BUJI FERENC

Eckhart mester beszéde

Az Istenhez való közelség tényéről és tudatáról
   

A prédikáció szövege egy teljes és egy töredékes kéziratban maradt fenn. Legelőször – tévesen Johannes Taulernek tulajdonítva – az 1543- as kölni Tauler-kiadásban jelent meg. Elhangzásának időpontja advent második vasárnapja. Első modern kori szövegkiadását lásd Franz Pfeiffer: Deutsche Mystiker des vierzehnten Jahrhunderts, 2. kötet (Liepzig, 1857), LXIX. prédikáció. Első – súlyos és értelemzavaró hibákkal tarkított – magyar fordítása Szongott Rudolftól Eckhart mester 68. prédikációja címmel az Arkhé II. számában jelent meg (1994, 95–98. o.). Későbbi, Schneller István által készített – egyébként kiváló – fordításának (Meister Eckhart: Tizenöt német beszéd. Pomáz, 2000, Kráter Műhely Egyesület, 163–171. o.) forrása Josef Quint modernizált szövegváltozata volt (Meister Eckhart: Deutsche Predigten und Traktate. München, Carl Hanser Verlag, 1963), mely több ponton is erősen különbözik a Quint által később készített szövegkiadástól, mely a jelen fordítás alapját képezi (Meister Eckhart Werke I–II. Frankfurt am Main, 1999, Deutscher Klassiker Verlag, 2. kötet, 32–41. o.).
    Eckhart mester a kereszténység legegyetemesebb személyisége. Egyetemessége azonban – Hamvas Béla kifejezéseit használva – egyáltalán nem valamiféle „univerzális orientációból” fakad, amely abban a korban, amelyben ő élt, vagyis a 13-14. században megvalósíthatatlan lett volna a távol-keleti, sőt a muszlim spirituális tanítások ismeretének csaknem teljes hiányában. Eckhart egyetemessége tehát nem kívülről, hanem belülről, „transzparens egzisztenciájából” fakad, abból, hogy lénye lényén túli, Istenbe nyúló gyökereit is átvilágította – úgyhogy joggal mondhatta az egyik korabeli forrás vele kapcsolatban, hogy ő az, aki elől Isten nem rejtett el semmit. Istenkeresésében és Isten-megtalálásában Eckhart olyan szintre jutott, amely már túl van minden partikularitáson, de amely egyúttal forrása is minden partikularitásnak; s az a tudás, amit ő ilyen módon elnyert, fölébe emelkedik a specifikus mitológiáknak és teológiáknak. Az egyébként is hatalmas Eckhart-irodalmon belül ezért is születhetett számtalan kiváló mű Eckhart és a nem-keresztény spiritualitás különféle irányzatai, munkái és személyiségei közötti szembetűnő párhuzamokról. Rudolf Otto, akinek a vallástudomány többek között a „szent” ellentmondásokat magába sűrítő eszméjének (mysterium tremendum et fascinans) megfogalmazását köszönheti, már az 1920-as években könyvet jelentetett meg Eckhart mester és a hindu védánta-bölcselő, Sankarácsárja szemléletének hasonlóságáról és különbözőségéről (West- östliche Mystik. Vergleich und Unterscheidung zur Wesensdeutung), majd ezt követően a 20. század legjelentősebb zen-tudósa, Daisetz Teitaro Suzuki foglalkozott egy kiváló munkában Eckhart és a buddhizmus, azon belül is a zen-buddhizmus viszonyával (Mysticism Christian and Buddhist). E két alapművet követően sorban jelentek meg az Eckharttal foglalkozó összehasonlító vallástudományi munkák, melyek közül az egyik alapmű nemrégen magyarul is napvilágot látott (Shizuteru Ueda: Isten lélekben való születése és az áttörés az Istenséghez. Eckhart mester misztikus antropológiája, valamint ennek összevetése a zen-buddhizmus misztikájával. Budapest, 2004, Arcticus Kiadó). A jelen prédikáció fordítója ezért felhatalmazva érezte magát arra, hogy részint Eckhart mester gondolatainak megvilágítása érdekében, másrészt az általa képviselt metafizikai tanítás egyetemességének érzékeltetése végett hivatkozásaiban ne korlátozza magát kizárólag a keresztény spiritualitásra.
   E tematikájában hallatlanul gazdag prédikációt méltán illeti meg előkelő hely a Mester életművében. A különféle, inkább csak röviden érintett témaköröket Eckhart Isten és a lélek közelségének, illetve e közelség felismerésének és átélésének fonalára fűzi fel. Prédikációja első részében Isten és a lélek metafizikai közelségének tényére irányítja rá hallgatói figyelmét, míg második részében e közelség „megvalósítására” vonatkozóan ad útmutatást. Ez a struktúra kiválóan példázza a Mester meggyőződését: a spirituális praxis csak metafizikai teóriára alapozható. A praxis feladata a jelen prédikáció kontextusában nem valami merőben új dolog megvalósítása, nem egy távoli cél elérése, hanem egy eredendően meglévő helyzet tudatosítása – vagyis egy látens viszony felszínre hozása: annak felismerése, hogy Isten éppen úgy és éppen annyira jelen van bennem, mint ahogy jelen van minden egyes lényben, minden egyes létezőben. Ez a jelenlét egy ontikus értelemben vett – vagyis nem térbeli – közelség, egy olyan közelség, amely valójában már nem is közelség, hanem köz-vetlen egybeesés: minden egyes létező és minden egyes ember tudattalan avagy tudatos létének végső princípiumát tekintve Istenben gyökerezik, minden partikuláris létező gyökerei az Univerzális Létbe nyúlnak. Ennek megfelelően az ember minél inkább eltávolodik individuális önazonosságától – attól az énségtől, amellyel a világban azonosítja magát –, s minél közelebb kerül lénye legbelső nukleuszához, annál inkább rátalál Istenben valódi, egyetemes önmagára. Ezt az igazi önmagára való rátalálást ilyen módon a hétköznapi én egyre teljesebb felszámolása, majd megsemmisülése előzi meg. Ahhoz, hogy a lélek végső célját elérje, előbb „a puszta semmin kell állnia”, mint ahogy az Az elkülönülésről szóló, nemrégen még Eckhart mesternek tulajdonított, ma már pszeudo-eckhartinak tekintett traktátusban áll (vö. Fohászok és vallomások, Budapest, 1988, Vigilia, 435. o.). A lélek alapja avagy léte, a valódi, mindent átfogó Isteni Én csak a lehatárolt én teljes halála után tárulhat fel a lélek előtt. A célhoz való közeledés ilyen módon a célhoz közeledő fokozatos „elsorvadásával” jár, s ezért a végső lépéseket az Univerzális Énhez közeledő individuális én – teljes megsemmisülésének küszöbén – önmagában már nem is képes megtenni, hanem az már az Univerzális Énből fakadó isteni kegyelem aktusa. E processzus olyan beállítódásokat követel meg az embertől, amelyeknek ősmintája magának az égnek a természete: idő- és térfölöttiség, emelkedett távolságtartás, sérthetetlenség – ezek ugyanis azok a magatartásminták, attitűdök, amelyek boldogsága végső beteljesedéséhez, saját létalapjában rejtező üdvösségéhez vezetik azt, aki sikerrel tör a Legtöbbre.