Épp
a fény
Ahogy
lépteim, lélegzeteim is,
hogy mennyi, összesen, minden meg-
számlálható. Rengeteg. Hogy hányszor
fordultam meg álmomban, néha érdekelne,
ébredés után hányszor takartam zárt
szobában is az öngyújtó lángját.
Lehetne minden egy-egy szám,
így pontos, akár a láz és a centik;
kitalálnék egy „első” emléket, mondjuk
a dédnagyanyámat, akire – nos igen,
előttem tették bele – kicsi volt a koporsója.
Mert számok és mértkegységek kérdése
az egész. Az asztalon a friss hús, épp ráesik a fény,
a spárga, ez a különös zöldség, (én pucoltam)
az ital, a szex, a vacsora. Hogy mint a
vágyaimmal, élek veled, és takarom amit,
mert valahol szélcsend soha. Ez is milyen.
De maradjunk annyiban, mondjuk azt:
ez a megszámlálható beláthatatlan.
Bizonyítván, hogy van lélek, mert van,
amire nem visz rá. És így mintha a partján ülnénk,
valaminek nem látjuk a végét. Tehát nincs.
Képreírás
M.
D.-nak tisztelettel
Egy
tévé van a képen, nem nehéz
elképzelni hasonlót, fekete-fehér
szemcsés képernyő, adás helyett
sötétség és világosság harca,
erős kép és ismerős helyzet,
sokat néztem ezt annak idején
– talán megvolt ennek is az ideje.
Mindenesetre ismerős, hisz
sorsunk is engedelmes, mint egy tévé,
nem nehéz hozzáképzelni
a könnyű zúgást se, mint egy esőét,
amit a mosoda kirakatában ülve néz,
néz az ember, nem lévén olvasnivalója,
csak várva, hogy majd kitisztul minden.
Tiszta legyen.