Észlelési napló
Idén
is elcsattantak már
a békecsókok. Törvényes időben
kihirdették a jóslatot,
meg is erősítette az égi vándor
és a gyűrű körpecsétje.
Ideje volt az illatozó füstbe
a hála hangjait keverni.
Ápolt torokkal szavalni,
hogy a hold a vízöntőbe lépett,
megnyílhat a park és ivócsarnoka
az ünnepekre. Rövid promenád után
az ellenséget jelképező sültet is
befaltuk. Nem kell tovább bajlódni
a fölső gombbal, hálóval fogott
madarat vehetünk kilóra,
és főzhetünk a nyári lakban.
Hol a fáma szerint nem született,
nem is halt meg senki.
Tökéletes hajléka viszont a szerelem
és álom számos változatának,
amit egyetlen szóval jelölnek
a házba olvadáskor telepítettek.
Vigaszág
Nem
a kővendégre várok.
Nem is aranyhalakra,
hogy szorult helyzetükben
végre teljesítsék vágyam.
Idejét sem tudom már,
hogy a vacsora fogásai
megnyúlt lovak célfotóján,
esetleg a turkálóból kilibbenő
múzsán múltak. Mintha róla
dúdolná a hideg zongorista:
annyi volt, akár egy taxit
leinteni, végül is kielégítő,
mint az egyszerű dolgok zöme.
Közben a darabos italok
a hangszeren csak gyűlnek,
a szőnyeg mélyszántásként
süpped, ahogy szirénhangokkal
nyomulnak lárvaarcok.
A palota nyelvét beszélve
hű társat, igaz barátot keresnek
egyetlen alkalomra.
A hozzám hasonlók köreit
kerülve az ólomszürke arcú,
vad, garázda úrra isznak,
és a széles gesztusok
végképp összehozzák őket.