Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2008. 3. sz.
 
 
 

KOVÁCS LAJOS

 

„Unoka nem rokon.
Szülés nem betegség!”

  Gondolatok a lakosságcsere emlékkönyvének olvasása közben

 


A homogén nemzetállamok megteremtésének időszakából, huszadik századi szomorújátékunk negyvenes-ötvenes éveiből jócskán hagytunk magunknak, egymásnak megoldatlan, megbékélésre okot adó problémákat. Merthogy a 20. század végére már sokan és sokféleképpen eljutottunk ennek a megbékélésnek a gondolatához. Kaptunk hozzá egy újabb történelmi fordulatot (rendszerváltásnak neveztük el), egy vajúdva egységesülő Európát, meg közben néhány megkésett elrettentő példát abból, amit már – azt hittük – tanulságként megértettünk a történtekből.
    Megkerülni pedig éppen ezek a kísértő jelenségek nem hagyják bajainkat. Nincs nemzet Közép- és Kelet-Európában, amelynek ne volnának hasonlóan hurcolt sérelmei, eltitkolt vagy elhallgatni rendelt sebei a jogfosztások, koncepciós perek, deportálások, áttelepítések, népirtások évszázadából. Gyakran azonos gyökérről nőttek körénk ezek a fojtogató folyondárok, s azonos – politikai – okai voltak az elhallgatásoknak is. Eközben egyre nőtt a kimondás, a kibeszélés kényszere, vele párhuzamosan jóvátehetetlenül pusztított a szórványosodás, az asszimiláció elnémító ereje. Hatvan év múltán már azt is hangsúlyosan kell kijelenteni, hogy élnek még a tanúk, áldozatok, s hogy a korrekt tényfeltárásnak – szerencsére – megvannak a történelmi előzményei mindkét nemzet (akkori és mai országok) kutatásaiban.
    A magyarság – világháborús vesztesként – környezetének legkiszolgáltatottabb nemzeteként élte meg a jogkövetkezményeket.
    Hogy miért éppen a hatvanadik évfordulóra érett meg egy ilyen tisztázó szándékú emlékkönyv kiadásának szüksége és szándéka? Bizonyára nem véletlenül, s bizonyára még ma sem egyértelmű visszhanggal kell számolniuk szerkesztőknek, íróknak, történészeknek, szociológusoknak és riportereknek, amikor generációkat is szembesítenek, miközben nemzetek, népek, országok és szülőföldek érzékenységét érintik meg más-más aspektusból a tények, a hangsúlyok, a következtetések.
    A szerkesztők nem lehettek figyelemmel az eltérések finommozgásaira. Az itt felsorakozó szerzőgárda abban egységes, hogy nem felesel egymással, legfeljebb másként hangsúlyoz, amikor az események mögött keresi a meghatározó érdekek szerepét. A politikai mellett higgadtan felmutatva és megszólaltatva a táji, társadalmi, felekezeti tagoltság akkori s máig ható érveit.
    Mindehhez hozzá kell tennünk: egy lakosságcserének nevezett történelmi felindulást csakis a magyarság által megélt, az ő sorsát boncolgató nézőpontból kutatja. Nem ragad meg azonban sovén önigazolások iszapjában. A lakosságcsere – ez tény (sokáig tabu) – nem magyar válasz volt a megoldatlan történelmi (és földrajzi, gazdasági stb.) kérdésekre. Magyar választ csak a lakosságot ért atrocitások, ravaszságok és erőszakosságok váltottak ki, már amennyi választ megengedett a szűk mozgástér egy háborús vesztesnek a győztesekkel szemben.
    Nemzedékek emlékezetét említeni is kockázatos állítás. Egy fenyegető évtizedekkel terhes korszakban éppen a generációk folyamatos „átprogramozása” gyengíti a korrektség, a szemlélet megváltoztatásának reményét. A „még élő tanúk, áldozatok” lehetnek olyan hivatkozási alapok, akik az erőszakos évtizedek hallgatásai után már feloldhatatlan emlékezetgörcsökbe temetkeznek.
    Az emlékkönyv sorsa is meg van írva? Hiszen nem tízmilliós a példányszáma, s eljut-e éppen azokhoz, akiknek felnyithatná a szemét, vagy felrázhatná a nem saját hibájából eredő közömbösségét? S szükség van-e ennyi idő után bármilyen megtisztulásra?
    Aki nem tudja érintettségét, talán egyet is ért a kérdésekkel. De ez az érintettség is sokféleképpen megközelíthető. Lehet, hogy iskolai történelemkönyvbe kellene csak másolni Popély Árpád könyv végi kronológiáját a lakosságcseréről? S nem elég-e a memorandumok, törvénycikkek idemásolása – ahogy most az emlékkönyv végén ezek olvasására is van lehetőségünk? (Másutt találkozhatnak-e velük a múltat tanuló tömegek?)
    A mindig új nemzedékeknek azonban már nem az a haza, az otthon, a táj, mint hallgató elődeié volt. S ettől az igazság veszhet el örökre.
    Hát (legalább) ilyen bonyodalmas egy emlékkönyv pillanatnyi és távlatos sorsa.
   

Mert lesz-e történelemórája az utódoknak arról, mióta létezik a kisebbségektől való megszabadulás lakosságcserének nevezett ideológiája a világban, s persze a mi történelmünkben is?  Molnár Imre és Szarka László bejárja ezt az utat nekünk írásában, s dokumentumból idézve már 1945- ből kimutatja, mekkora veszélye volt a totális elűzés dédelgetett gondolatának. Értik-e napjaink meddő vitáit s 1945-ig visszacsatolható érveit a Beneš-dekrétumokról, amikor egy emlékkönyvben szembesülhetnének először a „bűnös nemzet” kollektív megbüntetésének ideológiájával, s a „módszerek” változatos és folyamatosan alkalmazott gazdagságával? Az elűzés, internálás, belső széttelepítés, reszlovakizálás, repatriálás, lakosságcsere, munkaerő-toborzás, önkéntes átköltözés stb. ördögi kört létrehozó ködösítésével?  S mindezt színezi számos kísérő jelenség: az állampolgári jogoktól való megfosztás, a vagyonelkobzás, a közéleti jogok gyakorlásának tilalma, a mindennapi nemzetiségi (kisebbségi) jogok (iskoláztatás, nyelvhasználat, kultúra) betiltása, a házasodás etnikai szempontú megfontolása. Ahogyan jegyzőkönyvek és levelek bizonyítják, hogy egy fasiszta háborút kirobbantó szemlélet hogyan lopakodott be a háborút követő kisebbségi „nemzetfilozófia” szótárába, amikor ilyesmiket olvasunk: „a revizionista és irredenta veszély elhárítására[...] véglegesen megoldjuk a szlovákiai magyarkérdést”. A kitelepítés fogalmának valóságos tartalmait hány nemzedék nem ismeri, s mennyi idejébe telne, amíg aktív szókincsében – indulatmentesen, de tisztázott jelentéssel – képes lenne használni és érteni?
    A háborús részvétel kollektív bűnné kiterjesztésével az igazság helyén ismét a bosszú mértébe a mérce. Az első világháborút követő téves döntések makacs visszhangja a második világégést lezáró békediktátum. S mert az említett érdekek mentén frontvonalak húzódnak tovább, változatlan marad az érvelés frazeológiája: a nacionalizmus, a revizionizmus, az irredentizmus, a sovinizmus évtizedekre megfékezi a megbékélés minden kísérletét.
    A válogatva szerkesztett emlékkönyv merít a háborút követő évtizedek kutatásainak, kutatóinak gondolataiból, hogy fenntarthassa a párbeszéd kísérletének folyamatosságát. A tanulmányok gazdag jegyzetanyaga szembesíthet bennünket a leginkább azzal, hogy létezett ilyen kutatás, s hogy a rendszerváltás felszabadító hatású volt ezen a téren. Vajon visszhangja volt-e ilyen mértékű?
   
A korabeli dokumentumok ismerete, idézése nélkül máig a szocialista ideológia és politika eszmeköréből táplálkozhatnánk, s el sem hinnénk, hogy az 1946-48 közötti években ilyen értékeléseket kaptak a hivatalos magyar jegyzékekben a csehszlovákiai atrocitások: a vagonírozás megengedhetetlen eszköz, a deportálás fasisztikus megoldás, az alkalmazott módszerek neve programozott népirtás...
   
Van-e oktatott történelmünkben a huszadik század nagy fordulatát követő évekből egy tabló azokról, akik felelősséggel voltak vezetői a hazai vagy határon túli magyarságnak? Az egyik oldalon Tildy Zoltán, Wágner Ferenc, Zsolt Béla, Jócsik Lajos, Gyöngyösi János, Mindszenty bíboros, Károlyi Mihály, a másikon Fábry Zoltán, Dobos László, Janics Kálmán, Karel Kaplan, Štefan Šutaj, Koncsol László bizonyára fontos helyet kap egyszer ezen a tablón. S utóbbiakhoz csatlakozhat a szlovák püspöki kar, melynek nyilatkozata maga is a zsidók deportálásához hasonlítja az elhurcolások módját.
    Az események következményei önmagukban is emberi tragédiák sorozatát indítják el. Paradox helyzetek jellemzik a lakosságcsere hevületét, melyben éppen az elgondolás hiánya a legelemibb erő. Illúziók és álmodozások mérgezik a számításokat: sem gazdaságilag, sem lélekszámarányában nem valósítható meg a csere a számok és tények makacs ellenállása következtében. S milyen fontos lépés a korlátozott szuverenitás ellenére, hogy a magyar politika kimondja a „népet földdel együtt” elvet. Mennyi félelem és tévedés tapad ehhez a kérdéskörhöz is! Az emlékkönyv idézi azokat a területi ajánlásokat, amelyek mentén nyilvánosan ugyan nem tárgyalt a szlovák delegáció, de „belső” vitáik során elismerték (ha csak végső megoldásként is) a területcserék lehetőségét.
    Paradox, ahogyan a szudétanémet területekre száműzött magyarságról kiderül: többségük nem is erre a kiürített csehországi vidékre érkezik méltatlan körülmények között, hanem cseh gazdák rabszolgapiacára, ahol esély sincs az újrakezdésre, az elkobzott vagyon pótlására. S mindezek feltárását követően zajos sajtóhadjárat próbálja meg igazolni a bizonyíthatatlan előfeltevéseket és megvalósulatlan terveket, hogy aztán éppen a deportálások tegyék lehetetlenné, s lassítsák le a kitelepítések amúgy is akadozó műveleteit. Javaikhoz is emiatt juthatnak (vissza) a deportáltak, amikor némi fordulatot vesznek az események, s állampolgári jogaikkal együtt kell vagyonukba visszahelyezni azokat, „akiknél ez még lehetséges”. A paradoxonok sorát pedig csak növeli a magyarországi szlovákság csalódottsága, amikor kitelepülve a készen kapott házakból, földekről hirtelen odébb kell állni, s a létbizonytalansággal kell szembenézni.
    Fontos kérdéseket feszegetnek az emlékkönyv kutatói akkor is, amikor azt elemzik: mi a felelőssége a magyar kormánynak a történtekben? A korlátozott szuverenitás sok mindenre ad felmentést. A nagyhatalmak a vesztes országokban maguk intézték a megoldandó kérdéseket. Magyarországon külön csehszlovák missziót állítanak fel ugyanerre a célra. Az ország területén a lakosságcsere propagandáját a csehszlovák ügynökök zavartalanul és minden segítséget igénybe véve végezhetik. A magyar kormány minden leiratát a Szövetséges Ellenőrző Bizottságon keresztül juttathatja el szomszédjához, s éppen a lakosságcsere ügyében folyamatosan a kétoldalú megegyezésre ösztönzik a nagyhatalmak a feleket, maguk alig nyilatkoznak a probléma kezeléséről. Csehszlovákiai magyar intézményeink pedig szinte folyton a belügyekbe avatkozás régi szlogenjébe ütközve végzik reménytelen feltáró munkájukat a jogsértések szövevényeiben. Kísérleteik így is ingerültséget keltenek (Wágner Ferenctől szabotőrként kívánnak megszabadulni, eredménytelenül). Az erőszakos baloldali hatalomátvételek aktivizálják csak a Nyugat politikusait (kissé késve, de nem teljesen eredménytelenül), ami a magyar – Rákosi vezette – internacionalizmussal már saját helyzetét nehezíti (Wágner Meghatalmazottihivatal-vezető Pozsonyból nem is megy haza a beszámolóra hívó szó hallatán, s szerencséjére Amerikáig meg sem áll, megmenekülve Rajk László belügyminisztériumában egy koncepciós per kétségtelen következményeitől). A magyar kormány 180 jegyzéke érdemben mutat rá a kulcsproblémák helyes ismeretére: a magyar panaszok legtöbbje a csehszlovák földreform, az iskolaügy (bezárások, anyanyelv tiltása), a kárpótlások és segélyek vállalt kifizetésének elmaradásai, a deportálások, a zsidó vagyonok elkobzásai, a vegyes házasságokat tiltó fenyegetések anomáliái ellen emeltek szót. A kárpótlások, a vagyoni ügyek rendezése, a pénzügyi tranzakciók zűrzavara csak nehezítette a korlátozott magyar felelősség érdekérvényesítő szerepét.
    Ezek a felelősségre célzó kérdések a SZEB magatartására is rávilágítanak. Tegyük hozzá az eddigiekhez: a totális kitelepítés gondolatát a nagyhatalmak – a Szovjetunió kivételével – soha nem támogatták. Elzárkóztak azonban az érdemi vizsgálatoktól a deportálások, a munkatáborok kérdéskörében, mint ahogy a magyarországi német kitelepítések is halogató magatartásuk következtében váltak a csehszlovák-magyar viszony következményeivé. A nagy számú magyar fogadására helyet kellett biztosítani, s a kétoldalú tárgyalások huzavonái a német kitelepítési hullámok ismétlődéséhez vezettek. S a 180 jegyzék ügyében szinte süket fülekre találtak a magyar észrevételek a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban.
   
A hazai körülmények egyértelműen igazolják: felkészületlenül érte a magyar hivatalos szerveket a lakosságcsere felvetése. A gyenge bürokrácia, a hivatalok hiánya, a gazdaság állapota, a tárgyalások huzavonája, váltakozó taktikázása (többnyire) újra és újra gyengítette a kormány pozícióit. S ez újabb emberi drámák forrása. A többször leállt, majd újraindult kitelepítés családokat szakított szét, dobott egymástól távol, az előbbi gyengeségek következtében. Ezúttal is egymást erősítő tanulmányok igazolják az emlékkönyvben, hogy mennyi kálváriához vezetett az akadozó folyamat. Elindult vele egy belső vándorlás, de még a német kitelepítések lezárulását is követte miatta egy összeköltöztetési kényszer. Mint ahogyan a kétszer kettétört életpályák is vontatottan rendeződtek a közigazgatási szakemberek körében: tanárok, jogászok, hivatalnokok stb. életútja kanyargott a visszacsatolt majd újra elveszített területek és az anyaország között. S itt csak jelezzük egy máig megoldatlan kérdés továbbélését: soha senki sem kárpótolta a kitelepítetteket szülőföldjükről, miközben a magyarországi kísérletek is elmaradtak a várakozástól.
    A magyar hivatalok mellett némi vigasszal szolgálhatott a lakosság segítőkészsége segélyek, gyűjtések, elhelyezések formájában. Ismerve a kor gazdasági szintjét, helyzetét ez inkább a lélek erősítésére szolgált.
   
Nem tudjuk a kutatók minden kiásott tényét felmutatni. Hogy sokoldalúan közelít ez az emlékkönyv a teljes igazsághoz, talán eddig is érzékelhetővé vált. De hiányozna a teljes képhez a magyarországi szlovákság sorsának alakulása, akiknek sorsát éppen nem a reménytelenség réme kívánta megváltoztatni. Populizmus és víziók, ráigéretek jellemzik ezt a stratégiát, melyben a legerősebb érvek a gazdasági álmokban fogalmazódtak meg. Szerepet kaptak azonban a nemzeti (anyaország, anyanyelv) érzelmek, indulatok mellett a szegénységre rájátszó túlzások (a cukor és zsír felmagasztalásával), vagy a rétegpropaganda gyakori hazugságai (az anyákat a hadifoglyok gyors hazatérésével, a fiatalokat a tátrai nyaralásokkal, az időseket a jobb szociális ellátással, nyugdíjjal kápráztatták). Még a halottak átköltöztetését is megígérték. Mindent bevetettek, ami hasznosnak látszott: tömegpszichózis, fenyegetés, erőszakosság jellemezte az agitációkat. A kutatások ezek következményeinek is utánajártak. A településeken kialakult „második front” a hiszékenyek és a realisták között a családok szétszakadásához vezetett. De árnyalja a képet, hogy sokan nem vállalták az utat, mert „magyarnak gondolták” magukat, mert féltek a változástól, vagy ragaszkodtak a szülőföldhöz, s lelkiismereti kérdést jelentett számukra, hogy elfoglalják Szlovákiában a mások vagyonát. Ahogyan a csalódások is ezerfélék. Erősebben magyarlakta faluba kerülni ugyanúgy zaklató élmény lehetett, mint lakatlan szudéta faluban találni magunkat, vagy viszonylagos jómódból szegénységbe csöppenve, sok lelkifurdalással küszködve, a téeszesítések éveiben összeroppanva, honvágytól kínozva emlékezni a megszokott világra. A honvágy hamarosan elindított egy visszaköltözési hullámot is, de a hazatérésben megakadályozottak is megtalálták a visszatérés alkalmi eseményeit lelkük sebeinek gyógyítására.
   
Az emlékkönyv attól teljes, ha az élő személyek maguk is igazolják vagy cáfolják a politikát, az ideológiát, a kutatást. Emberi, hétköznapi történéseik könnyeikkel, szavaik elfulladásával hitelesítik az átélt élményeket, kételyeket, sokáig mélyre zárt indulatokat. Nem indulatosság jellemzi mégsem a válogatást. A zömmel a Dunántúlra, néha a Duna másik felére sodort életsorsok legalább annyi drámaiságot, mint életösztönt hordoznak. Mi innen még személyesebben éljük át Ete, Ászár, Komárom, Tata, Szőny mai lakosainak átellenből érkező emlékeit a befagyott dunai átkelésről, a cseh gazdák közt átélt megaláztatások és együttérzések kettősségével együtt. A belső vándorlás izsai asszonyánál lehet-e mélyebbet gondolni, amikor azt mondja: addig kereste a helyét, amíg Szőnyben letelepedett a Duna mellé, hogy minden nap hallhassa átellenből az izsai harangot.
    De a cinizmus megakadályozhatta még sokáig a hazatéréseket, látogatásokat. Unoka nem rokon. Szülés nem betegség, mondott ellent a hazavágyónak a határt őrző finánc. A másik emlék szerint pedig a kitoloncoló kiskatona is együtt sírt az elüldözöttekkel. 

A megbékéléshez feltételek kellenek. Ilyen feltáró-lezáró szándékú, kendőzetlenül őszinte (elegáns kivitelezésével is a főhajtás tiszteletét sugárzó) emlékkönyvek ugyanúgy, mint a határok felszabadítása, a jogfosztó megbélyegzések nyilvános visszavonása, a Komáromból Komáromba költöző Kecskés Lászlók hídépítő törekvése, az anyaország-állampolgárság szerinti ország-szülőföld fogalmainak letisztítása. Az újabb, tanuló nemzedékek szótáraiban is. Többségük talán sosem tudja meg, hogy ennyi jogfosztás mellett talán egy család sem mentes az emlékektől: akár a nyertes oldalon sem. De azok lelkében a legnagyobb az igény erre a megtisztításra, akik tanúk, áldozatok voltak, s még velünk élnek. (Otthontalan emlékezet. Emlékkönyv a csehszlovák-magyar lakosságcsere 60. évfordulójára. [Molnár Imre- Szarka László szerk.] Komárom, MTA Kisebbségkutató Intézet-Kecskés László Társaság, 2007.)