Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2008. 1. sz.
 
 
 

SZABÓ LILLA

 

Pirk László festőművészről:
Élet – Jel – Képek


A kortárs magyar festészet egyik különös, magányos utat járó művésze Pirk László. Nevét nem kapják fel nap mint nap a hírek, a legfrissebb kiállításokról szóló tudósítások, nem közszereplő művész. Pedig nem a világtól elzárkózva alkot. Ezt jól érzékelhette a szentendrei MűvészetMalom közönsége a városban élő művészekről készült portréfilm-sorozat vetítésén is: a Pirk Lászlót és művészetét bemutató nagyszerű film – amelyet a Művészvilág Szentendrén című sorozat részeként Erős Péter rendezett – éppen személye miatt vezetett el bennünket tágabb régiókba. A festő alkotói egyéniségében összekapcsolódott a régi és az új szentendrei művésztelep, Duna menti szülővárosa és Gödöllő, és még mélyebbre, távolabbra haladva az időben felbukkant Nagybánya is. Ragyogó képek, régi fotók, közvetlen közelről rögzített arcok érintettek meg, vittek el a műtermek bensőséges világába szavai nyomán bennünket. Egy harmonikus, a világgal szoros kapcsolatban álló művész portréja rajzolódott meg előttünk. Olyan művészé, aki az alkotásról úgy beszél, mint aki tudja, ismeri az „Egészélet” titkát.
    Az elmúlt időben több kiállításon is láthatta a szakma és a nagyközönség Pirk László festőművész munkáit. A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum Skanzen Galéria 2004-ben, a dobogókői Manreza Spirituális és Kulturális Központ 2005-ben, a budapesti Artitude Kortárs Művészeti Galéria és az ugyancsak fővárosi Oskarkortárs Galéria 2006-ban rendezett kiállítást műveiből. Mindegyik tárlat jelentős volt, hiszen műveit együtt addig még nem láthatta a közönség. Fontos volt, hogy a több évtizede dolgozó művész festészetéről, az őt foglalkoztató művészi problémák aktuális helyzetéről végre átfogó képet kaphattunk és alkothattunk.
    A szentendrei Skanzen Galéria kiváló teret biztosított ahhoz, hogy az Élet – Jel – Képek című kiállítás nagyméretű, és a befogadáshoz kellő távolságot igénylő képei erejükhöz mérten szólalhassanak meg. A festmények „komplettsége”, mesterien megoldott kompozíciói, absztrakt belső terei és színei szintén ráhangolták a nézőt Pirk László sajátos laterna magica-világának elemzésére. Életművének következetes építkezése mutatkozott meg az egyes képek közötti szoros összefüggésben. Abban, ahogyan festményeinek témái együtt teljesednek ki olyan egészszé, amelyben minden elemnek pontosan meghatározott szerepe és jelentése van, az egyes képelemek pedig olyan szimbólumokká emelkednek, amelyeken keresztül még jobban érthetővé válnak nemcsak az egyes művek, de az a világkép is, amely munkáit áthatja. S mégis, mintha egyetlen festménye is magában rejtené a végkifejletet, magát az összképként megjelenő kiállítás lényegi mondandóját. A kiállítás címében a művész röviden megfogalmazta ennek lényegét: Élet – Jel – Képek. Mi pedig szabadon folytathattuk: Életjel képek. Élet – jelképek. Életjelképek. Mert erről szólnak képei. Az idő nélküli életről és az általa megélt életről jelekben, szimbólumokban. Pirk László egyéni művészete egy sajátos rendszerű, ikonográfiailag tudatosan felépített világot közvetít felénk. Ebből is adódik festészetének különös művészi nyelve: az ősiséggel azonos időtlenség folyamatos múltjában adja elő, amit mond. Talán ezért is történt, hogy az egész kiállítást önmagában, mint egy látványt, sőt mint magában álló műalkotást érzékelhettük. A rendezés azt az „illúziót” keltette, hogy egy hatalmas világszínpadra látunk rá. Festményein a jelentések, a szimbólumok váltakozásai egy egységes világkép részeiként olvadnak össze. Közel sem volt ismerős ez az összerakott világ, mégis óriási élményt jelentett megismerése. A képek szemlélőjét fogva tartotta a festményeken képszéltől-képszélig feszülő látvány mozgalmassága. Hol a természet fantasztikus képződményei – vulkáni kráterbelsők, magasból látott tengerek felszíne, amfiteátrum-szerű völgyek –, hol pedig az emberi civilizáció emlékei – görög templomok oszlopai, szobrok –, más képein pedig a két szféra együttese telíti vásznait (Kráter – Színház /1985 – 2004/; Görög töredék /1984/; Ég – Föld áthatása I –II. /1998- 2002/). A kiállított művek sorozatában követhető volt e sajátosan épülő világkép fejlődése; megfigyelhettük a jelek és a szimbólumok egymásba történő átfolyását (vulkáni kráter, amfiteátrum, „ablak”), illetve az eredeti jelentéstartalmak bővülését, miközben egyértelmű volt, hogy a képek ugyanarról szólnak: a külső és a belső világ áthatásáról. Festményei olyan elvont témákat tükröznek, mint a múltnak a jelenhez, a múltnak a régmúlthoz való kapcsolódása és az ezekhez való viszonyunk. Művei olyan absztrakt kérdéseket boncolgatnak, mint a tér és idő összefüggései, a természet magában „lévősége”, és a kozmosz áthatásai. És olyan alapvető filozófia problémákat, mint az egyén és a világmindenség egysége, a lét és az egyén életének kapcsolódásai. Érdekes az is, amint ezeket a kérdésfelvetéseket – a képi elemek és a „kulisszák”, a szimbólumok által – „történelmi távlatból” közvetíti, mert közben relatívvá válik a dolgok közelsége és távolsága. Ugyanakkor érzékeljük azt is, hogy mégsem kérdésekként veti fel a problémákat, hanem sokkal inkább a lélekbeli és érzelmi állapotokat „rögzíti”, amiket pátosz nélkül és szentimentalizmus-mentesen, a külsőséges drámaiságot kerülve ad elő. A művész által közvetített érzelmi harmónia – vagy az arra való feltétlen törekvés – következtében Pirk László műveire a nagyfokú kiegyensúlyozottság jellemző. Ebben rejlik sajátos expresszivitásának és drámaiságának mélysége, képalkotásának jelentősége.
   Egyéni stílusának alapja az intenzív megfigyelés és a figyelem, a művészi kifejezés koncentrációja. Nagyfokú felkészültsége és tehetsége mellett ez a művészi érzékenység biztosítja témái egyediségét, kompozíciói teljességét. Azáltal, hogy a mű felépítése, a kolorit, az ecsetkezelés (ami az ő esetében láthatóan szintén nagyon fontos) teljes összhangban van, stílusa egységes, még inkább kiforrott. Szokatlan témáihoz sajátos színvilágot rendel: a barna, kék, vörös és sárga színek ismétlődése hangsúlyozza a szimbólumok, a jelek szerepét. Választékosan igényes festési stílusa – festékfelvitele, ecsetkezelése –, szintén meditatív művészi habitusát tükrözi.
    Festészetének nem csupán cím szerinti témái szokatlanok kortárs művészetünkben, kompozícióiról is elmondható ugyanez. Rendhagyók azáltal, hogy a már-már abszurd képzettársításait valószerűtlenül illuzórikus, „meghökkentő” tér-képzésekkel fejezi ki (Kráter – Színház /1985 – 2004/; Késhelyzetek /1985 – 2004/). A szokatlan térbeli perspektívákat és ezzel együtt újfajta belső dimenziókat nyitó és építő festményei monumentális hatásúak. Érzékelhetjük: új(fajta) téralkotása és „tájképei” térkezelése a szürrealista, gondolati, stb. tájkép műfajának újrafogalmazását is reprezentálják. Látnunk kell viszont azt is, hogy bármily csábító lenne képeit az egyes kompozíciók belső rendszere, felépítése, színvilága és fantasztikus „képzettársításai” miatt az ún. mandalákkal összefüggésbe hozni, munkái semmiképpen sem társíthatók e keleti műformával. Művein teljesen másról van szó. Ugyancsak elutasíthatjuk a Pirk-képek kizárólagos szürrealista besorolását, hiszen festményeinek sajátos valóságalapja van: az elvont elemek és jelentések konkrét élményeket hordoznak.
    Pirk László festményeinek mélyebb elemzésekor azt a képzőművészeti gazdagságot is tapasztalhatjuk, amit örökségként hozott magával művészetébe. Az ő és édesapja, Pirk János festményei közötti rokonság a képek kidolgozottságában, a kompozíciók belső terében, a különös perspektívában, a vörös, sárga, barna színek megvillanó izzásában regisztrálható. László elmondása szerint édesapja festészete nem kísérti, hanem művészetében erősíti őt: a műtermének falait díszítő Pirk János-festmények nem formailag vagy tematikailag „befolyásolják”, hanem az alkotáshoz szükséges „telítettséggel” töltik el. Felszabadítóan hatnak rá, megerősítik saját művészetében. Édesapja állandóan látott munkái Schubert és Beethoven zenéjével kísérve magas fokú igényességre ösztönzik alkotás közben. Pirk László kristálytisztán fogalmazza meg ezt a más művészek esetében gyakran nem egyszerű örökséget. Édesapja a konkrét, reális dolgokban, a valós elemekben – magvető, kalász, búzatábla, pipacs – jelenítette meg a szimbólumokat. Példaként idézi, s kozmikusnak nevezi A krumpli narancsnak álmodja magát című, krumplikat ábrázoló Pirk János festményt. Apja gondolatokat, érzelmi töltést, világszemléletet fejezett ki e valóságlátással és formavilággal, mígnem egész életművének szimbólumává vált credója, a Magvető. Ő, az ifjabb Pirk pedig mindig konkrét természeti élményből (például a Kráter – Színház-nál a tenger, a működő vulkán, a taorminai romok együtteséből) indul ki; az hat rá és vezeti képtársításokban megjelenő gondolatait, érzelmeit. „Szirakúzában a legszebb a görög színház: egy hegykatlanban van, a formája teljesen kráterszerű. A természet elementaritása és a görög kultúra számunkra megjelenő és létező fantasztikus nagysága a tér és az idő egymásra rétegeződését jelképezi a számomra. Ezt a filozofikus gondolkodás, a gondolati vagy képi sejtés – ami nem megformált –, és az érzéki (tapintható) forma próbálja láthatóvá tenni. De vannak dolgok, amiket nem tudok megjeleníteni, tehát ablakként jelenítem meg, s tekintek ’rá’. A kozmikus rend foglalkoztat. Például Van Gogh képein a ’legbanálisabbak’ a dolgok, de kozmikusak, ahogyan meg vannak festve” – vallja a művész. A festő szavai nyomán pontosan érzékelhetjük, hogy az élmény, elsősorban a természeti, a látott élmény inspirálja a „gondolathoz”, azaz a jelképben megmutatkozó tartalomhoz.
   Általában elmondható Pirk László törekvéseiről, hogy különbözik a kortárs festők rendkívül hangsúlyos expresszív stílusától és lélektanától. A Nagy Fehér Csend-Élet /2004/ című rendkívül érzékeny festményének „alapja” különös élmények sorozata. A Grand Canon egyszer, mint táji élmény tárult fel előtte. „Más helyeken a fölibénk emelkedő hegyek közt érzékeljük a szurdokok mélységét, a vájatokat. Itt pedig a sík vidékben, a földben van a vágás.” A folyókanyon szűk, tekervényes mélységében ismerte fel és talált rá arra, amit régóta keresett: a csend terét. De képei elemzésekor nemcsak e nagyon elvont, összetett tényezővel szembesülünk. Miközben maradéktalanul élvezzük a kép által közvetített látványt, megbizonyosodhatunk arról is, hogy jóllehet a tehetség, a művészi fantázia fontos és nélkülözhetetlen alapja mindennemű alkotásnak, azonban a technika, a festészet mesterségének az ismerete, a biztos tudás teremti csak meg a képek magas színvonalú megszületésének lehetőségét. Korábbi, többségében vörösekkel, barnákkal, kékekkel és sárgákkal festett képeitől eltérően újabb művein Pirk László a csendhez a fehéret „asszociálta”, s a fehérből vezetett le mindent. A halvány, pasztellhatású színek, az egész kompozíció kiegyensúlyozottsága megteremti a csend, a nyugalom és harmónia vizuális képzetét. A Nagy Fehér Csend-Élet című kép hatása, a nagyméretű, 185x250 centiméteres kompozíció felépítése és a kép hátterének megoldása az itáliai templomok freskóit is felidézi. A művész által példáknak is tartott Giotto-, Fra Angelico- és Ghirlandaio-freskók színvilágára, visszafogottságára emlékeztet ez a festészetében új korszakot nyitó mű. (Pirk László életrajzának ismeretében tudjuk, hogy iskolái is hajlamosíthatták erre: a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában díszítőfestő – freskó-, secco-, sgraffito-, mozaik-készítő – szakon tanult, majd a Képzőművészeti Főiskolán Iván Szilárd és Barcsay Jenő volt a mestere. 1996 és 2000 között díszítőfestést is tanított a szentendrei „Agy” Művészeti Iskolában. S ha már az iskolai képzésről szóltunk, meg kell emlékeznünk Kokas Ignác festőművész főiskolai tanári működéséről is. Apja példája mellett, Pirk László szabad térképzésében valószínűleg nagy szerepet játszott Kokas mester piktúrájának fantasztikus tér-világa, illetve diákjai látásmódjának kitágítása, bíztatása az öntörvényű művek megalkotására.)
   Pirk László napjainkban is ugyanabban a rendszerben mozog és dolgozik, mint húsz évvel ezelőtt, de műveinek más az izzása. Egyszerre fokozódik és „csupaszodik le”, egyszerűsödik jelképeinek kifejezése. Egyre tömörebben fogalmazza meg az egyre összetettebb, több idő- és térsíkban mozgó témákat. A Szentendrén és Dobogókőn bemutatott képei egy festői korszak összefoglalását jelezték. Legújabb festményei, a Nagy Fehér Csend-Élet /2004/ – a nagyméretű festményt 2005-ben vásárolta meg a szentendrei Ferenczy Károly Múzeum –, és a Merre indulnak útjaink /2004/ című alkotások láttatni engedték, hogy Pirk László egyéni arculatú festészete olyan összegzéshez jutott el, amely után a keresett, illetve megtalált kifejezésbeli eszközök tovább tisztulhatnak, átrendeződhetnek. Egy másik rendszer felépülésének kezdeteire figyelhettünk fel, amely ígéretében – mind témájában, mind komponálásmódjában, mind színvilágában – már mást képvisel. Az egy évvel később az Artitude Galériában bemutatott kiállítás igazolta ezt a feltevésünket. Meggyőződhettünk arról, hogy Pirk László külföldi útjairól mindannyiszor olyan súlyos látott és emocionális élménnyel tér meg, amely egyre jobban képessé teszi összetett, sajátos élet- és világszemléletének kifejezésére. A kiállítás Fent és lent című nagy alakú, 140x140 centiméteres festménye e tekintetben jelentős élmény volt. Láthattuk, hogy miszerint „Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának művészetét végrehajtsd.” – pontosan átélt gondolat Pirk Lászlónál. Eme filozófiai „kijelentés” képes megállapítássá erősödni a fent és lent-nek felelő pozitív-negatív kompozíción, a festmény ritmusán és szimbólumain (lépcsősor, gyertyák, stb.) keresztül. A festő összefoglal, s csak a számára lényegeset jeleníti meg: a gondolat megfoghatatlan misztikusságát képi formában közvetíti. Oly éretté vált, hogy érzékelhetjük azt az egyetemességet, amely Platon világképét, Dante Isteni színjátékát, Madách Az ember tragédiájának több rétegben és síkban megfogalmazott szemléletét vetíti elénk. A kezdet és a vég, a földi és az égi, az élet és a halál ellentéteinek, drámaiságának emberi, bölcs elfogadásához nyit kapukat olyan képzőművészeti eszközökkel és kvalitással, amely nem a divatos reménytelenséggel vagy rezignációval telített, hanem amely elgondolkodtatóan tárja elénk életünk és világunk valós, pillanatnyi és egyetemes kérdéseit.
   Pirk László piktúrájának fejlődési ívét látva egyben azt is érzékelhetjük, hogy egyre magabiztosabban fogalmazza meg sajátos, egyedülálló művészeti világát. Ahogy a róla készült portréfilm végén ő maga mondja: „A képeimet rendszerint sorozatokban festem. Ezek a sorozatok nem egyszerre, nem egy lélegzet alatt megfestett sorozatok. Hanem tulajdonképpen, ahogy én változom, fejlődök, változnak a körülményeim, gondolataim, mindig és mindig visszanyúlok ezekhez a témákhoz, és íródnak tovább. Így akár élet-naplóként is működnek.”