Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2008. 3. sz.
 
 
 

FARKAS ZOLTÁN*

 

Emlékeimből

 


Sok érdekes emberrel találkoztam életemben. Írókkal, művészekkel, köztük olyanokkal, akik 1900 körül és után nagyon kiemelkedtek az átlagos magyar életből. Némelyikükhöz személyes barátság fűzött. Sok emberi tulajdonságukat volt alkalmam megfigyelni. Elsősorban is ezeket jegyzem fel, mert közérdekű jelentőségüket eddig is ugyancsak megvitatták, megállapították. Talán lesz közöttük egy-két adat, megfigyelés, mely későbbi korok emberét is érdekelni fogja.
    Magamról egyelőre csak annyit, hogy képzőművészeti kérdésekkel foglalkozó író voltam, kritikus is. Pályámat a Vasárnapi Újságnál kezdtem, ahová 1911 tavaszán cikket írtam Greco Annunciatiót ábrázoló képéről. A lap irodalmi embere Schöpflin aladár volt, aki összebarátkozott velem és megismertetett a Centrál kávéházba járó írókkal. Hat óra tájban gyűltünk itt össze a kávéháznak egy az Egyetem utca felőli sarkában. Ennek a társaságnak tagjai a következők voltak: Schöpflin Aladár, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Kaposy József, Tóth Árpád, Király György, Czakó Ambró, Mikes Lajos, Gellért Oszkár, Elek Artúr, Kőnig György, Nagy Zoltán. Néha Kaffka Margit, Osvát Ernő, Ignotus, Szabó Ervin is megjelent közöttünk. Az állandó népi találkozások a proletárdiktatúra koráig tartottak. A névsorból látható, hogy a társaság a Nyugat köré csoportosuló írókból állott. Később, amikor a Nyugat munkatársa lettem, a Nyugat hetenként kétszer tartott uzsonnáin jöttem velük össze, hol még Földi Mihály, Illyés Gyula, Pap Károly, Török Sophie (Babits felesége) és egy csomó fiatal író jött össze, Cs. Szabó László, Devecseri Gábor, Hevesi András, Bóka László, stb. Ezek a találkozók kezdetben a budai Lánchíd kávéházban, aztán a Pannonia kávéházában, végül pedig a Bristol szálló egyik különtermében játszódtak le, Babits és Móricz Zsigmond égisze alatt, Schöpflin Aladár is mindig megjelent.
   Schöpflinhez, Babitshoz, Gellért Oszkárhoz, Móricz Zsigmondhoz, Elek Artúrhoz személyes barátság fűzött, velük családi érintkezésem is volt, vacsorákon, uzsonnákon látogattuk egymást. Egy ideig eljárt a Nyugat összejövetelekre Németh László is, míg össze nem veszett Babitscsal.
    De foglalkozni fogok egy csomó képzőművésszel is, akikkel mint kritikus kerültem össze. Ugyanis 1920-ban a Szinyei Merse Pál Társaság meghívott tagjának, 1928-ban pedig rendes tagjának választott meg. Hetenként tartott vacsoráikon barátkoztam össze Csók Istvánnal, Réti Istvánnal, Iványi-Grünwald Bélával, Rippl-Rónai Józseffel, Petrovics Elekkel, Szőnyi Istvánnal, Beck Ö. Fülöppel, és kerültem többé- kevésbbé jóindulatú ismeretségbe a társaság többi tagjaival. Végül évek hosszú során át volt egy vacsorázó társaságom a Wagner-féle vendéglőben, később az Abbazia kávéházban, melynek tagjai kezdetben Petrovics Elek, Réti István voltak, hozzájuk később Boldizsár Iván, Szablya Frischauf Ferenc, Pátzay Pál, Raáb Ervin stb. járultak.
    Volt idő, mielőtt a Nyugat képzőművészeti rovatának vezetője lettem, amikor a Napkelet rovatának vezetője voltam, itt ismerkedtem meg Tormay Cecillel és irodalmi társaságával. Utoljára jött 1939-ben a Szépművészeti Múzeum, hol akkor Csánky Dénes volt a főigazgató. Itt voltam és vagyok azóta, mert 1945-ben igazgatónak szerződtettek. Mindezt azért mondom el, hogy magyarázatul szolgáljon arra, miképpen gyűltek össze sok kiváló emberre vonatkozó emlékeim.
    Hogy ki volt a magyar irodalomban Móricz Zsigmond, azt kora és az utókor már megállapították. Másról beszélek tehát.
    Első pillanatra meglátszott rajta, hogy nagyon kiváló ember. Nagyon érdekes feje volt, jókora,meglehetősen rendetlen, bozontos haj födte. Rippl-Rónai pasztellje kitűnően ábrázolja. Valóságos oroszlánfej volt. Apró, szürkés szeme legtöbbször befelé álmodozva nézett. Kissé selypítve, halkan beszélt. Elég rendetlenül öltözködött. Nem sokat törődött külső megjelenésével. Egyáltalában nem zsenírozta magát. Emlékszem, hogy az első világháború után egyszer az Üllői út sarkán találkoztam vele, hol villanyosra várt. Egy jókora koffert cipelt jobbjában, baljában pedig egy fehér vászondarabbal lefödött, csurgós kék zománcedényt tartott, melyben tejfölt hozott be leányfalusi nyaralójából. Abban az időben ez nem volt éppen épületes látvány, de Zsiga fütyült az eleganciára. Ez még spórolós korában történt, de amikor második feleségének, Simonyi Máriának kezébe került, az elegáns színésznő vigyázott reá és iparkodott őt kiöltöztetni.
    Első felesége Janka vaskézzel irányította Zsiga életét. Hallatlanul energikus, zsarnok természet volt. Kezébe vette Zsiga anyagi ügyeinek irányítását, rövidesen rendet teremtett bennük és jómódba vezette Zsigát. Ennek volt köszönhető, hogy Leányfalun egy nagy terjedelmű telekkel körülvett, kényelmes villát szereztek, kertgazdálkodást folytattak stb. A kiadókkal szemben Janka képviselte Zsigát, és őrködött azon, hogy ki ne zsarolják. Kitűnő anya is volt, három lányukat nevelte. Persze takarékos is volt, kitűnő háziasszony. De nemcsak ezen a téren tartotta rendben Zsigát, hanem szellemiekben is. Beleavatkozott irodalmi munkásságába is, nem engedett ki laza, vagy elnagyolt írásokat. Zsiga lassanként annyira rabjává lett, hogy szusszanni sem mert nélküle. Nem is érezte magát jól, ha Janka nem volt vele. Emlékszem, hogy egyszer eltévedt velünk, Schöpflin Aladárral, feleségével, velem és feleségemmel Bálóné annak idején híres, de primitív vendéglőjébe, mely akkor a Ráday utcában volt. Egész este nem tudott felmelegedni, és a végén be is vallotta, hogy csak akkor érzi jól magát, ha Janka is vele van.
    A magyar ételeket szerette. Egyszer nálam vacsorázott. Igen jó vacsorát szolgáltunk fel, sokféle ételt. Zsiga jóízűen evett mindenből, de mértékletesen. (Egyáltalában, mindig mértékletes volt). Zsiga jóllakott, mindent dicsért, megtörölte száját és kijelentette, hogy hiszen minden jó volt, de a káposzta csíkkal mégiscsak a legjobb étel a világon.
    Lassanként terhére kezdett válni felesége vaskezű gyámkodása. Mégpedig azért, mert túlságosan beleavatkozott irodalmi munkásságába. De alighanem szexuális vonatkozások is beléjátszottak élete nagy fordulatába, amin nem lehetett csodálkozni, mert Janka évről évre csúnyább lett... Egy napon nagy megrökönyödésemre azt hallottam, hogy Janka meghalt. Az újságok csak röviden emlékeztek meg róla. Nem értettük a dolgot kezdetben, de aztán megjött a magyarázat, mely azonban a nagy nyilvánosság elé sohasem került. Nekem egyrészt Haraszty Lajos, másrészt Schöpflin Aladár mondta el a történteket. Mégpedig: Zsiga elunta a házi zsarnokságot és elköltözött hazulról a Gellért szállóba. Janka üzengetett utána, de Zsiga nem volt hajlandó hazatérni. Barátainak azt mondta, hogy tragikus helyzetbe jutott, valamelyiküknek el kell pusztulnia. A konsequentiát Janka vonta le: veronállal megmérgezte magát. Ez persze nagy megrázkódás volt Zsiga számára. Minden ízében családias ember volt, nem tudott egyedül élni, különben is gondoskodnia kellett három lánya neveléséről. Többfelé próbálkozott. Egy debreceni szépasszony körül is legyeskedett, végül pedig Simonyi Máriát, a színésznőt vette feleségül. Nem nagyon vált hasznára.
    Simonyi Mária akkor már túl volt a fiatalságon. Meglehetősen viharos szerelmi élet után Bárdos Artúrnak, a színházigazgatónak volt éveken át szeretője. Fényűzéshez, pazarláshoz szokott nő volt. Elegáns jelenség, Jankához képest még mindig szebb, mondainebb. Zsigának nagyon imponált. Zsiga általában gyűlölte az urakat, de a női úri életforma nagyon imponált neki. Ő maga Jankával szemben is alacsonyabb sorból valónak érezte magát, még inkább Simonyi Máriával szemben, aki magával hozta a nagyvilági élet elfinomodott igényeit. Mária alatt megszűnt a régi spórolás. Nagy lakásba költöztek, Mária alaposan kiöltöztette a lányokat, költekezett, aminek a vége az lett, hogy a megspórolt pénz elúszott és anyagi zavarok kezdődtek. Már nem a kiadók tartoztak Zsigának, hanem Zsiga a kiadóknak. Hogy egyensúlyba kerüljön, néha hevenyészve dolgozott, Janka óvatos ellenőrzését, munkára való biztatás váltotta fel. Pedig Zsigát nemigen kellett szorgalomra biztatni. Nagyon szorgalmas volt. Kora reggel kelt fel, gyakran (nyáron) már öt órakor ott ült írógépénél. Délig dolgozott. Kéziratán alig javított, de erre nem is volt szüksége. Mikor aztán még többet vártak tőle, ez nem volt éppen ínyére. Egy ízben júliusban a Duna másik partjáról, Felsőgödről a Kék Duna szállóból reggel átmentem hozzá a szigeten át. Hat órakor kopogtattam a villa kertjének kapuján. Zsiga nyitott ajtót. „A többiek még aludnak, szólt mosolyogva, de én mindennap korán kelek, ilyenkor dolgozom.” Mindjárt el akartam búcsúzni tőle, de ott marasztalt. Reggelire hívott meg, melyben nem vettem részt. Egy nagy csésze tejeskávét ivott meg, utána bement a spájzba és hideg babfőzelékkel toldotta meg a kávét. Aztán egyet-mást elmondott életéről, és panaszkodott, hogy sokat kell dolgoznia. „Négy nőt kell eltartanom”, szólt hamiskásan mosolyogva. „Ők még alszanak. De így legalább nem zavar senki.” Elértettem a célzást és menni akartam. „Ne menj még, Zoltán” – tartóztatott Zsiga, „hadd beszélgessünk még kissé”. Végigvezetett kertjén, mert tudta, hogy én is sokat kertészkedtem valamikor. Nagyon büszke volt zöldségeire, értett is hozzá. Aztán megint leültünk. „Látod, így élek én idekint. De több a munka, mint amennyi jólesik. Meg is mondtam a nőknek, hogy nemsokára (két év múlva) hatvan éves leszek. Akkor leteszem a tollat, tartsák el ők magukat.” – Ez persze nem következett be, Zsiga imádta leányait. De Simonyi Máriával romlani kezdett a helyzet. Valószínűleg azért, mert rohamosan öregedett. Egy szép napon hallottuk, hogy Zsiga valami kis proletár lánnyal keveredett össze, akit Csibe néven szerepeltetett írásaiban. Ezt később aztán adoptálta. De Mária és közte felbomlott az egyetértés, elváltak útjaik. Hogy törvényesen is elváltak volna, ezt nem tudom, a lényeges, hogy nem éltek együtt. Házasságuknak mindenesetre az volt a hátrányos oldala, hogy Zsiga anyagi zavarokba jutott.
    Érdekes volt Zsiga és Babits viszonya is. Kölcsönösen nem becsülték egymást. Zsiga lenézte Babits teljesítményeit. Jól ismerte elzárkózását a közvetlen élettől, és emberi hibáit is. Kicsinyesnek tartotta. Gyakran fölényes gúnnyal beszélt róla, de inkább csak odavetett rövidke megjegyzések alakjában. Meg is írta néha az ilyen észrevételeit, például egy közös olaszországi útjuk jellemzésében. Álláspontja, ha nem egyszer igazságtalan volt is, inkább fölényes lenézés volt, Babitsé harag, és nem egyszer gyűlölet. De ő óvatos és tartózkodó volt, csak legbensőbb barátai között mondta el véleményét Móriczról. Nem tartoztam ezek közé. De egyszer Hoffmann Editéknél, ahol Rédey Tivadar, Edit sógora és Mici, Rédey felesége voltak jelen, felolvasást tartottak Móricz Csibe-ciklusából, igen élesen kifigurázva a nyers kifejezéseket, valamint az egésznek szerintük alantas felfogását. Érezni lehetett, hogy mindennek Babits ítélete szolgál alapul, amit különben érdeklődésemre Schöpflin is megerősített.
    A két nagy író nem is fért meg egymás mellett. Egy ideig Móricz szerkesztette a Nyugatot. Kétségtelenül nem volt erre a pozícióra való. Hiányzott belőle Babits nagyon kiterjedt, átfogó műveltsége, hiányzott belőle Osvát nagyszerű kritikai érzéke. Gyakran összetévesztette a fiatalságot a valóságos alkotó erővel. Kifogások kezdtek elhangzani. Ez kedvét szegte. Így a Nyugat irányítása Babits kezébe jutott. Zsiga aztán egy külön kis lapot szerkesztett magának, ahová tódultak a Babits-ellenesek, és bizony sok zöldséget írtak össze. Erre a lapra Móricz nagyon sokat költött, ami megrendült anyagi viszonyait még rosszabbá tette. – A Babits és Móricz közötti mélységes ellentétet nemcsak emberi tulajdonságaik magyarázzák, nemcsak vetélkedésük. Aki ismeri írásaikat tisztában lehet, hogy ez a két, teljesen más, teljesen különböző író nem is érthette meg egymást. Ezt ki is mutatták egymással szemben, minthogy pedig mindketten elég hiúk is voltak, nem csoda, hogy a végén szakítottak egymással. Németh László, aki szintén nem tudott megférni Babitscsal egy csárdában, csak támogatta Zsiga ellenérzését Babits iránt, mikor szívvel-lélekkel Zsiga mellé szegődött.
    Képzőművészeti kérdésekhez Móricznak kevés érzéke volt. Tanúja ennek egészen naiv dolgozata, melyet valami iparoskönyvtárba írt Munkácsy Mihályról, valamint egy hosszú beszélgetés is, mely köztem és közte a balatoni gyorsvonaton folyt le Munkácsyról.
    Művészetét a realista író szemével nézte, formai kiválósága iránt nem volt semmi érzéke. De ez utóvégre is mellékes, Móricz annyira nagy író volt, hogy ez a hibája közömbös. Nagy riválisa Babits sem értett sokat effajta dolgokhoz, gyakori beszélgetéseink során óvatosan kerültem, hogy képzőművészeti dolgokról beszéljek vele, tanulni akartam, de ezen a téren nem volt mit tanulnom tőle. Hogy nem igazságtalanul ítélem meg, arra a legjobb bizonyíték európai irodalomtörténetének illusztratív része, mely legalábbis nagyon fogyatékos volt.
    De hogy visszatérjek Móriczra, befejezésül meg kell mondanom, hogy az ember emlékét is nagy szeretettel őrzöm. Alapjában nagyon jó volt, mint ember is nagylelkű. Tudatában volt írói nagyságának, de ezt sohasem éreztette. Sok szeretet volt benne az emberek iránt, le tudott szállni hozzájuk, meglátta és megértette őket. Nem élt elefántcsonttoronyban, együtt élt az emberekkel. Nagyon szép és derült mosolya volt, olyan emberé, aki örömmel éli életét, mindent megért és megbocsát. Együttérzése a szenvedőkkel és elnyomottakkal, alapvető természetéhez tartozott, nem csupán küzdelmes nevelkedésének emléke volt. Ha nem ismerték el, sőt ha bántották is, ez nem sok nyomot hagyott lelkében, lerázta magáról és derűsen ment tovább az úton, melyet sorsa eléje írt.
    Egészen más ember volt Babits Mihály. Míg Móricznak sohasem volt kétsége önmagával szemben, gyorsan és meggondolás nélkül alkotott, Babitsot folyton kétségek gyötörték. Átküzdötte magát az egész világirodalmon, beléhatolt legnehezebben megközelíthető mélységeibe. Németül, franciául, angolul, olaszul, latinul kitűnően értett, bár beszélni csak magyarul tudott. (Amikor a Rivierára utazott a franciák hívására francia beszélgetési órákat kellett vennie.) Míg Móricz egyáltalában nem iparkodott tanulni, Babits haláláig folyton képezte magát. Igen járatos volt a filozófiában is, emlékszem, hogy milyen éles elmével boncolta egyszer nehányunk előtt a bergsonizmus tetőpontján a divatos bölcselkedő, akkor még be nem porosodott írásait. De egyáltalában is sok tanújelét adta annak, hogy mint gondolkodó is kiváló.
    Műveltsége óriási méretű volt. De sohasem fitogtatta, csak odavetett megjegyzései árulták el, hogy szuverénül uralkodik a világ irodalmi és filozófiai kultúrájának örökkévaló eredményein. De hadd térjek vissza emberi megnyilatkozásához. Nem volt olyan közvetlenül barátkozó ember, mint Móricz. Nagyon tartózkodó volt. Sőt nem kevésbé gyanakvó is. Volt benne valami bizonytalansági érzet, nem nagyon bízott az emberekben. Volt benne valami állandó sértődöttség, bizalmas beszélgetései során is kiütközött ez belőle, gyanakodott, hogy egynémely megjegyzés vajon nem ő ellene irányuló kritika-e? Ilyenkor arca elborult s elhallgatott. Pedig, akik körülvették és igazán mély tisztelettel bántak vele, nagyon is óvakodtak attól, hogy érzékenységét próbára tegyék.
    Akár Móricz, ő is kivételes emberi jelenség volt. Nagyszerű feje volt, szemeinek lobogó zsenialitását egy festő sem tudta elfogni. Sem Glatz Oszkár, sem Basch Edit, de a legkevésbbé Scheiber Hugó, aki inkább torzképet festett róla, mint portrét. Hogy milyen volt az arca, azt megírtam a Babits-emlékkönyvben, nem akarom ismételni magamat. Filigrán, sovány ember volt, fölötte ideges. Külsejére ő sem adott sokat. Tanáros volt, egyszerűen, de nem mindig ízlésesen öltözködött. Haját kissé ziláltan viselte. Mértékletes volt, de szerette a jó bort, Szekszárd szülötte volt, értett hozzá. Hanghordozása ideges volt. Néha élesen nevetett fel, hangja ilyenkor rikácsolóvá vált. Nem volt egyenletes lelki állapotú ember, mint Móricz. Sokszor voltak kétségbeesett lelkiállapotai. Egyáltalában nem volt jókedvűnek nevezhető. Inkább szomorú volt. Tépelődő, ami költészetében ugyancsak megnyilvánul.
    Bizalmas barátságára nem sok embert méltatott. Ezek közé tartozott Schöpflin Aladár, Rédey Tivadar, ennek felesége, Hoffmann Edit, Rédey sógornője. Rédeyékkel hetenként egy egész délutánt töltött el. A Baumgarten alapítvány korában nagyon összebarátkozott dr. Basch Lóránttal, akit Baumgarten második (főképpen jogi) kurátornak nevezett ki. Baschban odaadó barátra talált, aki önfeláldozó módon támogatta. Basch sohasem vette fel az őt megillető kurátori jövedelmet, igaz, hogy megtehette, mert gazdag ember volt. Amikor Babitson a gégerák tünetei mutatkoztak, Basch fizette a gyógykezelés költségeit. Ezenfelül sajátjából is hozzáadott, a végén jóval több, mint tízezer forintot áldozott Babits gyógyíttatására. Basch nagyon szerette és tisztelte Babitsot. Ő tudta és érezte is azt, és tapintatosan védte ki Lóránt beavatkozásait a kuratórium irodalmi kérdéseibe. A Nyugat íróinak sorába engemet Basch közebelépésére vett fel, de mint később megmondta, nem bánta meg.
    Igen szigorú szövegkritikus volt, de a vélemény kérdésébe nem avatkozott. Később, amikor meggyőződött arról, hogy valaki jól ír, a szöveget sem módosította. Egy beavatkozására mégis emlékezem. Gróf Bethlen Margit, aki Babits tisztelőinek táborához tartozott, karcolatainak gyűjteményét kiadta, és megküldötte bírálat végett a Nyugatnak. Babits nem akart róla írni, mások sem akarták vállalni. Rám került a sor, megírtam őszintén a véleményemet a kötetről. Persze kellő udvariassággal. Babits kissé szigorúnak tartott nehány kitételt, ezeket együttes megbeszélés után enyhítettük, vagy töröltük. A fiatalok közül Illyés Gyulát nagyon megszerette, és igen nagyra becsülte, érdeme szerint. Ugyanígy Halász Gábort is, akiben elveinek letéteményesét ismerte fel. Pap Károlyt is becsülte, és kezdetben Németh Lászlót is, akiben ugyanazt az univerzalitásra törekvést ismerte fel, amelynek ő is hódolt. Viszonyuk azonban gyorsan megromlott, amire később fogok kitérni. Azt, ami Erdélyi Józsefben értékes volt, teljesen elismerte, de Erdélyivel sem lehetett soká összeférni. Fiatal lírikusokkal szemben igen megértő volt. Különösen azokkal szemben, akiket tanítványainak érzett.
    Szerény és visszavonult életet élt. Takarékosságának gyümölcse Esztergom városa feletti nyaralója volt, ahol mindig boldogan tartózkodott. Furcsa kis fecskefészek volt, minden évben tágítottak rajta valamit, hogy lakályosabbá, kényelmesebbé tegyék. Így jött létre az építészetileg egészen különös, de célját pompásan szolgáló buenretiro. Felesége, Tanner Ilonka hű és kitűnő felesége volt Babits Mihálynak. Meglehetősen viharos szerelmi múlt után került Babits közelébe. A külügyminisztériumban volt gépírónő, ahol egyáltalában nem fukarkodott kegyeivel. Úgy ismerkedett meg Babitscsal, hogy Szabó Lőrincnek volt a szeretője. Szabó Lőrinc pedig együtt lakott Babits Mihállyal. Ilonka verseket kezdett írni, melyek megnyerték Babits tetszését, az ismeretségből szerelem, majd házasság lett. A viszony akkor Lőrinc és Ilonka közt meglehetősen feszültté vált és az is maradt. Babitsot nem zavarta a múlt, továbbra is jóindulatú barátja maradt Szabónak.
    Mielőtt azonban Mihály elvette volna Ilonkát egy nem csekély csábításon esett át. Ady halála után Csinszka, aki elvesztette a legnagyobb újkori magyar lírikust, kivetette hálóját Babitsra. Feljárt hozzá és mindenáron el akarta csábítani. Annyira ment, hogy egy ízben meztelenül táncolt előtte. De Babitsot nem tudta ezzel sem levenni lábáról. Később Márrfy Ödön festőhöz ment feleségül. Ekkor már nagyon megcsúnyult, teste formátlanná vált, de ambiciója legalább részben ki volt elégítve.
    Babitsék jól éltek egymással. Bár Ilonkának sokat kellett kínlódnia Babits önkínzó tépelődéseitől, és Ilonka sokat szenvedett attól is, hogy az emberek sokkal nagyobb részt tulajdonítottak Babitsnak Ilonka irodalmi működéséből, mint amennyit kellett volna, pedig Mihály szabadon hagyta Ilonkát írni, az pedig, hogy nevelő hatással volt ízlésére és működésére, nem volt csodálni való.
    Elég rendben tartotta Mihály hétköznapi életét. Persze nem volt olyan pontos és gondos háziasszony, mint amilyent Mihály anyja kívánt volna fiának, de annyi bizonyos, hogy a hányatott legényélet után, Mihály sokkal rendezettebb és nyugodtabb viszonyok közé került. Feltétlenül meg volt elégedve azzal, amit háztartásában kapott, s ha voltak is közöttük összezörrenések, ezekben inkább Mihály volt a hibás, mint az asszony. Ezek az ő túlzott idegeskedéséből származtak.
    Egy hallatlanul érzékeny, magában kételkedő, lobogó lelkiségű zsenivel nem volt könnyű mindenben megegyezni, de Ilonka, ha maga is gyakran idegesen, jó vigasztalója és ápolója volt Babitsnak. Mert hiszen évek hosszú során át kellett a súlyosan beteg, majd haldokló Mihályt ápolnia.
    Babits betegsége szörnyű halódás volt. Atyja gégerákban halt meg. Egyszerre Mihálynál is jelentkezni kezdtek e szörnyű betegség tünetei. Ilonkának és Basch Lórántnak sikerült elhitetni Mihállyal, hogy nincsen gégerákja, hanem valami másféle daganat nő torkában. Ezt hittük különben mi többiek is. Egy híres berlini professzor operálta meg, kanült tettek Mihály torkába, úgy hogy keservesen tudott beszélni, és nehezen táplálkozni is. Állapota évről évre rosszabbodott. Bámulatos erővel tűrte szenvedéseit. Elképzelhetjük, hogy mit szenvedett mellette a szegény asszony, aki napról napra végigszenvedte férje mellett az el nem hárítható halál rémségeit. Sokszor találkoztam Babitscsal operációja után, mondhatom, hogy szívtépő látvány volt szenvedését látni. Szegény asszonynak meg kellett érnie azt is, hogy férje halála után Basch Lóránt és nővérei kivételével az egykori barátok, akiket elsősorban a férj nagysága vonzott körükbe, kezdtek elmaradozni, és végül el is maradtak. Ilonka hű ápolója maradt nagy férje emlékének. Tisztelet és hála illeti őt az utókor részéről.
    Talán az is érdekli kései olvasómat, hogy milyen volt női szépség tekintetében. Amikor Babits feleségül vette, már hervatag volt az arca. Szőke volt, lehet, hogy fiatalságában csinos is volt, de ebből nem sok maradt rajta. Szeme vizenyős szürke volt, fogai rosszul rendezettek, fejének körvonala jó, beszéde nehezen érthető, mert nyelve és fogai között morzsolta a szavakat. Beszéde kissé nyafka volt, viselkedése kissé affektáló. Szerette a férfitársaságot, különösen, ha eltréfálkoztak vele. Igen okos volt. Schöpflin Aladárral pompásan tudott évődni. Szüksége volt erre a tréfás jókedvre, mert Babits részéről ugyan nem volt része benne. Egészben kellemes jelenség volt, nem úgy mint szegény Janka, aki ezen felül féltékenyen őrizte Zsigát mindenkitől. Babitsné szerette a vendéget, aki felvidította őt és urát. Az úr kitétel nem valami ideillő, mert mindig büszkén hangoztatta emberi függetlenségét, amelyre büszke is volt. Sajnos házassága meddő maradt. Semmiféle orvosi segítség nem használt, pedig mindketten sóvárogtak gyermekre. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy minden hiába, egy kis kutyát szereztek, melyet Ádáz névre kereszteltek. Az eleven és igen jó formájú foxi megfelelt nevének. Minden zajra, mely az előszoba felől jött, irtózatosan ugatott. Persze a kutya nem bizonyult elegendő gyermekpótléknak. Ekkor örökbefogadták Babitsné egyik testvérének kislányát, Ildikót. Ezt nagyon szerették és iparkodtak jól nevelni. A gyermek bizony még a legjobb akarattal sem volt csinosnak nevezhető. De jó növése volt. Kedves volt és eleven. Szükség is volt erre, mert Ilonka sem volt valami mozgékony, a nap legnagyobb részét díványon heverészve töltötte.
    Kezdetben a Reviczky tér közelében a József utcában gróf Bánffy Miklós házában laktak egy vén házban. Lassan tudtak csak berendezkedni. De takarékosak voltak, és az Attila utcában egy öröklakást vettek maguknak. Ezt később eladták, és ugyanabban az utcában egy másik lakást béreltek. A berendezés legnagyobbrészt régi, de formára gyönge bútorokból állott. Vonzóvá a lakást a tömérdek könyv tette. Ízlése különben művészeti tekintetben egyiküknek sem volt.
    A legkellemesebb volt náluk Esztergomban. Itt mindketten mintha felszabadultak volna, és derűsebbek voltak.
    Nehezen tudok e papíron Babitstól elbúcsúzni. Valahányszor együtt voltam vele, mélyen megilletődtem. Egyrészt éreznem kellett kétségtelen zsenialitását, másrészt mindig meghatottak szenvedései. Éreztem, hogy engem nem kedvel különösebben, de ez sohasem befolyásolt, legfeljebb rosszulesett. Objektivitásomat meg tudtam őrizni a Németh László-esetben is, melyről később lesz szó. Tisztán láttam mindig a Móricz- Babits-féle ellentétek ügyében is. Mindkettő nagy ember volt, de nem egymáshoz valók.
    Ezt különben nálamnál bizonyára még jobban látta, érezte és tudta Schöpflin Aladár, akit méltán neveztek a Nyugat Gyulai Páljának. Vele évek hosszú során át meleg barátság fűzött össze, melyet asszonyaink összekülönbözése sem tudott kioltani. Schöpflinnek nem volt könnyű a dolga. Mindkét nagy embert szerette és nagyra tartotta. Móriczban csodálta az őserőt, a nagy emberformálót, aki néhány szóval egy kés alakot teremtett meg, Babitsban a nagy kultúrájú, remek formaművészt. Persze a legnagyobbnak Adyt tartotta, akivel szintén igen meleg barátság fűzte össze. Emlékszem, hogy egy ízben Schöpflinéknél voltunk és Aladár Babits-verseket olvasott fel a társaságnak. Aztán elmosolyodott, egy Ady kötetet vett elő, felolvasott belőle egy verset és mosolyogva így szólt: ez bizony mégiscsak mélyebb és hatalmasabb líra! A vers az Augusztusi éjszaka volt.
    Hadd mondjam el e versre vonatkozó emlékemet is. Egy ízben Schöpflinéknél voltam uzsonna tájban feleségemmel. Adyékat várták. Egyszerre berobogott Ady, akivel különben csak kevésszer találkoztam. Közbevetőleg mondom, hogy Ady pompás emberi jelenség volt. Fölötte érdekes arcú férfi, lobogó fényű nagyszerű szeme volt. Nos, Ady bejött közénk és diadalmasan nézett körül. „Mégiscsak nekem volt  igazam, és nem Bertának” – szólt diadalmasan. Berta talán egy perccel később érkezett. Azon vitatkoztak, hogy Schöpflinék lakását merről lehet rövidebb úton megközelíteni a Logodi utca felől-e, vagy pedig a Lovas úton. Ezt a vitát elég édesen tovább folytatták jelenlétünkben. Végül úgy összevesztek, hogy Ady elrohant. Meglehetősen egzaltált állapotban volt, amit Bertuska némi mentegetődzésképpen hangsúlyozott. „Valami versen töri a fejét, majdnem készre írta már.” Ez a vers, mint nemsokára megtudtam, éppen az Augusztusi éjszaka volt.
    Adyné is elment nemsokára és Schöpflin sokat mesélt arról, hogy mennyi baja van Bertának Adyval, szeszélyessége és alkoholismusa miatt. Szexualitása akkor már fogyóban volt, házassága előtt kitombolta magát, volt módja rá, mert a nők, különösen a hiszterikák, úgy szálltak rá, mint a legyek a cukorra. Tudtommal házasélete alatt e szempontból már nem voltak bajok.
    Schöpflin Aladár egyike volt a legokosabb embereknek, akikkel hosszú életemben találkoztam. A társadalomnak, az embereknek, az irodalomnak éles szemű megfigyelője, aki kitűnően meg tudta írni, amit róluk megállapított. Kellemes, mély hangján teljes precizitással és folyamatosan beszélt, szóról szóra le lehetett volna írni, amit mondott. Abszolút fegyelmezett elme volt, aki azonnal hibátlanul fogalmazta meg gondolatait. Aprócska betűkkel felsorakozó írásán, pedig utólag mindig elolvasta, sohasem kellett javítania. Nagyon sokszor voltam vele együtt. Nemcsak már elsorolt találkozóinkon, hanem máskor is. Közel laktunk egymáshoz Budán, Aladár pedig ha csak tehette estefelé beült az Ulm- féle vendéglőbe, mely az Attila utca sarkán volt a Krisztina téren. Ma e ház romokban fekszik, Buda ostroma semmisítette meg. Itt Aladár lassanként két korsó sört ivott meg, hozzá két sóskiflit fogyasztott. Néha vacsoráztunk is együtt feleségeinkkel, gyakran Maller Dezsőék társaságában, ekkor már nem Aladár vitte a szót, hanem Dezső felesége, Bohuniczky Szefi, az írónő, akit Aladár meg én karoltunk fel írói pályája kezdetén.
    Aladár nagy hatással volt reám. Bizonyára sokat tanultam tőle. Vele együtt lenni, még eltérő felfogásom esetében is, nevelő hatással volt reám. Gondolkodásának tiszta menete, világossága, következetessége fölötte imponáló volt. Képzőművészeti kérdésekhez ő sem értett, nem is arrogálta magának ezt, de a művészek emberi voltát remekül látta meg. Közülök Rippl-Rónai Józseffel volt régi barátságban.
    Ítéletei a Nyugat belső viszonyai tekintetében teljesen igazságosak voltak, egyáltalában nem volt elfogult egy íróval szemben sem.
    Mint a Vasárnapi Újság irodalmi szerkesztőjének és a Nyugat egyik vezető szellemének fontos szerepe volt a fiatalok érvényesülése körül. Keresték is kegyét, körüludvarolták, de nemigen tudták lábáról levenni. Még néha a nőknek sikerült. Így alighanem túlbecsülte Havas Alicet, bizonyára Berendnét, aki nagy, de minden ízükben kiagyalt kultúrregényeket írtak. De akármennyire iparkodott is a megjelenésre az átlagnál jobb Bozzay Margit, silány regényei útját Aladár nem egyengette. Bohuniczky Szefit mint a Franklin lektora is támogatta, de jól ismerte tehetségének fogyatékosságait, azt, hogy a rövid rajzon túl ritkán tud emelkedni, nem tudja embereit mozgatni. De írásainak elevenségét, emberlátásának frissességét becsülte.
    Igen nagyra tartotta ellenben és méltán Kaffka Margitot, aki a mi időnk legkiválóbb nőírója volt, A színek és évek című regényét nagy küzdelemben Hoitsy Pállal, a Vasárnapi Újságnak Nagy Miklósra következő szerkesztőjével ő adta ki ott. Hadd térjek ki most ottani szerepére. Nem volt könnyű, mert Hoitsy irodalmi és művészeti tekintetben fölötte korlátolt ember volt. Ízlése teljesen a múltban gyökeredzett, és ezért Aladárnak sok küzdelme volt vele. Valami kálvinista puritanizmus volt benne, nagyúri allűrökkel keveredve. Eredetileg politikus volt, erős magyar érzésű. Irodalmilag, legalábbis világviszonylatban műveletlen volt, magyar szempontból Gyulaiék felfogásának fáklyavivője.
    Schöpflint Nagy Miklóstól örökölte, és csínján kellett vele bánnia, mert a Franklin vezérigazgatója, a kiváló matematikus, Kőnig Gyula az irodalom megújhodásának szükségét teljesen átérezve, Schöpflin mögött állott. Nekem még több bajom volt vele. Elfogult benczurista volt, utálta a romantikus realismusra következő új magyar festőket. De Kőnig, akinek fia is bennt ült a Vasárnapi Újság szerkesztőségében, ízlésem támogatta, ekképpen nagy nehezen, valahogyan sikerült a képzőművészeti rovat is, Hoitsy fogcsikorgatva bár, de kénytelen volt Rippl-Rónai méltánylását és festményeinek reprodukcióját eltűrni. Schöpflin nélkül a Vasárnapi Újság színvonala elképzelhetetlen lett volna, lesüllyedt volna vidéki lapok szintjére. Aladárnak a lap hátsó részében közölt bírálatai, ismertetései nagyon számottevő szerepet játszottak a magyar kritikában. Sohasem tett engedményeket, mindig benső meggyőződését írta meg. Különösen a dicséretben, s a kifogásokban kissé óvatosabb volt, amit Hoitsy ottléte tett érthetővé.
    Aladár világéletében szegény ember volt. Küzdelmesen élt, mindig nagyon beosztva jövedelmét. Ebben nagy segítségére volt felesége is. Egyszerű, szegényes háztartást vezettek, Irén nem szeretett kosztra költeni. Ellenben iparkodott lakásukat csinosítani, már amennyire ezt eléggé fogyatékos ízlése megengedte. Eleven, jókedvű asszony volt, szívesen udvaroltatott magának fiatal gyerekekkel. De hagyjuk ezt. Szeretett főpróbákra járni, ahol néha, mint az irodalom anyja viselkedett, de ügyesen megjegyezte Aladár álláspontját, melyet nem mindig ismételt teljesen szerencsésen. Amikor Aladárt egymásután két gutaütés is érte, rendesen, jól ápolta. Jó barátságban volt velem is, bár sokszor irigykedett kedvezőbb anyagi helyzetünkre, sokkal jobb öltözködésünkre. Egy szép napon aztán felrobbant a barátság, amit nagyon sajnáltam és még ma is nagyon sajnálom, mert sok éven át elszakadtam Aladártól.
    Elmondom ezt a históriát, bár kellő óvatossággal. Társaságunkhoz tartozott szül. Bohuniczky Szefi is, aki egy vidéki tanárnak, Maller Dezsőnek volt a felesége. Csinos, szőke asszony, irodalmi ambíciókkal terhes. Dezső Pápán volt kálvinista tanár, de állását vesztette, mert az első kommunismus alatt valami továbbképző tanfolyamot látogatott. Feljöttek Pestre, és itt hónaposszobában laktak. Szefi a Nyugat egyik pályázatán Kis bojtár című elbeszélésével dicséretet nyert. Ez döntő hatással volt életére. Nagy ambícióval vetette magát írásra, és sok novellát írt. Volt is sikere velük. A novellák nyúlni kezdtek és végül regényekké terebélyesedtek. A vidéki kis úri társadalomról írt Szefi sok éles megfigyeléssel, és nem kevés szatírával. Egy szép nagyon bejelentette nekünk, hogy Czakó Ambróval, azt egykori katolikus pappal szerelembe esett, és vele Bécsbe távozik. Dezső, aki alapjában jó, de minden tekintetben igen passzív természetű ember volt, belényugodott. Mi pedig vártuk a fejleményeket. Nem is maradtak el, Szefi hazajött, ura megbocsátott neki, és a házasélet meglehetősen bohém keretek között folytatódott. Szefi erre Szitnyai Zoltánnal kezdett viszonyt. Ebből valami pletyka kerekedett, melybe Szefi dühében Irén dolgait is belékeverte, sőt a feleségemet is, mint állítólagos hírhordót. A vége az lett, hogy az asszonyok halálosan összevesztek. Aladár természetesen Irén pártjára állott. Így szakadt vége Aladárral való állandó, szép érintkezésemnek.
    Sok évre terjedt ki ez a feszült állapot. Ha találkoztam Aladárral, a régi barátság színleges formái között érintkeztünk. De ez már nem volt a régi meghittség. Ám múlt az idő, elmosta a régi haragot. Irén sem haragszik már rám. Gutaütése után néhányszor meglátogattam Aladárt. Sajnos rossz állapotban találtam, szellemileg teljes frissességben, de testileg nagyon megtörve. (1948 késő őszén írom e sorokat.)
    Két fia van Aladárnak, sajnos közel sem jutottak hozzá. Gyuszi, írói nevén Nagypál István, tehetségtelen ember, ma a rádió irodalmi részének igazgatója, amit annak köszönhet, hogy az Eötvös-kollégium növendékeként kommunista szervezkedésben vett részt ugyanakkor, mikor Beck Ö. Fülöp két gyermeke is ugyanezért fogságba került. A másik fia Aladárnak még jelentéktelenebb, csinos, eleven gyerek, kereskedelmi pályára lépett. Mindkét fiú nős, Gyuszi zsidó lányt vett feleségül.
    Ez ad alkalmat arra, hogy Aladár legőszintébb álláspontját a zsidókérdésben ismertessem. Sokat beszéltünk erről a kérdésről, hiszen fontos problémája volt a magyar közéletnek. Aladár teljesen tisztában volt a zsidóság nagy értékeivel, de éppen úgy kétségtelen hibáival is. Voltak meghitt zsidó barátai, de általában Mikszáth híres mondásának álláspontján állott. De eleve elítélt mindennémű brutalitást a zsidókkal szemben. Éppen olyan mély érzésű humanista volt, mint Babits Mihály, ebben a vonatkozásban éppen úgy, mint minden egyéb tekintetben is. Emberi felfogása a liberalizmusé volt, individualista volt egész életében, a szabadság híve volt mindig, melyet a szegénység érdekében mégis korlátozni kell. Nem volt úrgyűlölő, mint Móricz Zsiga, de nagyon jól látta az úri társadalom végzetes hibáit. Mindig felette állott az élet forgatagának, de jól látta a kifejlődések törvényszerűségét. Körülbelül azt az álláspontot foglalta el, mely az angol Fabian Society körében érvényesült. Aktívan a politikai viszonyokba beleavatkozni, soha sem jutott eszébe. Mint ahogyan nem is juthat eszébe annak, aki felbonthatatlanul eljegyzi magát a művészettel, az irodalommal. De különben is kontemplatív természet volt. Sőt mindig egy kissé fáradt, aki ironikus mosollyal nézte az emberiség tülekedését.
    Külső megjelenésében nem volt feltűnést keltő. Szikár, sőt sovány ember volt, fölötte értelmes arcú, merev tartású, a Gregussok merev fejtartását örökölte anyjától, akit nagyon szeretett és szerény tehetségéhez képest támogatott is, ha Irénnel szemben érvényesíteni tudta szándékait. Mert a házi gyeplő Irén kezében volt, akire Aladár sohasem tett elítélő megjegyzést. Érezte, hogy Irénnek a praktikus élethez sokkal több érzéke van, mint neki. Pedig sokszor elégedetlen volt, különösen ha Irén rossz kifőzésekből hozatta az ételt.
    Aladár nagyszerű emberismerő volt. Nemcsak remek irodalmi jellemzéseiben nyilvánult ez meg, hanem beszélgetéseiben is. Átlátott az embereken, de harag és gyűlölködés nélkül jellemezte őket, mint többé- kevésbbé érdekes eseteket. Így történt aztán, hogy néhányan arra bíztattuk, hogy miért nem próbálkozik novella- vagy regényírással, színdarabbal, hiszen oly jól látja embertársait. Meg is kísérelte. De ezen a téren nagyon elmaradt esszéírói eredményei mögött, szépirodalmi írásai egy igen okos ember művei, akiben nincsen emberformáló tehetség. Nem baj ez, az irodalomtörténetíró, a kritikus Schöpflin hozzátartozik az újabb kori magyar kultúra kialakulásának történetéhez.
    Szívemet elönti a melegség, most amikor róla írok. Bizonyára sok mindenről megfeledkeztem, amivel még bensőbbé tehetném Aladárra vonatkozó soraimat. De a folytatásban alighanem még szóba kerül majd, hiszen személye belékapcsolódott a többiek életébe is, kikkel foglalkozni szeretnék.
    Vajon kit vegyek sorra?

    (Folytatása következik)

*
Az egykori kiváló művészettörténész, művészeti író, Farkas Zoltán (1880-1969) – a Nyugat és a Napkelet, majd a Magyar Csillag műkritikusa, számos tanulmány, monográfia szerzője – hagyatékából került folyóiratunkhoz az alább közölt, 1948-ban keletkezett, széles körű 20. századi szellemi-művészeti körképet megrajzoló, izgalmas, személyes hangú visszaemlékezés. A közlés lehetőségéért ezúton mondunk köszönetet a művészettörténész unokaöccsének, a Farkas Zoltán-hagyatékot gondozó Szedlacskó György budapesti nyugalmazott külkereskedőnek.