GYŐRFFY ÁKOS

A hazatérés útjelzői

  Buji Ferenc: Az elfelejtett evangélium
(A názáreti Jézus elveszett tanításai)

0.

Nem lesz könnyű. Nem lesz könnyű erről a könyvről kritikát írni. Mindenképp el szeretném kerülni még a látszatát is annak, hogy olyasmiről beszéljek, amiről semmit sem tudok, vagy amiről csak homályos, távoli tapasztalataim vannak. Nehéz nem másnak láttatni magunkat, mint amik valójában vagyunk. Az írás mögé könnyen elbújhat az ember, és onnan, mögüle, kényelmesen játszhatja azt a szerepet, amit el akar játszani. Rövidtávon esetleg hatást is kelthet, később azonban kíméletlenül látszik, mennyire semmi, mennyire üres, és mennyire öncélú az egész. Szeretném, ha ez az írás nem gyarapítaná a fenti kritériumoknak megfelelő szövegek irdatlan könyvtárát. Magyarul az írás és az egzisztencia, amennyire lehet, fedje egymást. Talán különösnek tűnhet, hogy ilyen evidensnek látszó kívánalmakat fogalmazok meg magammal szemben. Azonban azt hiszem (és úgy látom), hogy napjaink próza- és líradömpingje mögött az esetek túlnyomó részében épp ez az eltolódás látszik: egy nem-létező beszélő, aki úgy tesz, mintha, és közben egyetlen szó lebeg a szeme előtt, a bűvös, a mágikus szó: hatás. Mintha a történésből eltűnt volna az állítmány, írja valahol Pilinszky, és bizony akármerre nézünk, könnyen megbizonyosodhatunk afelől, hogy ez a mondat úgy igaz, ahogy van, és nincs mit hozzátennünk. Az állítmány, azaz a súly, ami mögött a hiteles egzisztenciának kéne lennie, többnyire ez hiányzik. Mondat van és szöveg, üresség és fecsegés, penzum, kivagyiság, tülekedés. A történésből persze nem tűnt el az állítmány, mindössze annyi történt, hogy hátrébb húzódott, hogy félrevonult, elrejtőzött az avatatlan tekintetek elől. Az egyetlen, amit tenni jó, hátrálni, mint az olvadó hó, mondja Hamvas Béla, és ez a hátrálás az, amiről manapság megismerni a valódi alkotót, a valódi szellemi embert. A csendben meghúzódó, a lármázásban részt nem vállaló, a láthatatlan, a távoli embert. Minél messzebb van, annál közelebb van hozzá ez az állítmány, és annál távolabb mindaz, ami ennek az állítmánynak a létezéséről sem akar tudni. Hiteles e nélkül az állítmány nélkül egyetlen mondat sem lehet. Arról, hogy tulajdonképpen mi is ez az állítmány, nem sokat lehet mondani. Észrevétlenül lép be a mondatba, de ha benne van, azonnal felismerni a jelenlétét. Láthatatlan, tetten nem érhető, rejtélyes mozzanat ez. Ez az állítmány rokon a sugallatokkal, a megérintettséggel, a valódi alkotó médium-létével. Valami otthagyta nyomát a művön. Valami vagy valaki. Egy vízjel, amit az értő szem észrevesz, az avatatlan viszont nem talál. Az állítmány természetéről a legkimerítőbben a szentkönyvek beszélnek. A nyugati kultúrában elsősorban és mindenek előtt az Újszövetség, az Evangélium. Ez a mondat talán nem igaz így, ebben a formában. Azt állítani ugyanis nem merem, hogy az Újszövetség létrejötte előtt nem létezett volna kinyilatkoztatás és mérték, olyan hagyomány, amely rendelkezett mindazzal az erővel, amit aztán később a kereszténység is birtokolt. Ezt nem állíthatom. Azt viszont igen, hogy mindazt, ami ezen a földrészen az utóbbi két évezredben történt, a keresztény szellem és hagyomány ismerete nélkül nem vagyunk képesek értelmezni. Egész lényünk erre épül, még akkor is, ha tudomást sem veszünk a kereszténységről, ha úgy teszünk, mintha minket mindez egyáltalán nem érintene.
      Az állítmány mindazok számára, akik kereszténynek vallják magukat, elsősorban az Újszövetség szövegeiben rejtőzik. Érvényessége a kezdetek óta nem változott, intenzitása nem csökkent, ma is ugyanúgy szól és ugyanazoknak, mint kétezer éve. A lényeges kérdés mindig is az volt, és ma is az, hogy vajon miről is olvashatunk ezekben a szövegekben. Mit mond, kinek mondja és miért mondja. A lehetséges értelmezések száma, mint tudjuk, megbecsülhetetlen. A különböző, önös érdekeknek megfelelő interpretációkkal nemhogy Dunát, de Amazonast lehetne rekeszteni. Nincs még egy könyv, amelynek elferdítése, az abban foglaltak valódi tartalmának kiforgatása ilyen méreteket öltött volna az emberiség történelme során. Kissé leegyszerűsítve azt lehetne mondani, hogy amilyen mértékben távolodott Európa az Újszövetség szellemétől, olyan mértékben lett úrrá területén a felfordulás, az acsarkodás, a pusztulás. Nem túlzás azt mondani, hogy az Evangélium helyes értelmezése, valódi tartalmának megértése a legfontosabb emberi feladat.

     
1.

Buji Ferenc már első kötetében (Az emberré vált ember, 1999) igen magasra tette a mércét. Egy olyan hang tűnt fel a kötet esszéiben, amely teljességgel elüt az uralkodó normáktól, jól bevált gondolati sémáktól. Nem megfelelni akar, nem odadörgölőzni kenyéradó gazdáihoz a megérdemelt jutalomfalat reményében, hanem kényelmetlen és egyértelmű kérdéseket intéz olvasójához, olykor szinte provokál. Jól mutatta az avatott ítészek reakcióit az a „pengeváltás”, amely a könyvben szereplő egyik esszé, Az első római keresztényüldözés nyomán alakult ki az ÉS hasábjain. Az ezzel kapcsolatos írásokból kitetszik, milyen mértékben hajlamosak jelenlegi „kánonképző” elitünk tagjai a párbeszédre, a fősodortól eltérő álláspontok és vélemények megvitatására. Nem tisztem az akkori vitát elemezni, annyi mindenesetre megemlítendő, hogy Buji kapott hideget-meleget, és akkor még enyhén fogalmaztam. Az a hang és az a pozíció, amit Buji képvisel, természetesen marginalizálódásra van ítélve, illetve minimum arra, hogy az általa képviselt szellemiség ne kerüljön közel a társadalom szélesebb rétegeihez. Szélesebb rétegek alatt persze nem százezreket és milliókat értek, annyi olvasót viszont feltétlenül, amennyire egy manapság divatosnak számító író legújabb kötete igényt tart.
      Az emberré vált ember esszéi, legyen bár szó bennük az evolúciós gondolat kétséges pontjairól, a reinkarnáció hindu és buddhista elméleteiről vagy a tradicionális és a modern művészet összehasonlításáról, eredeti és megfontolásra érdemes nézőpontból közelítik meg a számtalan téveszmétől terhelt témákat, olyan megközelítésből, amely minden esetben azonos tőről fakad, nevezetesen a metafizikai tradíciónak nevezett létszemléletből. Ez a jobb kifejezés híján „létfilozófiai iskola” elsődlegesen a francia René Guénon, illetve az olasz Julius Evola munkássága által vált ismertté a huszadik század első felében. Magyar részről feltétlenül megemlítendő Hamvas Béla neve, akire a fent említett szerzők kétségbevonhatatlan hatással voltak, s aki a maga életművét egészében véve szintén a tradicionális iskola szellemében alkotta meg. Buji, mint ahogy első kötete elején meg is jegyzi, mesterének László Andrást tartja, aki személyes kapcsolatban állt Hamvassal életének utolsó szakaszában, valamint Czakó Gábort, aki szintén Hamvas Béla „tanítványának” tekinthető.
      A metafizikai tradíció létszemlélete pontosan a fordítottja annak a szemléletnek, ami manapság egyeduralkodónak tűnik a tudományos és a szellemi életben. A metafizikai tradíció nem beszél emelkedésről és fejlődésről, legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan ezeket a fogalmakat használni szokták. Az ember megjelenését, származását, világban betöltött helyét általában véve egyfajta süllyedés vagy alászállás mentén írja le. A kezdet tökéletességéből, egységéből, „égi harmóniájából” kiszakadó emberiség fokozatosan, az idő múlásával azonban egyre gyorsuló ütemben halad a teljes felbomlás, az anyagba süllyedés, végső soron az Apokalipszis felé. Az ember tehát nem az evolúció rögös ösvényein haladva, az egysejtűektől az összetettebb szervezetek irányába fejlődve nyerte el mai formáját, hanem az égből, azaz Istentől való lény, teremtett, nem pedig az állatvilágból kiemelkedett életforma. A kezdetek isteni rendje, ennek a rendnek az archaikus társadalmakban való megnyilatkozása és működése az az alap, amely a metafizikai tradíció szemléleti fundamentumát adja. Az „iskola” minden számottevő szerzője ehhez az alaphoz nyúl vissza műveiben, ezt az alapot tekinti mércének és irányadónak. Ha Guénon egyik alapvető művét (A mennyiség uralma és az idők jelei) vagy Julius Evoláét (Lázadás a modern világ ellen) fellapozzuk, illetve hozzávesszük még Hamvas Béla Scientia Sacra című nagyszabású, összefoglaló jellegű munkáját, képet kaphatunk arról, hogy főbb vonalaiban mit is takar ez a bizonyos metafizikai tradíció. Hamvas fent említett műve mellett hasonló erejű, bár formájában eltérő munka László András Solum Ipsum című kötete, amely „metafizikai aforizmákat”, néhány soros sűrítményeket tartalmaz életvezetésről, szellemi feladatokról, politikáról, a kezdet és a vég nagy kérdéseiről.
      Buji Ferencet gondolkodása, szellemi orientációja egyértelműen a metafizikai tradíció szerzőinek sorába emeli. Második esszégyűjteményével (Magasles, 2003) folytatta, finomította, tágabb mederbe terelte mondandóját, miközben az elkötelezettség foka, a célratartottság ereje ugyanaz maradt. Önálló esszéi mellett fordít és fordításait elmélyült kommentárokkal látja el. Elég, ha csak a huszadik század nagy dél-indiai szentjének, Sri Ramana Maharsinak Oltalmazó útmutatás című könyvére gondolunk, vagy a középkori misztikus, Johannes Tauler beszédeit közreadó, ezen írás címét is ihlető A hazatérés útjelzői című kötetére. E művekben képet kaphatunk arról, hol vannak és hol kereshetők kapcsolódási pontok egy huszadik századi indiai szent és egy középkori szerzetes-misztikus között. Egyáltalán, a metafizikai tradíció egyik alapvető felismerése az, hogy kortól és földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül minden tradicionális-archaikus társadalom tulajdonképpen ugyanazon az alapon állt, élt és halt. Ez a közös alap pedig az égi származás tudata volt, valamint az, hogy ezt a világot az ember ne tekintse otthonának, hanem olyan berendezkedésnek, ami illékony, átmeneti és múlandó. Az archaikus társadalmak minden területét áthatotta ez a tudat, a munkát éppúgy, mint a házasságot, a gyermeknemzést vagy az étkezést. Minden tevékenység szakrális, megszentelt tevékenység volt, ami átszellemítette, valódivá tette a hétköznapi élet minden pillanatát. Az a társadalom (mondja a metafizikai tradíció), amely nem ezen elvek és gyakorlatok mentén rendezkedik be, menthetetlenül széthullik és elenyészik az anarchiában. Ezen túlmenően az az ember, aki nem e szerint éli az életét és nem az égi származás tudata és az oda való visszatérés vágya hatja át létezését, szintén a pusztulásba, a lealjasodásba, a széthullásba tart.
      Ezek a következtetések mai ésszel nehezen értelmezhetőek. A mai ember semmitől sincs távolabb, mint éppen ezektől az eszményektől és vágyaktól. Ha például a nagyszüleimre gondolok, látnom kell azt a drasztikus, kíméletlen különbséget, amely az ő életük és az én életem között megmutatkozik. Anélkül, hogy túlzott magasságokba akarnám emelni őket, annyi mégis elmondható, hogy életüket és mindennapi tevékenységeiket még valamelyest áthatotta a hit, az alázat és az erkölcs. Egyáltalán, ha „isten háta mögötti” vidékeken járunk, aprófalvas tájakon, és beszélünk néhány ott élő emberrel vagy elmélyülten figyeljük mozdulataikat, szavaikat, tapasztalni fogjuk a különbséget. Magyarországon egyre kevesebb az ilyen táj, de Erdélyben például – egyelőre még – viszonylag sűrűn lehet részünk ilyen élményekben. Mintha a mai ember azért is utazna ilyen helyekre, hogy megmerítkezzen abban, amiből ő már ki van zárva, vagy amiből magát zárta ki. Abban a pillanatban azonban, amikor a még viszonylag érintetlen közösségeket felfedezik, bizonyos szempontból ezek a közösségek a halálos ítéletüket kapják kézhez. Jól látható ez a folyamat éppen Erdélyben, ahol a turisták egyre növekvő száma, és ezeknek a turistáknak az igényei, az elvárt szolgáltatások egyre emelkedő színvonala visszafordíthatatlan változásokat idéz elő a helyi közösségek életében.
      De mi is ez a talaj, ez a valaha egységes közös bázis, amelynek utolsó, elszigetelt foltjaival még itt-ott találkozhatunk? Magyarországon és Európában egyértelműen a kereszténység, a keresztény értékrend által áthatott társadalmi létezés volt az, ami a kora középkortól egészen a tizenkilencedik század közepéig meghatározó erejű volt. A keresztény tradíció tartotta egyben azokat az államalakulatokat, amelyek azóta nagyrészt vagy eltűntek a térképről, vagy jelentős változásokon mentek keresztül.
      A metafizikai tradíció szemléletében a kereszténység a hagyomány egyik megnyilvánulási formájának tekinthető. Az e tekintetben meghatározó szerzők általában nem tulajdonítanak különleges jelentőséget a kereszténységnek. Guénon alig foglalkozott vele, Evola is csak érintőlegesen említi és bizonyos vonatkozásait emeli ki (a középkori lovagi eszményt például). Elmondható, hogy a kereszténységgel szemben általában valamiféle bizalmatlanság érezhető. Mintha nem vennék komolyan, vagy mintha inkább külsődleges megjelenésként értelmeznék, amely társadalmi méretekben képes volt ugyan néhány évszázadon keresztül fennmaradni, ám alapvető, az emberi szellemre gyakorolt hatása mégis elenyésző volt. Olyan tradícióként láttatják, amely rendelkezik minden külső kellékkel, belvilága, ezotériája, szellemi hatása viszont nem számottevő. Erényeként említik, hogy a Római Birodalom széthullása után képes volt egy viszonylag egységes, közös alapokon álló Európát, a középkori feudális államszervezetek rendszerét létrehozni, és fenn is tartani nagyjából ezer éven keresztül. A nagy tradíciók, az iszlám, a hinduizmus, a buddhizmus mellett mintha mégis mostohatestvérként lenne csak jelen. Hamvas Béla volt az, aki Scientia Sacra című művének utolsó részében eljutott a kereszténységig, annak súlyát és jelentőségét valóban megértette, és egyenrangúnak, sőt egy kissé a többi nagy hagyomány fölött állónak tekintette azt. 

2.

Mindezt azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert Buji Ferenc ebben a legutóbbi könyvében az Evangéliumot a metafizikai tradíció szellemében próbálja értelmezni. Olyan szűrőt, ha úgy tetszik, olyan szemüveget használ, amelynek lencséje úgy van megalkotva, hogy egészen más módon fókuszál bizonyos kérdésekre, mint egyéb teológiai vonatkozású művek szerzői. Az Emberfia szavait és kijelentéseit a metafizikai tradíció szemszögéből értelmezi, azaz nem egészen keresztény megközelítésből, legalábbis nem abból a keresztény megközelítésből, amit megszokhattunk. A kereszténységet mint a tradíció egyik megnyilvánulási formáját értelmezi, és ebben a közelítésben egészen máshová helyeződnek a súlypontok. Buji sorra veszi Jézus Krisztus azon kijelentéseit és példázatait, amelyekről úgy gondolja, hogy azok valamilyen oknál fogva nem bírnak kellő jelentőséggel sem a hívek, sem az egyház szemében. Alapfeltevése az, hogy az Evangéliumok bizonyos nagy horderejű és megkerülhetetlen részleteit az egyház háttérbe szorítja saját pozíciójának védelme érdekében, másrészt viszont az egyes ember, a magukat kereszténynek tartó emberek zöme is ugyanezt teszi szintén saját pozíciójának védelme érdekében. Olyan mondatokról és idézetekről van szó, amelyeknek –mint Buji írja a kötet bevezetőjében- „jó esélyük van arra, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint sohase váljanak püspöki jelmondatokká.” Mégpedig azért van jó esélyük erre ezeknek a bizonyos mondatoknak, mert egyáltalán nem férnek meg azzal a társadalmi és szellemi berendezkedéssel, amely mára a világban szinte egyeduralkodóvá vált. Ezek a mondatok, mint a szerző írja, nincsenek összhangban a polgári kereszténység-eszménnyel, valamint a világnak az egyházzal szemben támasztott elvárásaival. A világ – és ezalatt a szerző elsősorban a liberális és demokratikus, azaz „modern” világot érti – azt várja el az egyháztól, hogy a modern kor egyik elemeként illeszkedjen be a „rendszerbe”, következésképp olyan embereket „neveljen ki”, akiket nem zavar világi érvényesülésükben az a tény, hogy ők keresztények. Arról van szó – és ennek jeleit Magyarországon is régóta megfigyelhetjük –, hogy az uralkodó eszmerendszer nem azt mondja, hogy az egyház működése kártékony és épp ezért üldözendő (mint ahogy mondta és tette ezt „jogelődje”, a kommunista diktatúra, legalábbis működésének első szakaszában), hanem elfogadja és bizonyos esetekben támogatja is az egyház működését, cserébe viszont engedményeket kér és kap. Az engedmény lényege abban áll, hogy a magukat kereszténynek tekintők tömegei minden tekintetben alkalmazkodjanak a modern világ „kihívásaihoz”, azaz illeszkedjenek be az egészében materialista felfogású és gazdaságcentrikus működési folyamatokba, mellette viszont „szabadon” gyakorolhatják hitüket, gyerekeiket gond nélkül járathatják hittanórára, és senki nem szól bele abba, hogy hetente hányszor és kivel járnak misére.
      A modern világ semmit sem kíván kevésbé, mint egy olyan egyházat, amely valóban az Emberfia tanításának szellemében végezné munkáját. A két világ ugyanis, a keresztény világkép és a modern nyugati társadalmak egymással homlokegyenest ellenkező elveket képviselnek. Az egyház azonban – amint Buji állítja – egyre kevésbé képviseli ezt a radikális szembenállást a világival, az anyagival, az értéktelennel szemben. Hogy miért nem képviseli, annak magyarázata Buji szerint többek között azokban a bizonyos elrejtett mondatokban található. Jézus Krisztusnak éppen azok a kijelentései nem képezik részét a szentbeszédeknek, a prédikációknak, amelyek a legnagyobb erővel sugározzák tanításának esszenciáját. Vagy ha mégis elhangzik olykor egy-egy ezekből a mondatokból, azoknak magyarázata általában olcsó és szentimentális közhelyekben sikkad el. Magam is fültanúja voltam jó néhány olyan prédikációnak, amelyben a misét celebráló pap egy jézusi kijelentést a leghétköznapibb, már-már infantilis értelmezésben próbált megvilágítani. Teszünk egy kijelentést, pontosabban idézünk egy kijelentést, aztán szemmel láthatóan képtelenek vagyunk megbirkózni annak tartalmával, mégis úgy teszünk, mintha tisztában lennénk az elhangzott szavak értelmével. A legtöbbünknek ismerős helyzet, úgy gondolom.
      A probléma abban áll a metafizikai tradíció felől nézve, hogy egyrészt adva van egy szinte minden ízében antitradicionális társadalmi berendezkedés, amelynek szerves része az eredendően tradicionális alapokon álló katolikus egyház. (Zárójelben hozzáteszem: Buji a kötetben kizárólag a katolikus egyházról beszél, azonban mindaz, amit mond, érzésem szerint ugyanilyen fokon érvényes a nem katolikus egyházak működésére is.) Vagyis a mai ember helyzete bizonyos szempontból sokkal nehezebbnek mondható, mint az ötszáz vagy ezer évvel ezelőtt élt elődeié. Míg ezek az elődök egy többé-kevésbé szellemi alapokon álló társadalomba, a kereszténység eszmerendszere által uralt közösségbe születtek, a mai emberről elmondható, hogy olyan világba születik, amely szinte minden ízében az evangéliumi szellem megtagadása. Egy ilyen világban kereszténynek lenni, valóban kereszténynek lenni emberfeletti erőfeszítéseket kíván. Azonban éppen az emberfeletti erőfeszítés az, amit Jézus Krisztus vár attól, aki őt akarja követni. 

3.

Az a megközelítés, amit Buji Ferenc alkalmaz, tehát a kereszténységnek a tradíción keresztül való vizsgálata, látszólag lehetetlent kíván az embertől. Ezen kívül pedig olyan felismerésekhez vezeti el az olvasót, amelyek (valószínűleg) idegenek tőle. A szerző arra tesz kísérletet, hogy leszámoljon mindenfajta illúzióval, amelyek a kereszténységhez és annak gyakorlatához kapcsolódnak. Az Evangéliumot mintegy integrálja a hagyomány többi nagy rendszerébe, és a jézusi kijelentéseket, példázatokat ebben a rendszerben helyezi el. Ez az olvasat pedig egészen elüt a szokásostól. A kereszténységet, Jézus szavait és tanítását egyértelműen az önmeghaladás, az önfeladás kategóriáin keresztül értelmezi. Ebben az olvasatban a már említett dél-indiai szent, Sri Ramana Maharsi tanításai egyáltalán nem állnak távol Krisztuséitól, sőt, valójában ugyanarról esik szó. Az a mára túlontúl is közhellyé vált alapvetés körvonalazódik a kötet lapjain, mely szerint minden nagy vallás mélymagja ugyanaz. Az oda vezető utak és a kellékek, a díszletek különbözőek, az utak célja azonban egy. A buddhista nirvána, a keresztény mennyország, a zen végső üressége ugyanannak a kimondhatatlannak a hasonlata.
      Az Újszövetség Buji általi értelmezésében egy olyan út lehetősége bontakozik ki, amely valójában kevesek számára járható. Szemlélete – ismét csak a metafizikai tradíció szigorúan kvalitatív, és semmiképp sem kvantitatív szempontjai szerint – szakít azzal a „demokratikus” kereszténység-képpel, amely mára általánossá vált. Egyáltalán nem állítja azt, hogy a mennyország kapui mindenki előtt nyitva állnának. Nem állítja azt sem, hogy a langyos, óvatos, különösebb kihágásoktól mentes élet már önmagában elegendő az üdvösséghez. A kereszténységet az alapok, az eredet tisztaságához méri, és ezek az eredeti tisztaságukban ragyogó evangéliumi mondatok nem hagynak kétséget afelől, hogy amiről itt szó van, azon a szó szoros értelmében az életünk múlik. A cél, hogy amennyire lehet, amennyire képességeink lehetővé teszik számunkra, a kereszténységet elsősorban szellemi feladatként értelmezzük. Olyan feladatként, amely nem merülhet ki puszta külsőségekben, ceremoniális mozdulatokban, polgári megszokásokban és kötelességtudó vasárnapi szentmise-látogatásokban. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a kereszténység nem alkalmazkodhat mérték nélkül a modern világ menetéhez, nem válhat fogaskerékké az óriási gépezetben. A kereszténység ugyanis annak a szellemnek, ami ezt a világot a markában tartja, halálos ellensége. Mint ahogy az a világ, amelyben a keresztények élnek, elsőrendű feladatának tekinti, hogy minden magasrendűt, minden szentet és makulátlant megrontson és végérvényesen eltüntessen. A dolgok tétje elképzelhetetlenül magas, és éppen ez a tény az, amire Buji könyve ráirányítja a figyelmet.
      A kereszténység talán soha nem volt olyan nehéz helyzetben, mint ma. Ezzel együtt a magát kereszténynek valló ember helyzete is válságossá vált. A ma élő keresztény olyan labirintusban kénytelen mozogni, amelynek nemhogy a kijáratát, de még a bejáratát sem ismeri. A világ számtalan ponton tör be az életébe, és hihetetlen erővel kényszeríti arra az útra, amelyből nincs visszatérés. Az Emberfia nem ígért senkinek bizonytalanságoktól mentes, kiszámítható és kényelmes életvitelt. Továbbá nem ígért senkinek versenyképes jövedelmet, tengerparti nyaralást vagy százötven négyzetméteres lakást egy jól őrzött lakóparkban. Mindezt nem ő ígérte, hanem valaki más ígéri folyton és egyre nagyobb lendülettel minden létező fórumon. Itt az ideje észrevennünk, hogy ami a szemünk láttára történik körülöttünk és velünk, az jórészt azért történik így, mert olyan hatalmak igájába hajtottuk önként a fejünket, amelyek egy keresztény szemében csupán megvetést érdemelnek.
      Buji Ferenc könyve felszólítás a tisztánlátásra. Ha rajtam múlna, minden plébánián hozzáférhetővé tenném, hittanórákon felolvastatnám, vagy akár miséken is hosszasan idéztetnék belőle a prédikációk keretében. A kötet fejezetei, az abban foglaltak egyszerűsége, tömörsége és lényeglátása teszik alkalmassá Buji Ferenc munkáját arra, hogy a hazatérés útjelzőiként olvassuk mondatatait. Krisztus szavaihoz fűzött kommentárjai nagy segítséget jelentenek azok számára, akikben – mint a szerző fogalmaz – „még él valamelyes készség arra, hogy saját vallásgyakorlatukon is tudjanak változtatni”. Mondandóját olyan erő fogja össze és tartja egyben, amelynek jelenléte igen ritka az írott szó birodalmában. Az állítmány, amelyet Pilinszky hiányol a történésből, ebben a kötetben teljes súlyával jelen van. (Kairosz Kiadó)