| |
SZALAI
ZSOLT
A Szent
Vitus katedrálisban
Föléd
tornyosuló gótika, égbe küldött csipkés remény.
Vízköpők és állatfejek közt lantot penget egy leomló hajzatú csuhás.
Zsoltáros, szürke kövek, megintő apokalipszis.
Rettenettől hívnak el e szobrok.
Élned itt miért vajon?
A kijáraton lógsz be, szemben a tömeggel, a dolgok élő ritmusa ez.
Mert más az út, ha a vég felől?
Az üvegablakokon átszűrődő lét színei valamit sejtetnek,
narancs, rózsa, lila csóvák pásztázzák
a márványt.
Lépteidnek milyen irányokat adj?
é
rá
ró
gok
szél
le
spi
szó
ma
gyunk
tünk lis
dás
va
ben
Megtartó
oszlopok, egymásba érkező utak, a boldog élet hajói,
de milyen kikötőbe? Tekintetet égre terelő boltozat,
életből életbe visszaívelő eszkatón.
Körülvesz titkokat tanító fénylőnél fénylőbb homály.
Nyílhat-e még szóra a szád?
Tere van a csöndnek, és ideje az igének.
Mintha hallanád, hogy hangod föltolul,
a folyosókon kerengsz, képzeled, a szószékre lépdelsz a csigalépcsőn,
az
orgona égbenyúló sípjai hozzá lökik szavad.
Lesz-e,
hogy kiénekeljed tisztán?
|
|