Jelenleg
így
rémképek,
tőmondatok, búvópatakként szivárgó
szó. esténként háttérzörej kísérte vérszegény
vigasz a poloskás telefonkagylóból:
valami isteni csoda talán,
mint kagylók sebéből gyöngy,
mint hótakaró alól fehér virág –
emléke elevenembe vág:
karóval jött, pörgött, mint földalatti
kínzókamrában húsdaráló lidérces lendkereke,
szórva a közhelyeket vészjóslón nyelve
ennek és amannak is; torokszorító
napon ma hólepte vesztőhelyen keresgél
pattanó, kibomló rügyet szemem,
hol rákmenetben lohol a tébolyodott
hajcsár és futóbolond magával szemben,
és károgó tollcsomó alatt roppan a dércsípte ág,
és se lomb se tűlevél, csupán a szélkakasként
körtáncot járó démoni árnyék a damaszkuszin,
s a rendhagyó kapaszkodó: a gordiuszi
csomóval ide-oda hintázó hóhérkötél,
mint órainga, mely ítéletidőt mér viaszfehér
orcájú élőnek, holtnak, a sokadik jégkorszak
előtt, hol pálcát tört maga fölött, beletörődve
újból a haláltengely jelölte körbe: a tört-én-elem.
Hétsoros
lóhátról
mocsári teknősre vadászott
volna? nyelvére békalencsés
vizekből párolt csak sót?
tényleg a láp közepén magaslott
Fehérvár tornya? imára, betűvetésre
holdvilágárokban rómaiak
oktattak pogány alattvalót?