltozást nyugodtan nevezhetjük csodának”.
      Jóllehet menet közben számtalan fiktív névvel és cselekmény-elemmel operál, a felsorolt sajátosságok, ti. a tudományos diskurzus jellegzetességei a szövegben, felhatalmazhatnának talán, hogy Kamarás könyvét egyszerűen a science fiction műfajába soroljuk, teszem azt viselkedéslélektani/szociálpszichológiai sci-fiként könyveljük el. Ámde számtalan okunk van úgy vélekedni, hogy nem csupán sci-fi ez az elbeszélési mód, hanem tényleges csodatörténeteket ad elő, amelynek megvalósulása kimeríti a csoda „gyenge” fogalmát, és e csodák olyan jelekké válnak, amelyeknek spirituális üzenete van. „A csoda – írja hipotézistanulmányában Cumulus – egy olyan (részben mindennapi, részben rendkívüli) kommunikációs helyzet, olyan nyelvjáték, melyben a csodaváró (vagyis valamilyen hiányban szenvedő) emberek eljátsszák a hipnotizált, a csodát megélő ember szerepét, beleélik magukat ebbe a szerepbe. Az ember a nyelv házában lakik, de az alapszinten felül következő szinteken különböző tartalmú és funkciójú szobák vannak, köztük titkosak is (Balázs-Bartók)... A mindennapi szintről ezekbe átlépő (transzcendáló) nem mindennapi, de mégis mindenki számára valamenynyire érthető (de különbözőképpen értelmezhető, és ez lesz a kutatás tárgya) nyelven szólal meg a Lét...”
      Ugyanakkor – és ez a másik föltételezésem – a regény egyszersmind a tanítványság olyan példázata, amely a laikusok az egyházban/laikusok a világban témát a II. Vatikáni Zsinatétól eltérő, radikális megvilágításba helyezi.
     

Csodatörténet? 

Egy kutatási program folyamatának és eredményeinek tárgyszerűen érzékletes és humorral is fűszerezett bemutatása sohasem hagyja közömbösen azt, akit a megismerés szenvedélye fűt. A Jézus-projektum befogadása közben, mialatt egyre inkább érezzük, hogy a rekonstruálást kigondoló és végrehajtó tudományos műhely és egész munkásságának története a szerző által teremtett világban játszódik, fokozatosan részeseivé válunk az eseményeknek, mivelhogy arra az érzékünkre apellál, amelytől már-már megfosztott a modernitás: a csodalátás képességére.
      Mi inkább csak önsorsrontó és csodaváró nép vagyunk, hajlamosak arra, hogy a történelem során felhalmozódott sérelmeinket folytonosan megidézzük, és valahonnan távolról, kívülről eljövőnek érezzük a szeretet, az igazság és a béke országát.
      A passzívan csodaváró ember valójában hitetlen: képtelen arra az éberségre, ami a hétköznapi csodák megpillantásának feltétele. A csodalátó viszont abban a köztes térben él, amelyben felebarátunk tulajdon azonosságunk kiterjedése, saját, tágabb valónk.
      És ebben a könyvben igen csak releváns, hogy a kísérleti alanyok közt a csodalátók vallásuktól függetlenül, a sámánhitűeket és a krisnásokat, a buddhistákat is beleértve, ökumenikusan nyitottak a Lét transzcendens tartományaira. Hiszen az emberi és az isteni közt – bármily távolinak látszik is az abszolútum – valójában nincsen antinómia. A köztes tér korántsem üres, hanem közelségek füzére: minden egyes felebarátunk annak a láthatatlan lácnak egy szem, amely összeköt Vele, mivel felebarátunk – ahogyan Andrei Pleºu angyaltana írja – „tulajdon azonosságunk kiterjedése, saját, tágabb valónk”. E köztes tér csodáiban osztozva, ha elég éberek vagyunk elébük menni, a Jézus-projektum révén magunk is a lélekszaporítás címzettjei leszünk.
      Igaz, a Jézus-projektumnak a szociológia, pszichológia, biológia vagy kvantumfizika nyelvén beszélő narrátorai valójában olyan emberi képességünkre apellálnak, amelyről a késő modernitás korában, különösen a magukat felvilágosultnak tartó értelmiségiek köreiben már nem volt szokás beszélni. Messianisztikus világi eszkatológiák, célelvű ideológiák helyettesítették Európában azt, amit csodának nevez az egyszerű ember. Ezek az ideológiák századokig sorvasztották ama „jelfogó” készségünket, ami régebbi korokban lehetővé tette a láthatók és a láthatatlanok közti kommunikációt. Kamarás István viszont ebben a könyvében hírnöknek, e rendkívüli értékközvetítés ma is hatékonynak eszközének bizonyul. És mivel írása ilyen értelemben provokatív, vállalnia kell és vállalja is az önmagukat elitnek nevezők részéről a megmosolygást, a nevetségességet. És ezt tudatosan teszi, az általa „alapított” OJD – Ordo Joculatorum Dei – Isten Bohócai Rend hitvallásának megfelelően. Spirituális üzenete talán nem is lenne oly hatásos, ha nem vegyítené bele saját esendősége/esendőségünk belátásából eredő szelíd és bölcs humorát, amellyel a könyv úgyszólván minden szereplőjét felruházza. Kivéve persze azokat a vallásosokat, akiknek külsődleges egyháziassága mögött nincs ott a hit fedezete, akik számára például botrány, hogy Wolfné vagy az a fekete nő a Jézus egyik tanítványa, avagy Jézus szerepét játssza. Holott e rekonstrukciók során éppen a feminista Magdolna észrevételei alapján tudatosul, hogy a Megvendégelés Jézusa – tápláló gondoskodásával – éppenséggel inkább a nőkre jellemző szerepet tölt be ebben a történetben.
     

Spirituális üzenet? 

Amikor bizonyos írók, például Kamarás István munkásságának „spirituális üzenet”-éről beszélünk, e szókapcsolat mögött számunkra nem csupán valami sejtelmes homály lebeg, hanem azok a fogalmak is megtalálhatók, amelyeket a transzperszonális pszichológia, az angelológia, a szent antropológiája és (szociológiája) dolgozott ki, vagy legalábbis az a kis részük, ami e tudományokból itt és most leginkább hozzáférhető, és alkalmazhatónak mutatkozik. A mai olvasók, értelmezői közösségek számára megadatott a lehetőség, hogy olyan tudományos paradigmá(k)hoz és fogalmi rendszer(ek)hez folyamodjanak, amelyeket a múlt században úgyszólván teljesen kiszorított az ész korlátjait felismerni nem kívánó, a felvilágosodás óta domináló európai racionalizmus/szcientizmus, amihez a mi térségünkben ráadásul hozzátevődött a kelet-európai korszellem is: a kommunista hatalmi ideológia lélekellenes irányultsága. Az ezredfordulón most nálunk is teret nyerhettek olyan szellemi irányzatok, amelyek az ember spirituális képességeit állítják előtérbe, és méltó eszközöket nyújtanak, hogy az ilyen típusú írói alkat, lelkület és stílus belső összefüggésrendszerében, ahol a transzcendencia, a misztikum, a szentség szférája kiemelkedő jelentőségűnek látszik, biztonságosabban eligazodjunk.
      Az Abraham Maslow által megalapozott transzperszonális lélektani iskola egyik jelentős élő képviselője, Ken Wilber írja: „A misztikusok állításai tapasztalati bizonyítékokon alapulnak, így semmivel sem jobban vagy kevésbé igazolhatóak, mint a többi tapasztalati tudással kapcsolatos állítás, beleértve ebbe a természettudományok állításait.” (Maslow-Assagioli-Wilber: Bevezetés a transzperszonális pszichológiába. Válogatás a szerzők írásaiból. Emberközpontú pszichológia. Ursus Libris, 2005, 151.) Felfogása szerint tehát a láthatatlanok világával kapcsolatos emberi élmények, revelációk, megvilágosodások egyenértékűek az észlelés útján vagy egyéb úton elnyerhető empirikus tudással. Ide vág Cumulus meredek felvetése is a kvantumfizika és a transzcendentális meditáció erőterének konvergenciájáról. Magyarán szólva ez a pszichológiai koncepció – anélkül, hogy átlépné a lélektan mint embertudomány határait – elismeri, hogy az emberi lény olyan „jelfogóval”, szellemi érzékszervvel rendelkezik, amelyik képessé tesz bennünket arra, hogy a láthatatlanok népes birodalmával kommunikálni tudjunk: „Angyali »jelfogóval« ugyanúgy el vagyunk látva, mint értelemmel, intuícióval vagy érzékenységgel” – írja Andrei Plesu, az Angyalok című könyvében, és angelológiai fejtegetései egybevágnak az itt említett pszichológiai iskola kutatásainak eredményeivel. Például Hankiss Elemér egyik legújabb könyve, Az ezerarcú én (2005) is – többek közt – azt példázza meggyőzően, hogy hétköznapi életvitelünk triviálisnak látszó mozzanatai (a látható) és a személyiség épülésének egzisztenciális „drámái” (a láthatatlan) mennyire összefüggenek egymással, szociológusként támasztva ezzel alá Mircea Eliadénak a szent és a profán viszonyáról kifejtett gondolatait.
      Nos, a transzperszonális lélektani iskola már a 20. században adottnak tekintette azokat a lelki képességeket, lehetőségeket és tehetségeket, amelyek más képességeinkhez hasonlóan az ember genetikai alkatában rejlenek, mindenekelőtt az én-meghaladás (vö. öntranszcendálás) képességét. A folytonos én-meghaladás (spirituális útja) az emberi személyiség önmegvalósításának lehetőségét hordozza egy „mindenek felett álló vagy mindenen átívelő spirituális telosz vagy erósz” irányába (Weilber: uo., 152.). Az iskolaalapító Maslow, aki a múlt század ötvenes éveiben kezdte vizsgálni – az akkoriban uralkodó freudi és behaviorista irányzattól eltérően – az egészséges lélek, az „egészleges” emberi személyiség jegyeit, nagy figyelmet szentel műveiben az ún. B-szükségleteknek (motivációknak), amelyek a hiányok pótlására orientált ún. D-szükségletekkel szemben a létezésélmény/létélmény (Beeing) megélésének autotelikus eseményeit igénylik, különösképpen az ún. csúcs- vagy fennsíkélményeket, amelyek nagy szerepet játszanak személyiségünk kiteljesedésében, saját belső határaink meghaladásában.
      Ilyen élmény lehet a csoda is, amelynek átélésére van, aki naponta képes.
      A Jézus-projektum Cumulusa ugyan agnosztikusnak vallja magát, de alkata – minden betegségre való hajlam ellenére is – teljességgel megfelel az ilyen személyiségtípusnak. A tökéletesedés útját kívánja követni, és időnként boldogtalan, hogy nem képes elérni a személyiségfejlődés hatodik szakaszát, ami nem lenne más, mint „az erkölcsi követelményeket autonóm módon mérlegelő, s szükség esetén az érvényben lévő normák ellen is fellépő erkölcsi ítélőképesség.” Tóparti mondja róla: „Aki Bachot játszik, az szerintem a transzcendenciával kacérkodik” vagy: „Aki rendszeres adással radikálisan nemet tud mondani az önzésre, az számomra anonim keresztény.”
      Az agnosztikus kényes tartózkodása a bizonyosságnak hitt dolgoktól, alázata és kereső lénye közelebb áll a hívő, de a kételkedés állapotát is jól ismerő emberéhez, mint a bigott vallásoséhoz. A kész tekintélyek el nem fogadása megóvja őt, hogy világi hatalmakat avagy bálványokat állítson az abszolútumot megillető helyre, és ebben az óvakodásban jó partnerre talál a valóban hívő emberekben.
      A transzcendáló alkatú, pótlékokkal soha meg nem alkuvó személyiségek számára a csúcs- és fennsíkélmények a legfontosabb dolgokká válnak az életükben. Ők normálisan, természetesen és tudattalanul beszélik a létezés nyelvét (B-nyelvezet): költők, misztikusok, látók, mélyen vallásos emberek, akik elvileg másoknál jobban megértik a példabeszédeket, a szóképeket, paradoxonokat, a zenét stb. Egységesítően vagy szakrálisan észlelik a dolgokat és az embereket (megtalálják a szentet a hétköznapiban), ugyanakkor D-szinten, az emberi szükségletek konkrét világában is tájékozottak. Sokkal tudatosabban és szándékosan metamotiváltak: azaz a létezés értékei vagy maga a létezés teljessége mint érték képezi fő vagy legfontosabb motivációjukat, ami nem más, mint a tökéletesség, igazság, szépség, jóság, és nem utolsó sorban az egység: a mikro- és makrokozmosz vagy az egyén és emberiség egysége, a kettősségek meghaladása stb. Ez az igény még időtöltésük formáit is meghatározza, például a természetben tett gyakori kirándulásokat, a zenélést, az intellektuális szenvedélyeket, amelyek a B-időtöltés – a felfokozott életöröm – átélésének alkalmai. Az ilyen személyiségek – írja Maslow – „egészlegesebben fogják fel a világot – az emberiség egy, a kozmosz egy –, az olyan fogalmak pedig, mint „a nemzet érdeke”, „atyáink vallása” stb. megszűnnek létezni, „nem normálisak”.
      Mint láttuk, Cumulus személyisége B- és D-szinten egyaránt az igényesség példáját nyújtja. A kenyérszaporítás csodájában kenyér- és a létélmény-éhsége (pillanatokra kielégülvén) összeér, és a projektumot megvalósító közösség is – a Lélek megtapasztalásának közvetlenségében – radikálisan transzcendálja a fent említett, a mai társadalmat is mindenképpen megosztó eszméket. Ám lehet, hogy ez a jelentésréteg az én belemagyarázásom: agnosztikushoz valójában méltatlan lenne, mert utópikus.
     

Tanítványnak lenni 

Végül pedig, de nem utolsó sorban azt fedezzük fel, hogy ez a regény példázat is. A tanítványság példázata. Nem csupán arra utalok itt, hogy Jézus a tanítványokra – mint „társszerzőkre” – bízza a csoda folytatását: „Ti adjatok nekik enni...”, és ez a (posszibilis) tanítvány lehet bárki (Van itt egy fiú...), aki megelőlegezi az adakozás gesztusát, ami személyről személyre terjed tovább. Hanem arra, hogy ennek a tanítványi minőségnek nincs szüksége intézményes közvetítésre, hiszen csupán azt az egyszerű utat követi, amit Jézus maga így ír elő: „Ahol ketten-hárman összegyűlnek az én nevemben, ott leszek köztük...” Ez az informális, nem külső keretekre utalt szubszidiaritás, aminek alapján – alulról – újraépülhetne az egyház. Hadd idézzünk egy részletet a Zsinat tanításaiból, a meglehetősen paternalista szellemiségű konstitúcióból: „A hívők tehát ismerjék fel a teremtett világ természetét, értékét és rendeltetését, ami Isten dicsérete, s éppen világi tevékenységükkel is segítsék egymást a szentebb életre. Így járja át a világot Krisztus szelleme, a világ pedig jobban eléri a célját, igazságosságban, szeretetben és békében. Ez olyan feladat, mely mindenkire vár, de főleg a világiakra. Krisztus kegyelme bensőleg magasabb rendbe emeli a világi szakterületeken való illetékességüket és tevékenységüket. Általuk nagyon hasznosan fognak közreműködni abban, hogy az emberi munka, a technika, a kultúra és a civilizáció a Teremtő tervei szerint és Igéjének tanítása nyomán bontakoztassa ki a teremtett értékeket minden ember hasznára, vagyis legyen a javak szétosztása megfelelőbb, és a teremtmények a maguk természete szerint segítsék – emberi és keresztényi szabadságban – az egyetemes haladást. Így fogja egyre jobban megvilágosítani Krisztus az egész emberiséget éppen az egyház tagjain át a maga áldott világosságával.
      A világiak ezen felül egyesült erővel is, úgy javítsák meg az intézményeket és a mindenféle bűnre csábító életkörülményeket hogy ezek az igazságosság követelményei szerint alakuljanak, és az erények gyakorlásának inkább kedvezzenek, mintsem útjába álljanak. Ha így tesznek, erkölcsi értékekkel fogják átitatni a kultúrát és az alkotó emberi munkát. E módon egyúttal termékenyebbé teszik a talajt, a világ szántóföldjét az isteni ige magjának befogadására; és tágabbra nyílnak az egyház kapui is, amelyeken át kilép a világba a béke szózata.” (A II. Vatikáni Zsinat tanítása. A zsinati döntések magyarázata és okmányai. Szerk. Dr. Cserháti József pécsi püspök, Dr. Fábián Árpád szombathelyi püspök. Szent István Társulat, Az Apostoli Szentszék könyvkiadója, Budapest, 1975, 65.)
      Nos, a projektumon dolgozók, külön felszólítás és útmutatás nélkül, magának Jézusnak a tanításaira alapozva, veszik maguknak „a méltóságot” arra, hogy alulról építkezzenek: „Mi vagyunk az egyház”, mondja Tóparti, „– vége a tömegegyháznak, népegyháznak – a jövő egyháza személyes, közösségi, alulról építkező, felülről inkább csak segített, mint irányított, vagyis szubszidiáris egyház kellene hogy legyen”. És: „Miért ne jelenhetne meg Jézus közöttünk szegénység-kutató szociológus alakjában?” Hiszen: „Mi keresztény hívők nagyon komolyan gondoljuk, hogy a másik emberben Jézust lássuk és szeressük.”
      Valóban, Cumulusban is Jézust látják a csoport tagjai, akik végül is valamiképpen mind a tanítványság attribútumait hordozzák, avagy menet közben, az adakozásba feledkezve öntudatlanul is gyakorolják, akárcsak a rekonstrukciók alkalmával a legkülönbözőbb rendű és rangú kísérleti alanyok. Erről az összefüggésről tanúskodnak a csoporttagok közt az emblematikus női nevek is, Mária, Márta és Magdolna, akik nem kis jelentőséggel bírnak a szöveg sűrű jelképrendszerében. „A hitről azt mondjuk, képes megmozgatni a hegyeket is. Ma már erőgépek és robbanó anyagok állnak rendelkezésünkre, hogy ezt bármikor megtegyük. Sokkal nehezebb feladat, és az igazi hit próbája, hogy képes-e megmozgatni a szíveket. A Jézus-projektum története, miközben a kenyérszaporítás csodájának fiktív „szociológiai” rekonstrukciója, felébreszti bennünk a meggyőződést, hogy „a legalja koldus is, bár teng, bír fölöslegest” (Shakespeare), azaz: mindig van valamink, amit felebarátunkkal megoszthatunk” – írja a könyv fülszövegében Jakab Gábor. Tehát a tanítványság minimuma, hogy nem kell várni a csodát, hanem meglátni mindenben, főként a hétköznapi felebarátban. Nem csupán moccanatlanul, dermedten ülni, állni, igézni azt a valamit vagy valakit, ami/aki egyszer majd eljön, hanem kommunikálni vele, és elébe menni. Az ember és a titokzatos erő közötti köztes teret benépesíthetik azok a csodák, amelyekre mindannyian képesek vagyunk.
      Feltűnő, hogy ebben a végső soron posztmodern diskurzusban, amely kisebb-nagyobb tömegrendezvényeket ír le sorozatban, megszokásunktól eltérően mennyire nincs jelen, nem jelenítődik meg semmiféle média vagyis tömegkommunikációs eszköz. Pedig valójában ez itt a természetes. Hiszen a csoda jeleinek kommunikációja sohasem (lehet) mediatizált, mindig csupán a közvetlenségben válik igazán hatékonnyá. A „média” ezekben az eseményekben ugyanis maga a Lélek, és ahogy az Írás mondja, „Ő ott fúj, ahol csak akar.”