Vasárnap
délután
(a
Babits-házban)
Valahol
egy házban a hegytetőn éltem,
s le a völgybe a hegyoldalról csordogált
a város.
Késő nyár volt,
tiszta színű
és csönd ült a fényes ég alatt.
Gondoltam - költők szeretnek
meghalni ilyenkor és színésznők,
mert most a temetők is
olyanok, akár az Éden,
ami elveszett.
S igaz is volt,
a bazilika tornyán kereszt feketéllett
s oszlopos kapuján fekete ruhás
öregemberek sorjáztak be
s a nyárfák magasra nyújtóztak,
mint a kopjafák
s harang kondult echósan
messzire bongva...
S aztán hirtelen
egy barát jött,
bort töltött
s kikoccangatta fejemből az álmokat,
a nyarat, a várost s a verandás házamat.
A
visszaemlékezés köveiből
Hol
vagy most, hogyan élsz?
Ide jöttek a galambok
morzsákért hiába
és ősz van, mint annyiszor,
egy kacsa hápog fel a tavon,
hébe-hóba lehull egy levél.
Járkál, fecseg a csend,
itt és bent. Kint valami elvész,
a színek csellóznak még
s bennem te már rég,
rég emlék vagy.
Ilyen az ősz:
susog és néha riadón hangos.
Hol vagy most?
Hallod-e, érted-e mindezt?
Lepottyant
keze a homokba...
mosolyod
fordul oda
s ott marad hosszan,
majd fejed billen félre
észrevétlen...
aztán minden így maradt
azon a képen.