GÉCZI JÁNOS

Paradicsom

(2. rész)
     

Reggel pedig frissen sült, forró, sós túrós burek. Kristóf édeset, tehát almásat és meggyest kap. A szardíniát visszahajítom a hűtőbe. S kikötik, mielőtt elvonulnak a tengerpartra, hogy délben nem kérnek tojásos kolbászt (Kristóf), se tojásos kukoricát (Julcsi), egyébként is elég felnőttek ahhoz, hogy majd elmennek, s megvásárolják magunknak, amire szükségük mutatkozik.
      Ebédre időben érkeznek, s ismét nem sikerül egyeztetni, ki mit vár el az ebédi tartalomtól. Krumplit sütök, mert abból kaphat Julcsi, a férfiaknak pedig kukoricával, hagymával, zöldpaprikával és kétszersülttel tojáslepényt. Kristóf szerint kurva jó, s két pofára falja, ámbár megfigyeltem, számára legújabban minden étel kurva jó. De vannak kellemetlenebb minősítései is. Julcsi a három centis olajas halakat hosszan filézi, s néhány darabot apró morzsákban a kenyerén elterít. A serpenyős krumplihoz és a karikára szelt paradicsomhoz azt falatozgatja. Majd pedig kolbászkarikákat ken meg a tegnap vásárolt ajvárral, nehogy éhen maradjon. A sztracsatellás német joghurtot azonban elutasítja, az is Kristófnak jut, illetve Zsoltnak. Mosogatás helyett lefekszenek, Kristóf hosszan beszél magában, mintha Julcsi halványkék medvéje lenne, annak nevében szólal meg, panaszkodik a világra, köcsögöl még egy sort, majd elalszanak.
      Gábornak is van egy hátizsáknyi medvéje, pedig már harminckét éves, s azokkal utazza a világot. A Fülöp-szigetekre, Manilába, s onnan Szöulba, gondolom, csak azért nem vitte magával, mert nem voltak éppen vele a szegedi kórházban, ahonnan repülőgépen és hirtelen vitték át, mert megtalálták a szervátültetéshez szükséges donorját. Unokaöcsém, végzős egyetemi hallgató, amikor ritkán bejár az egyetemre, a vállára emeli a maga medvéjét.
      A tenger langyos, örömmel tapicskolok a vizében a síkos köveken. Sokan vagyunk így, úgy találom, és ebben is van valami jóleső érzés. A palacsintában is, amit estére sütünk, a tintahalban, ami ürügyet ad annak kifejtésére, hogy mi a szépia, és hogy a szépiabarna a dióbarnánál sötétebb, s otthon Borsos Miklós szerette ezzel az anyaggal készíteni a rajzait.
      Poreèhez, úgy találom, erőt kell gyűjteni. A mosogatás mindenesetre könnyebbnek látszik. Egyébként úgy találom, szebb név számára a Parenzo. Nem is azért, mert ez jobban emlékeztet az egykori, amúgy rég elmúlt velencei uralomra, hanem mert a vörösföldhöz, azaz a vörös Istriához jobban illik. Ugyanis a háromszögletes Istriai-félszigetet, amelynek északnyugatról délkeletre tartó partján található e kisváros, három területre osztják. A tengeri üledék színéről kapta nevét a szürke Istria. A vörös Istria a terra rossa színe okán az, s valójában két folyó, Mirna és Rasa közében terül el. A harmadik része nem más, mint a félsziget karsztos közepe, ahol egykor az illír törzsek közé tartozó isztrikek dombtetőre húzott erődítményei álltak. Az ie. első évezred elejétől lakott, kőből felhúzott erődítményeket a rómaiak megerősítették, a középkor népei karbantartották, a velenceiek, az osztrákok a maguk felségjeleit viselő falakkal és tornyokkal tovább egészítették ki, csak mára maradtak, ha a turistákat nem számoljuk, néptelenek.
      Parenzo egyszerre római és keresztény és olasz, s ehhez nagyban hozzájárul a terra rossa mindent beszitáló vörös pora, az utcák fényhéjú márványkövezete, a gótikus paloták tömege és a töménytelen arany a bazilika mozaikjain és a kirakattal egyező nagyságú ékszerboltokban. S mindehhez ráadás csupán a háztetők fölé nyúló pálma és a barokk korban felhúzott bazilikatorony mellett felkapaszkodó, sete-suta koronájú, de éjjelre reflektorfényhez jutó atlanti cédrus. E cédruson sok szép, hamuszürke tobozt himbál a szél, mintha ajándékokkal rakta volna meg valaki ókeresztény angyal; számomra úgy tűnik, ez a növényi gesztus az, ami a néhány évszázados, kopár tetejű tornyot visszaváltoztatja az antikvitás korabelivé.
      A bazilikát csak a hatodik század első felében, a konstantinápolyi elképzeléseknek megfelelve építtette Euphrasius püspök, akinek amúgy a teljes alakú képe is látható. Ott áll a diadalív mozaikján, Krisztustól balra, kezében a templom makettjével. Isten házát itt, éppen ezen a helyen amúgy a negyedik században alapította valaki, egy vértanú emlékére, akit ugyancsak ott látunk a diadalíven ábrázolva. Szent Mór, latinosan Maurus lenne ez a mártír, aki léte, pontosabban halála által neveztetett meg először s értékelődött föl e hely. Maurus maradványait először egy imaházban helyezték volt el, ennek a romjait mai napig mutogatják a bazilika bal oldalának szabadon lévő udvarán. A korai és a római birodalmi keresztények előszeretettel építették oda imádkozásra, keresztelésre és dicsőítésre szolgáló építményeiket, ahol szüzeik, illetve mártírjaik eltávoztak a földi életből, s beléptek a paradicsom kapuján. Mintha átjárók lennének ezek az épületek a földi és a mennyei élet között, s éppen ott, ahol az apszis mozaikja van, mintha a feltáruló kapuzat két szárnya között, megpillanthatjuk a paradicsomot is, szép mozaikképen van az mindenhol, Ravennában, Velencében, Torcellóban, Róma legrégebbi templomaiban, Konstantinápolyban, az Athén melletti Daphnéban, avagy a Meteórákon, Thesszalonikiben avagy éppenséggel Rilában kirakva. A paradicsom képe ott van minden 4-9. századi templom oltára fölött, hol Krisztus, hol Mária trónol benne, hol csak egy kereszt.
      A Decumanus és a Cardo Maximus sarkán, a szakszerűen helyreállított, ragyogó 15. századi gótikus palota földszintjén és két emeletén egy zágrábi művésztelep alkotóinak munkái láthatóak. Federico García Lorca az a hívónév, aki kapcsán nyomatok készítésére hívtak meg Európa legkülönbözőbb tájairól neves alkotókat, köztük a bolgár ősökkel büszkélkedő Christót, a francia állampolgárrá vált, mára akadémikussá öregedett Velièkovièot, Armant, Capát, Sotót, Kounellist és másokat. Erőteljes anyag, nézőbarát válogatás, helyhez illő, mértéktartó rendezés.
      A Decumanust kétszer is besétáljuk, előbb reggel kilenckor, a bazilikába menet, s egyszer vissza, dél környékén. Közben néhány négyzetméteres boltocskákba térünk be, kirakatokat és tűzfalakat bámulunk, kerülgetjük a kutyákkal s anélkül tébláboló délelőtti embereket, nézzük a templomjárókat, kávézókat és a magunkfajta ténfergőket. Időmilliomosokká váltunk néhány órára. Az esti-éjszakai tömeghez képest nyugodtabb és otthonosabb emberek között jó így, céljavesztetten lófrálni. A falakon alig van mit fényképezni, nincsenek tépett és elfoszlott plakátok, feliratok, családi eseményekről, születésről, esküvőről, halálozásról tudósító üzenetek, két felvételt tudok készíteni, nem gyarapszik tehát archívumom. A múlt heti utcazenefesztivál után maradt ugyan egy-két élénk színű falragasz, angol, amerikai, ausztrál, argentin és horvát együttesek koncerteztek, de a nevek alapján úgy vélem, a külföldi együttesek tagjainak többsége a volt jugoszláv terület tagállamaiból menekült vagy vándorolt ki, s vált más állam polgárává. Fotónak elég érdektelen felületek.
      A hajdani háborúra csak a zenészként visszatérő emigránsok emlékeztetnek, illetve az egy-két elhagyatott tengerparti szálloda, apartmanház. Ahol lakunk, a cervar porati motorcsónak-kikötőnél – mert jachtkikötőnek mégsem nevezném, miként a helyiek és az útikönyvek – a két-három emeletes háztömbök a hatvanas években épültek, s a vajdasági, szlavóniai, bácskai belföldiek, értelmiségiek, vezető hivatalnokok telepének készülhettek. Többségük máig üresen tátong, füsttől mart falakkal, kiszakadt zsalugáterekkel, a földszinti, amúgy elhagyatott éttermek esőfogóinak tetején bokrokkal, fűcsomókkal. A lakás, amelyet bérlek, a vajdasági kiadó és újságíró leszármazottjának tulajdona, s nem csak kényelmes, de jól fölszerelt és tiszta is. Tökéletes képet alkothatok a teraszán az égboltról.
      A bazilikában két, sőt három paradicsomkert-ábrázolást lelek. Az egyik és a másik a négy márványoszlop tartotta 13. századi cibórium fölött, az apszison díszlik. A diadalíven merev arcú, szigorú képű Krisztus üldögél a kék gömbbel jelképezett világon, nincs már más dolga, csak felügyelni, jobbján és balján hat-hat apostol. Zöld mező terül a lábuk alatt, nincs abban semmi a bárányokat tápláló étken, a füvön kívül. Alant, a boltíven Szűz Mária trónol, ölében a kisgyerek Krisztussal, két angyallal. S balján a templomalapítók, Szent Mór és Euphrasius püspök, valamint Claudius diakónus, törpe méretű fiával. Ez a paradicsom is főként a szenteké és szellemi lényeké: növényféle a füveken kívül egyedül a rózsa és a liliom. A rózsa amúgy formára liliom is lehetne, háromcimpájú a virág rajta mind, s a kehely alja fehér, majd rózsaszínen át pirosba hajló, ahogy lépésről lépésre halad rajta a szemléző tekintet. A fehér fény és a piros vér között ekként oldja meg a hajdani mozaikrakó mester az átmenetet, s ezzel mintegy össze is köti azokat. Mártírvirág a rózsa, s itt arról szól, hogy a vérben található lélek visszatér a fény színével jelzett szellemhez. A naiv szépségű mozaik rózsája ezt a történést idézné fel, illetve allegorizálja. A legismertebb és leglátogatottabb poreèi paradicsom ekként a lélek megigazulásáról szól, bár egyben utal arra a térre is, amely az örök életet elértek számára megadatik. A paradicsomban azonban a rózsa az édes illatot, a lélek erényének a színeit szolgáltatja, s mindezzel pedig azt, hogy kifejezze ama boldogságot, amelyben a szüzek, a mártírok, illetve a szűz mártírok a legfőbb szentekkel, Máriával és Jézussal együtt lehetnek.
      Ráadásul a végítéletig!
      Amikor ez a mozaikkép készült, még úgy tartották, hogy Illés és Mária felemelkedése nyomán az arra érdemesek is közvetlenül a paradicsomba kerülnek, s ott várják be a világ végi ítéletet, amikor Krisztus trónja elé járulnak s annak döntése szerint alakul majd sorsuk.
      A harmadik paradicsomábrázolás a bazilika bal oldalán rejtőzik, a kertben, a 4. századi Szt. Mór-imaház padlómozaikjain. Szent Mór amúgy e térség déli részén álló sekrestye bal oldali fala mögött, egy háromszentélyes, mostanság nem látogatható kápolna szarkofágjában nyugszik, mi máson, ha nem mozaikpadlaton.
      A szabad ég alatt álló paradicsom-mozaikról amúgy nem is nyilvánvaló, hogy valóban paradicsomkép. Az urnában, amely a hellének kétfülű kratérjához hasonlatos, gyökerezik, nő ki és indázik fel és oldalra egy hatalmas rózsabokor. A bokron azonban nincsenek kinyílt virágok, csupán rózsaszín hegyű bimbók. A hullámzó-köröző vékony gallyakon zöld aljú és rózsaszín csúcsú lándzsahegyek, fegyverszerű mind, támadásra és védekezésre egyaránt használhatók. A rózsa amúgy gallyán tüskétlen, végtére is a hamvakat tartalmazó edényből, az erényes élet bevégeztével nőtt elő. Agresszivitását a lándzsahegy-szerű, a képből kiirányuló rózsabimbók adják. E tőnyi növény, mondom Kristófnak, példázza a halál utáni szép illatú és jó színű életet.
      Egyetlen életfányi ez a paradicsom, s e minimanilizmus miatt oly tetsző számomra. Lehetne akár mai mű is, Hrisztóé, aki olyan alkotásokat készít, amelyekben becsomagolttá és ennyiben elrejtetté válik a lényeg, Sotoé, aki egy színfolttal képes a kiömlött vér tengerét megidézni.
      Számolgatom össze, mivel jellemzettek a poreèi paradicsomok. Hogy aranyszínű az ég, fűzöld a kert, s benne virágos növények, sok-sok lágyszárú liliomok és kisbokrú rózsák nőnek. A kertben van egy uralkodó is, mondhatom gazdának akár, ül, egy nehézkes bútordarabon, tehát otthon van, s vannak, akik állnak, vagy a tisztelet okán, vagy mert ők az időszaki vendégek, s nincs szükségük arra, a vendéglátás se olyan, hogy megengedné, letelepedjenek. S látok benne angyalokat is, párosával. Állít-e még mindezen kívül mást a kép, arról, hogy mi a paradicsomkert? Túl azon, hogy a tökéletesnek állított kertet a végítélet előtt élvezik az oda eljutottak, ámbár a belépésnek nincs sok indoka: vagy mártíromságot kell szenvedni, vagy a szüzességet kell felajánlani (esetleg mindkettőt).
      Kristóf nem nagyon emlékszik arra, hogy jártunk már itt. Kétszer is: először úgy tíz éve, még a keresztanyjával, majd három éve, egyetemi hallgatóim terepgyakorlatának egyik állomásaként. S arra sem emlékszik, hogy ez a rózsatő adott mintát az antik rózsamonográfiám plakátjához a délvidéki grafikus számára. Tetszik neki, látom, ahogy leköti a figyelmét, ámbár nem merül alá egyetlen tárgyba, egyetlen képbe se. Az összességet élvezi. Ha itt-ott mondok is valamit, arról, hogy az örök élet nyolcas számára utal a keresztelőkápolna oldalának száma, hogy az ereklyekultusz miféle fura jelenségeket teremtett, s hogy a horogkereszt eredetét tekintve egyszerű s univerzálisan elterjedt fényszimbólum, s a római mozaikokon számos fényre utaló jelkép található még, s ilyen maga a rózsa, vagy akár a babér, arra odafigyel, de nem folytatja a gondolatot.
      Az utcáról gitár mennyei hangja szűrődik be. A fiú emlékeztet, hogy ő ugyancsak tud ezen a hangszeren játszani. A gitározással Kristóf évekig jó viszonyban állt. Együttest alapított barátaival, s szülei korosztálya által kedvelt zenét tanultak és játszottak. Egy tanárhoz járt gyakorolni, akit ugyan nem ismertem, de elmondása szerint habókos és megragadó egyéniségű figura lehetett. Nyárom halt meg, Kristóf úgy tudja, rákban. Én pedig, hogy kezeletlen rák miatt rászokott a kábítószerre, s végül öngyilkosságot követett el.
      Kristóf sokszor említi ezt a mestert, foglalkoztatja a halála, azt hiszem.
      Tőlem megkérdezi, mikor várható a halálom. S hogy éveim alapján prognosztizálok még magamnak 10-20 évet, leszögezi, hogy akkor ő temet el engem.
      Délután, a tengerben ázva, hogy kifaggat, milyen betegségeim voltak eddig, bevallja, többnyire szorong, ha nincs otthon. S otthon ugyan, bár mindig várja az elkövetkező eseményeket, ha azok eljőnek, egyiket se képes élvezni. Mondom neki, ez is a szorongáshoz tartozik. És próbáljon jobban belemerülni a dolgokba, a dolgok élvezésébe.
      Igyon? Mondom neki, azt ne, legalábbis ne vedeljen.
      Volt-e a mozaikképen áldozati bárány? Bárány, amely békével eszi a zöld füvet és várja a maga kiteljesedő sorsát? Az mindenesetre megnyugtat, hogy angyal jelenléte szükséges a paradicsomi állapothoz, s ugyan meglehet, halálom után én nem részesedek majd mindebből, de a földön igen s éppen a saját kertemben.
      Andrea del Verrocchio jóvoltából, akinek a Medici-család Careggi-villája részére készített Delfines puttója másolatban ott található a kertemben, ott őrködik a saját univerzuma – és az enyém – felett. Elevenséggel telt kicsi lény, egyik lábát a levegőbe emeli, kezeivel megragadja a csapkodó delfint, és szárnyát is kitárja, készül a földtől elemelkedni.
      Estével kiderül, hogy nincs a vacsorához se kenyér, se Julcsinak szénsavmentes víz. Kristóf kezébe nyomok 200 kunát és a telefonját, hogy menjen le a téren lévő boltba, s vásároljon be. Julcsi fennhangon süvöltözi kifelé szokásosnál jobban felfordított szobájukból, hogy ő is lemegy testvérével, hiába inteném le. Aztán lezárom a vitát, a fiú egyedül vásárol, és ha problémája akad, hazaszól telefonon. Julcsi perlekedik egy sort, matat az ablakba kiaggatott, szellőztetésre kihelyezett ruhái között, mondván, öccsét becsapják, és ezért le fogom baszni. Mondom, nem fogják becsapni. És ha lebaszom, majd nem ezért teszem. És ha átvernék, akkor sincs égszakadás. A baj csupán annyi, hogy e nyilvánossá váló aggódás a fiúra telepedik, érzelmileg kiszolgáltatottá teszi, áldozattá alázza. Kristóf, miként várható volt, visszatér, kétszer is. Először tán hülyül, hogy eltévedt, s nem is vagyok képes az igazságra rálátni, másodszor azért, hogy ismét elmondjam, mit kell akkor most neki vásárolnia. Végtére elvégzi a dolgát, s láthatóan föllélegzik.
      Guoya telefonál, faggat, merre vagyunk. Mondom, az Istrián, s hogy viharfecskék keringenek fölöttünk. Képes beszédnek véli, aztán megnyugtatom, nem, nem az. A tetőtéri lakás teraszán, elfér rajta a kerek, napernyőt tartó asztal, két székkel, a kétszemélyes, eldobható műanyag kerti bútorral s a ruhaszárítóval, a fejünk fölött viharfecskék vijjognak és röpdösnek. A repülésük nem hasonlatos a mi füsti fecskénkéhez. Először is: sokat csapkodnak a szárnyukkal, majd hosszan vitorláznak. Amúgy nem alacsonyan, hanem szokatlanul magasan röpködnek, alájuk süt a Nap és ettől a hasuk tolla rózsaszín-sárga árnyalatot kap. Guoya megérkezett, mondja, Magyarországra, érdeklődik, mire jutottunk Zsolttal a háznézésekben, ígéri, legközelebbi alkalommal eljön, jó döntésünk felügyelőjeként, velünk.
      Az utolsó reggel Julcsi futni megy. Tegnap, éjfél előtt Feketeerdőtorta-szeletet falatozott, míg mi fagylaltoztunk, a lakás alatti terecske sok cukrászdája egyikének teraszán. A tér négyszögletnyi, kijelölt közepén sivítozó ál-dodgemekkel, elektromotoros játék-dzsipekkel száguldoznak a gyerekek, végtére megértem a zaj okát, amelynek az eredetére a teraszon nem jöttem rá.
      Motovun és Buzet után a tengerparton heverve bámulom a vizet. Először egy kutya úszik el a vízen egy szörfdeszkán, messze a parttól. A gazdája evez, s ő négy lábán állva, majd fenekére ülve bámulja maga előtt a fodrozódó vizet. Majd egy fiatal kárókatona jelenik meg, s száz métert jobbra, illetve balra őrjáratoz. Számolom a másodperceket, mennyi időre képes alámerülni. Tizenöt és harminc másodperc között van a merülési ideje. Egyszer sem láttam, hogy zsákmánnyal térne vissza a víz felszínére. Kitartó és közönyös madár, holott – a tolla színezete alapján jól látom – fiatal még.
      Metafizikusnak ható kép lenne, ha megfestenék ezeket az állatokat, kétségtelen. Carra, Bocciono, Severini tehette volna?
      Este, a lakás rendezése közben Kristófot küldöm a szemetes zacskóval a konténerhez. Tíz perc után, hogy nem tért vissza, Julcsit megkérem, menjen utána, derítse fel, hol kóvályog. Néhány perc múlva Zsolt ugyancsak lerobog, keresni segíteni az elveszett ifjú urat. Sütöm a hagymakarikákat, s nézem közben felülről a teret, hátha felfedezem a fiút. De csak a törölközőbe tekerőzött, vietnámi papucsban ügyetlenkedő Julcsit fedezem föl, száguld át a téren, rohan fel s alá, nagyon izgatott. Holott pár négyzetméternyi az egész város, Kristóf mégis képes lenne benne felszívódni? Aztán megjönnek: Kristóf nem találta meg a lépcsőházunkat, a szomszédosba robogott föl, egészen a harmadik emeletre, majd lejött, az ajtó elé állt, várakozott, remélve, előbb vagy utóbb a keresésére indulunk. S így is lett. A lehető leglogikusabban cselekedett tehát, dicsérem nagy hangon.
      Írja a naplóját, furfangosan kérdezget, szégyelli, hogy nem emlékszik a mai napból semmire. A hegyi települések nevére, a kanyargó utcákra és apró butikokra, a szarvasgomba-árusokra, a kávézóra és a madarakra. És arra se, hogy fölhívtam Koreában Gábort, érdeklődve sorsa alakulásáról. S hogy örültem, mivel kiderült, hogy az autoimmun tesztje negatív. Tehát se a szembaja, se a leállt veseműködése nincs összefüggésben a csontveleje rossz működésével. Arra se emlékszik Kristóf, hogy délután kártyáztunk a strandon, s a játszmák között nagyokat úszott. Csupán, hogy ebédre makrélát sütöttem, kurva jó volt, állítja ismét, pedig korábban nem ette meg a halakat. Majd fügét és kopasz barackot is evett, állítja, és jegyzi fel a naplójába. S végül, hogy este sonkasütés volt, fehérhagymával és kapros paradicsomsalátával.
      Buzetnél, a hegyről lefelé jövet, a városkapu alatt temetőcske terül el. Eszembe jut, hogy a középkori keresztények számára a temető volt a földi paradicsom. Ezért, hogy a temetőkben gyümölcsfákat nevelnek, s azok termése emlékezteti őket a boldog túlvilágra, s ha eszik a gyümölcsöt, abban allegóriát is lelnek. A temetői lombjuk hűse édeni árnyat vetett az alattuk meditálóra, s emlékeztetőül az egykor éltre, akit, hogy elmúlt belőle a testi ember, ide temettek. Ezért, hogy a sírt, ha kőlappal ugyan le is fedik, az nem emelkedik a felszín felé, hanem a talaj síkjában marad, lehessen rajta, mintha a múlton, saruban lépkedni. A buzeti sírkert kőfallal elkerített, néhány fa ad benne soványka, lenge árnyékot, s urnákban és betonteknőkben nyugszanak az odavermelt, ezzel jövőt is kapott halottak. Függőkertnek látjuk, Kristóf azt mondja, hogy örömmel feküdne ide. Aztán nem tisztázza, hogy a temetőkert kapujában álló lányra vonatkozik-e a kijelentése, vagy sem. Megmarad, mint legtöbbször, a kétértelműségeiben.
      Fölvillan előttem a hely, ahol B.-vel a föld alá mentünk, Domitilla katakombája, Róma külvárosában, a via Appia mentén. Egymás után bukkantunk a vájatok oldalüregeiben olyan nyughelyekre, amelyeket kimázoltak, hol pedig ügyesen kifestettek méltóságosnak tartott paradicsomi jelenetekkel: ludak, fürjek, galambok, gyermekek és ifjak népesítették be a falakat, az allegorikus lények többnyire rózsás mezőkön totyogtak vagy üldögéltek, válogatták a piros virágot, s számtalan rózsafüzér lógott alá s még több rózsaszál hevert szerteszórva, mindez persze csupán festve, azaz képen. Ámor és Psziché cubiculuma, M. Clodius Hermes mauzóleumának arcosoliuma már-már illatozott e rózsáktól, meglehet, rég elmúlt a korakereszténység ideje, s ha voltak is itt csontok, amelyek a keresztényi gondolkodás szerint a szentséget rózsaszaggal jelezték, ezeket az emberi maradványokat rég elhordták, és ereklyeként tisztelik a város-, az ország- és Európaszerte épült templomokban, kápolnákban és magánoltárokon, s velük teremtik meg tiszteletreméltó hírüket.
      Úgy vélem, Kristóf most senki lánnyal nincs kapcsolatban.
      Arról elmélkedik, elterülve a kocsi hátsó ülésén s utazgatva át a zöld és zsenge vidéken, hogy olyan munkát akar fellelni, amelyből el tudja tartani a családját. A tengervízben, nyakig elmerülve a kék azúrban pedig, hogy fitymaszűkülete miatt megműtötték, s ezzel legalább nincs több gondja.
      Javasoltam, legyen pizzasütő. Többszörös hasznot hozna számára ez a szakma. Elképed. Letorkoll. Emiatt van talán, hogy nem segít elkészíteni este a holnapi útra a kolbászos zsemléket, meglehet, a kolbásszal szembeni averziója jeleként, ámbár inkább azt sejtem, máshol járnak, s még nem körvonalazódtak a készülődéssel-pakolással kapcsolatos gondolatai.– Egyél fiam, anyád már fal! – veti közbe Julcsi, hogy vacsorázunk.
      Túl az elveszés riadalmán, túl a naplóírás keservein, túl a lakás kitakarításán. Az utolsó tengeri vacsoránk mindenféle maradék ételből áll össze. De azért bőséges és ízes, kórusban dicsérik. Éhesek.
      – Kié ez a szöveg? – vakkantok rájuk, mert a dolgaikból, a beszédükből ismét kirekesztettnek érzem magamat.
      –  Kőműves Kelemené – válaszolják. Kórusban.
      – Nettesheimi Agrippa. És Erasmus! – kiabálom válaszul. De nem szolgálok semmi magyarázattal számukra.