Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2008. 1. sz.
 
 
 

T. SÁRAY SZABÓ ÉVA

 

Tatabánya a sajtóban 1945-1948


60 év nem nagy idő egy város történetében, Tatabánya esetében azonban mégis nagy jelentősége van. 1947. október 11-én négy – gazdaságilag és társadalmilag, történetileg eltérő – település egyesült várossá. Rendhagyó összeállításunkban újságcikkek alapján időutazást teszünk, amelyek a háború utáni újjáépítéssel, a megváltozott körülményekkel foglalkoztak, olyan témákkal, amelyek a napról napra gyarapodó olvasókat érdekelték
    A városi levéltárban meglévő eredeti évfolyamok, az elsárgult, silány papírra nyomott lapok az 1945 utáni éveket idézik fel, cikkei sokszor olyan témákkal foglakoznak, amelyek még ma is időszerűek, talán megoldatlanok is, esetenként azonban példamutatók lehetnek.
    Megkíséreltünk – mintegy mozaikként összerakva – néhány témát kiemelni a végtelenül gazdag anyagból, így az ipart, ill a bányászat és a bányászok eredményeinek, gondjainak és szociális viszonyainak a bemutatását. Az összeillő részeket más forrásokból vett magyarázatokkal igyekeztünk világosabbá tenni.
1

 

A Komárom-Esztergom Vármegyei Dolgozók Lapja 


1945 után Esztergom volt Komárom-Esztergom vármegye közigazgatási székhelye, itt jelent meg az első megyei jellegű hetilap, a Szabad Esztergom 1945. június 9-én, amely 1949. június 5-én beolvadt a Tatabányán megjelenő új megyei lapba. A Magyar Kommunista Párt (továbbiakban: MKP) megyei titkársága nem az akkori megyeszékhelyen, hanem Tatabányán működött. Ebben az időszakban két újság jelent meg, az Egység című rövid életű hetilap, a MADISZ lapja május 26. – június 2. között. A másik a Barátság, alcíme szerint a szocialista bányászok lapja 1947. augusztus 17. – 1948. február 29. között hetilapként, a Szociáldemokrata Párt Tatabánya-Újtelepi Végrehajtó Bizottságának kiadásában.
    A hetilapként induló Komárom-Esztergom Vármegyei Dolgozók Lapjának első száma 1946. szeptember 28-án jelent meg.2
A lap alapító szervezője Gerencsér József volt, a Csepeli Weiss Manfréd Művek üzemi lapjának, a Fogaskeréknek a szerkesztője, aki 1946 augusztusában pártfeladatként kapta a megyei újság megszervezését. „Tatabánya-Újtelepen a pártház közelében lévő egyik villaépület mosókonyháját jelölték ki szerkesztőségi szobának, amelyben egyben a szállásom is volt. Hetekkel később ideérkezett Grigalek László, aki a felelős szerkesztő lett.” – írja visszaemlékezésében 1986. augusztus 27-én. Gerencsér nem költözött Tatabányára, viszont Grigalek László, mint az üzemi lap egyik legjobb tudósítója vállalkozott erre, aki 1946. szeptember 28. – 1947. június 1-ig volt a hetilap felelős szerkesztője, amikor tragikus körülmények között elhunyt. A felelős kiadó Pásztor Sándor volt.
    Az újság első példányai 4 oldal terjedelemben november 9-ig Felsőgallán, a Nyitray Béla Könyvnyomdájában készültek. „Heten, kézi szedéssel állítottuk elő a lapot [...] 8 cicerós fabetűkkel készült. Nehezen indult a munka, nem voltam berendezkedve lapkészítésre, külön szereztem be pótbetűket a betűöntödéből.” – emlékezik vissza 1986. augusztus 27-én. (Megjegyezzük, hogy ezek a fabetűk voltak a lap címbetűi 1948- ig.)
    A szombatonként megjelenő újság vezércikke (beköszöntője) a „Dolgozókhoz” szól: „Miközben verejtékes munkával építitek az országot, egyre több akadály merül föl előttetek [...] Sok a baj, sok a hiba, és sok az orvosolnivaló. Ezért indította az MKP megyei bizottsága a Dolgozók Lapját [...] Tiétek ez a lap [...] A sajtó súlyos fegyver a kezetekben.” Az első újságírókról a lap 2. számának impresszuma tudósít: Eckl Gyula, dr. Hadanich Gyula, Szalai Klára, Szegvári József, Ürmösi József, Vajay István. 4000 példányt terveztek, de papírhiány miatt csak 2500 készült el. 1946 novemberétől a lap a fővárosban, az Igazság Nyomdában készült.
    1947. június 15-től, Gerencsér Ferenc lett a felelős szerkesztő. Sok segítséget kapott Osztrovszky György nemzetgyűlési képviselőtől és a fővárosban dolgozó Gál Istvántól, a későbbi bányaigazgatótól. Gerencsér 1948. júniusáig töltötte be ezt a tisztet. A köztes időben Rajk András volt a felelős szerkesztő, azonban nevét sehol sem jelzik. „Felsőgallai szerkesztésem hírnevemet csekély mértékben növelte, bennem a rang a nagy.” – írja visszaemlékezésében.
3
    Csaba Imrét 1948. okt. 10-től a pártközpont sajtóosztálya helyezte Tatabányára Pápa, Sopron és Veszprém után. „Nem akartam újságíró lenni, de 1945 áprilisában a párt erre kötelezett, nyolc általános iskola végzettséggel és lakatos szakipari képesítéssel. Az új helyen mostoha körülmények fogadtak. Ami a szerkesztőség és a kiadóhivatal személyi állományát illeti, az most én vagyok egy személyben. Igaz, a lapon szerepel a kiadásért felelős személy neve, de az csak formaság.” Továbbra is a mosókonyhaszerű helyiség a szerkesztőség és egyben lakás is. „A nyomda egy barkácsműhely a X-es pártközpont udvarán. Egy ember szedte a betűnként kézzel a szöveget, illetve csak szedte volna, ha lett volna elég betű. Oldalanként kellett matricázni, hogy a betűket szét lehessen osztani és szedni a következő oldalt.” – emlékezik vissza.4
Ez a Bányászok Könyvnyomdája volt Tatabánya-Újtelepen, ahol 1947. november 27-től készült az újság, ekkor már 3-4000 példányban. 1948. november 27-től a Szabad Győr nyomdája állította elő a 6000 példány körüli lapot. Csaba Imrének az év vége felé munkatársa és egyben felelős kiadója Joó József lett, aki a lapot terjesztette, majd Beleznai András követte. 1948. november 7-től a felelős kiadó a Magyar Dolgozók Pártja (továbbiakban: MDP) Megyei Bizottsága volt.
    1946. május 12-én írják: A lap árának változása sok előfizetőnek gondot okoz, így az előfizetési díj adópengőben lesz. Egy havi 1500.-, negyedévi előfizetés 4500.- adópengő. Az új pénz, a forint bevezetése után 1 szám 50 fillér, havi előfizetés pedig 2.- Ft.
    1948. november 7-től új külsővel jelent meg a lap, ami egyúttal tartalmi változást is jelent. „A kisebb [betű]fej, a hosszabb és apróbb betűvel szedett hasábok lehetővé teszik, hogy ezentúl több cikkben foglalkozhassunk vármegyénk dolgozóinak problémáival [...] Mindezekhez a hely jobb kihasználása egymagában nem elég: szükséges az is, hogy olvasóink közvetlenebb kapcsolatot tartsanak a lappal. Ne csak olvasóivá, hanem egyúttal íróivá is legyenek az újságnak.”5

    Összeállításunk a bányászat, a bányászok eredményeinek, életkörülményeinek és problémáinak a bemutatására törekszik. Nyilván szólni kellett az újságról is, amelynek alapján ez az írás készült, amellyel az volt a célunk, hogy a 60 éves Tatabánya, ill. elődtelepüléseinek 1945-1948 közötti eseményeit életközelbe hozzuk.

 

Bányászat, bányászok 

1945. március 21-ig a gyakori bombázások és a harci tevékenység elhúzódásával a bányatelepek nem szenvedtek nagy károkat. Az országosnál kedvezőbb helyzetet az a tény is mutatja, hogy Tatabánya 11 bányaüzeme közül csak 3 nem volt termelőképes állapotban. Az üzemeket, objektumokat nem érte nagy kár, azonban a termeléshez szükséges nyersanyagok hiánya, a szállítási eszközök, szerszámok, gépi berendezések megrongálódása akadályozta a termelés megindítását. 1945 nyarán nagy gondot okozott a bányafa, a robbantóanyag, kenőolaj, gépszíj beszerzése, amit a pénzhiány és az élelmiszerellátás még súlyosbított. A szén szállításához szükséges vagonjavítási munkákat a „rohambrigádok” végezték. A széntermelés megindításával egyéb üzemekben is megkezdődték a háborús károk helyreállítását.6
    A tatabányai bányászok már 1945-ben szorgalmazták a bányák államosítását. Az I. Országos Bányászkongresszus május 11-12-én megvitatta a termelés, az élelmiszerellátás, a bérrendezés kérdését, a tatabányai küldöttek a bányák államosítását követelték. Az év végén a széntermelés a mélypontra süllyedt, amely a fenti nehézségekre vezethető vissza.
    Az iparügyi miniszter az 50.100/1945. sz. rendelete7
szerint az 50- nél több munkást foglalkoztató üzemekben létre kell hozni az üzemi bizottságokat, amelyek a termelés megindítására, a dolgozók érdekeinek védelmére alakultak meg; hatáskörük javaslattevő, a tulajdonost ellenőrző jogosítványokból állt. (később feladatuk, irányításuk a szakszervezetek kezébe került, az államosítással elvesztették eredeti funkciójukat és átalakultak üzemi, szakszervezeti bizottságokká.) az üzemi bizottságok I. Országos Konferenciáját július 12-13-án tartották meg. december 6-án az ideiglenes nemzetgyűlés határozott a szénbányák államosításának előkészítéséről.
    1946. január 3-én a két munkáspárt és az Országos Szakszervezeti Tanács az üzemi bizottságok újraválasztását javasolta, amely február 1-jével meg is történt, 80%-os kommunista győzelemmel.
    1946. február 8-án a tatabányai bányászok a széntermelés biztosítása érdekében versenyre szólították fel az ország bányászait. A „széncsata” néven ismert mozgalom elérte célját: a napi 500 vagonos széntermelés, amelyet májusra sikerült teljesíteni, megmentette az országot a válságtól. A széncsata sikere is hozzájárult ahhoz, hogy a Nemzetgyűlés 1946. július 26-én törvénybe iktatta a szénbányák államosítását. A Magyar Általános Kőszénbánya Rt-t (továbbiakban: MÁK Rt.) nem mint kombinált jellegű vállalatot államosították, hanem csak a bányákat és az erőműveket. A Tatabányai Hőerőmű már 1945 augusztusában áramot adott a fővárosnak. (Az államosítás után a Magyar Állami Szénbánya Rt. (továbbiakban: MÁSZ) tulajdonában maradt 1948-ig.)8
A MÁK Rt. tulajdonában maradt a karbidgyár, a cementgyár, az alumíniumkohó, a kő- és márgabánya és a mészüzem. ez a tény a későbbiekben sok ellentmondást szült.9
    1946. november 26-án jelent meg a 23.500/1946. M.E. sz. rendelet, az államosított szénbányászat irányítására létrehozta a Magyar Állami Szénbánya Rt-t (a továbbiakban: MÁSZ).
    A munkaverseny tovább folytatódott. Ebben a helyzetben és az ország újjáépítése érdekében kifejtett lendületben az MKP III. Kongresszusára készülve a tatabányai bányászok versenytervezetük 20. pontjaként állami gimnázium létesítését határozták meg. A felelősök Osztrovszky György vegyészmérnök, nemzetgyűlési képviselő és Mannherz Antal, a MÁSZ Központi Üzemi Bizottságának elnöke volt. A bányászok nem csupán a versenyt nyerték meg, hanem a gimnázium ügye is megoldódott, szeptember 23-án nyitotta meg kapuit.
10
    A tatabányai üzemek termelése azonban elmaradt a bányaüzemek mögött. 1946 októberében a MÁK befejezte a revíziót az államosítással átadott berendezésekkel kapcsolatban. A pártkongresszus tiszteletére a bányászok felajánlásai alapján 600 vagonos a széntermelés, azonban a bányászati fejlesztésekhez szükséges munkaerő utánpótlásának biztosítása és a bányák korszerűsítése, gépesítése szükséges. Problémák voltak a szénszállítással; ezt a Gépműhely dolgozói úgy oldották meg, hogy 11.688 munkaóra alatt a bánhidai pályaudvaron lévő kocsironcsokból 100 darab újjáépített vasúti kocsit „varázsoltak”.
11
    1947. július 1-jén a Nemzetgyűlés elfogadta az 1947: XII. tc-t a 3 éves tervről, amelynek végrehajtása augusztus 1-jével kezdődött. Előzetesen elkészült a szénbányászat 3 éves terve is, amely sok tennivalót tartalmazott – lakásépítés, gépesítés stb. terén.12
A terv végrehajtásának biztosítása érdekében az üzemekben kijelölték a tervmegbízottakat.13 1947. február elején rendezték meg az I. Kommunista Országos Bányászkongresszust, tatabányai küldöttek részvételével.
    A szénfeltárással kapcsolatban olvashatjuk, hogy a „Bányaföldtani Kutatási Osztály jelentése szerint Németegyháza, Mány, Csabdi környékén nem folynak kutatások, a MÁSZ nem tervezi. A korábbi kutatófúrás adatai szerint 5-700 q szén lehet, de csak a 3 éves terv után foglalkoznak vele.”
14 Szeptember 6-én a Kőszénkutatás a 3 éves terv keretében című cikk is említi, hogy a korszerű irányítás alatt kutatómunkát a tatabányai és oroszlányi medencében nem tervezik, ugyanis a medence nyugati folytatásának feltárása folyamatban van.” Közben az újság folytonosan közli az egyes aknák rohamcsapatainak eredményeit, megjegyezve, hogy a VI-os aknán nehéz körülmények között dolgoznak, mivel közel egy évig víz alatt volt.
    1947. május 1-jét Tatabányán 811 vagonos termeléssel ünnepelték. Az augusztus 6-i számban olvashatjuk – Timmer József cikkében – hogy a MÁK helyett ideje lenne, hogy a MÁSZ felirat kerüljön a bányavállalat székházára. A munkások régi követelése, hogy a demokráciában munkásvezetők legyenek, hogy bányászok is kerüljenek a bányaigazgatóságba. Az augusztus 3-én tartott értekezleten elfogadták, hogy a jelenlegi bányaigazgatóságnak egyharmada rátermett, okos ember, munkás legyen.
    A cikkek sokat foglalkoznak a szénbányászat 3 éves tervének bányászati feladataival. A bányaüzemek gépesítése fokozatosan történt. 1947 áprilisában a Weiss Manfréd Művektől 120 új csille érkezéséről és folyamatosságáról tudósít a lap, azonban a dolgozók újításai is rengeteget segítetek, ugyanis találmányaik és terveik alapján új gépek szolgálták a termelést a Központi Gépműhelyben.15 Így pl. a Gépműhely látja el csillével a szénmedence bányaüzemeit: olyan gépet gyártottak, amely 16 óráról 6 órára csökkentette a csillelemez-köpeny hajlítását, csillelemez- fúrógéppel.16 A témánál maradva említjük meg a napjainkat is idegesítő és megbotránkoztató „grafitiket”, vagy ”firkákat”, amelyek már ebben az időben is léteztek, igaz, hogy nem középületeken, hanem a csillék oldalán. „Tűrhetetlen és ízléstelen »irodalom« és »rajzművészet«, amely a legtöbb csilleszekrény ajtaját »díszíti«. Tűrhetetlen azért is, mert a csillék közforgalmi utakon haladnak és a jó ízlésű embereket megbotránkoztatják.”17
    A bányászok eredményéről a rádió is rendszeresen tudósított a Bányászfélóra című műsor keretében, ahol 1947 pünkösdjén tatabányai bányászok szerepeltek.
    Az Országos Ipari Termelési Tanács kitüntette a tatabányai rohammunkásokat.1
   A folyamatosan növekvő termelés jelzi, hogy 1948 januárjában 910 vagonnal országos termelési rekord született. Márciusban kiváló eredménnyel – napi 1000, 1040 vagon szénnel megnyerték a munkaversenyt és a vándorzászlót. A XI-es akna dolgozói május végén határozták el, hogy a 3 éves tervet 2 év és 4 hónap alatt hajtják végre, hozzájuk csatlakozott a VII-es akna is. A tatabányaiak által kezdeményezett versenymozgalom júniusra országossá vált. A teljesítmény lehetőségei azonban nem mindenütt voltak adottak, így pl. a síkvölgyi aknában, ahol igen nehéz körülmények között dolgoztak. „A mi kőzetbeágyazásos vékony telepünket nem lehet összehasonlítani a nagyüzemek vastag és tiszta telepeivel.” – írják nyílt levelüket a munkaversenyről.19
    Július 31-én Apró Antal adta át az első élmunkás jelvényeket az új élmunkásoknak a X-es pártkörzetben. (Ezt az eseményt megelőzően március 30-án kaptak jelvényt a kiváló dolgozók, ezen kitüntetést akkor alapították. A neveket közli az újság.) Az élmunkásokat akkor még nem sztahanovistáknak nevezték, azonban már megjelent Sztahanov neve az 1947. augusztus 3-iki számban, még Sztachanov-ként. (A Donyec-medencei bányász 1935 augusztusában új módszerével növelte a termelést, egy váltás alatt 102 tonna szenet termelt ki, ami világrekord volt, hiszen csak kalapáccsal dolgozott. Későbbi utódait nevezték sztahanovistáknak.)
    A munkaversenyben újabb kihívás volt az I. Élmunkás Kongreszszus.20 „A munkaverseny eszköz a termelés folyamatában. Az ország romokban hevert, a bányászok megértették, hogy szén nélkül nincs ország [...] Ha a felszabadulás utáni időkben a bányászok nem állták volna meg a helyüket, az ország nem jutott volna tovább. Az első láncszemet a bányászok adták, ez a széncsata megnyerésével kezdődött és a munkával fejlesztettük tovább.”21 Októberben indult a szocialista brigádmozgalom, elsőként a VII-es, majd a XIV-es aknán.
   Az 1948. október 31. számban olvashatjuk, hogy megszűnik a MÁSZ, amelynek ezen év áprilisától Osztrovszky György országgyűlési képviselő lett a vezérigazgatója, és helyette megalakul a Szénbányászati Ipari Igazgatóság, amelynek igazgatója továbbra is Osztrovszky maradt, akit a Minisztertanács nevezett ki. Az új intézmény működési körében két ipari szervezet alakult ki: a Borsodi Szénipari Központ Miskolc székhellyel; a Középdunántúli Szénipari Központ Várpalota székhellyel. Ez utóbbi központ irányítása alatt 10 Szénbánya Nemzeti Vállalat alakult, így a Tatabányai Szénbányák NV is.
    1947 júniusában vált szükségessé a balesetelhárító bizottságok létrehozása, amelyet az előző év végén rendelt el az Országos Társadalombiztosítási Intézet (OTI) és a MÁSZ, a bányamunkásság érdekében. Szeptemberben megállapították, hogy csökken a balesetek száma: novemberben 27 üzemben alakultak meg, ugyanakkor átszervezték az üzemőrséget is, akik igazoltatták a belépőket.
    A bányamentőknél is változások történtek. Már 1946. november 26- án közli az újság, hogy levizsgáztak a bányamentők, akik a több hónapos mentőiskolában elméleti és gyakorlati kiképzést kaptak. A régi mentőkkel együtt 210 főre emelkedett a számuk, közöttük aknászok, vájárok, mérnökök, kőművesek, villanyszerelők.
    Sajnos, előfordultak bányaszerencsétlenségek is. 1946 júniusában a Szabad Esztergom tudósít a XI-es aknán történt szerencsétlenségről, ahol a szénomlásnak egy halálos áldozata volt, a másik bányászt sikerült kimenteni. A bányászok több, mint 200 pengőt gyűjtöttek az árván maradt családnak. 1947. április 13-án a XI-es aknában történt újabb szerencsétlenségnek két halálos áldozata volt, majd augusztus 3-án a XVIII-as aknában egy bányász vesztette életét egy csille elszabadulása miatt. Ekkor írja az újság, hogy a balesetvédelmi bizottság feladata lenne a dolgozók oktatása és a balesetelhárítási eszközök fokozottabb ellenőrzése. 1948. június 13-án a síkvölgyi aknában omlott össze egy fejtés, a bányászokat 12 órán át zárta el a külvilágtól. 1948. június 20-án a VIII-as aknában történt halálos kimenetelű baleset, de nem volt kivétel a Központi Műhely sem, ahol sorozatban fordultak elő.22

    A bányászok megemlékeztek mártír társaikról is. A XIV-es aknán emléktáblát helyeztek el a nyilasok által kivégzettek – Buba István, Kaposi János, Erdész Konrád – emlékére; hasonlóan a Gépüzemben Adamek Miklós, Eibeck Imre, Borbély Sándor, Valusek László, Neuschl József emlékére. A XI-es aknán emlékkövet állítottak a nyilasok által elhurcoltakra – Moravcsik József, Stepancsics István, Héder Károly – emlékezve.23 A Központi Gépműhelyben egyik munkatársuk, az 1944. november 3-én a nyilasok által elhurcolt Szél Mihály emléktábláját leplezték le a két munkáspárt vezetőinek részvételével.24

    Az újság két folytatásban közli a szénbányászat történetét2
, majd két évfordulóra emlékezik 1948. szeptember 5-én: az 1919. szeptember 6-iki csendőrsortűzre és az 1944. szeptember 8-án történt tömeges letartóztatásokra, amikor a nyilasok elhurcolták a szabadságért küzdő bányászokat.
    Az 1919-es csendőrsortűzre emlékezve 1951-től szeptember első vasárnapján rendezik meg a bányásznapot. A legelső bányásznap 1947. június 22-én volt, amit a MÁSZ kezdeményezésére Tatabánya pedagógusai rendeztek a tanév befejezésekor. A Népházban tartott ünnepségen a MÁSZ vezetőségén kívül nagyon sokan megjelentek. Délután az újtelepi tánctéren 800 tanuló tornabemutatóját nézhették meg az érdeklődők, majd a Bányászzenekar szórakoztatta a vendégeket.
    A bányásztársadalomban népszerű volt az érdekeit képviselő, a Bányamunkások Szövetségének a lapja, a Bányamunkás. Az SZDP Tatabánya-Újtelepi Szervezetének kiadásában megjelent a már említett Barátság című hetilap alcíme szerint „A szocialista bányászok lapja”, majd „A magyar bányák dolgozóinak lapja”. „[...] sose volt, még a helyi SZDP lapja sem, hanem annak a jobboldalnak egyik kiadványa, amely a munkásosztályra és a demokráciára egyaránt ártalmas. Az a véleményünk, hogy testvérpártunk baloldalának tényleges győzelme esetén a Barátság előtt két út áll: vagy átváltozik szociáldemokrata folyóirattá, – vagy pedig mint egy leleplezett frakció feleslegessé vált sajtóorgánuma – beszünteti áldatlan tevékenységét.26

    A Bányamunkás című lap megjelenésének 33. évfordulója alkalmából sajtónapot tartottak Tatabányán a lap szerkesztőségének szervezésében. A felszólalók a munkássajtó jelentőségét méltatták és kérték, hogy kiemelten foglalkozzon a bányavidékek problémáival: a hat bányakerületben 96 sajtómegbízott dolgozik a lap számára.27 „Júniusban a Bányamunkás tatabányai sajtóbizottsága által kezdeményezett három hónapos sajtóversenynek országos visszhangja volt a bányakerületekben. A lap üzemi terjesztése, a cikkek, riportok stb. beküldése és szervezése alapján Tatabánya vezetett az országos versenyben.28

*

A szénbányák államosítása után a MÁK Rt. tulajdonában maradt a többi üzem, azonban komoly problémák voltak az anyag- és egyéb ellátással. 1947. november 27-én közölte az újság, hogy „Szénhiány miatt leállnak a MÁK Rt. ipari üzemei, 300 munkást akarnak elbocsátani.” Ezekben az üzemekben a tatabányai ipari munkásság 12%-a dolgozott.
    1948. április 29-én fogadta el az országgyűlés az 1948: XXV. tc-t a 100 munkásnál többet foglalkoztató üzemek államosításáról, amelynek hatályba lépése után Nemzeti Vállalatokká alakultak át.
    A MÁK Rt. által 1911-ben létesített Bauxit- és Portland Cementgyár 1945 utáni helyzetéről nem ismerünk adatokat, mivel az újságban csak 1946 novemberében olvashatjuk, hogy a gyár belső üzemrészében, a zsákgyárban megindult a munka, 50 nő 14.000 papírzsákot készített. 1947 júliusában a dolgozók a gyár államosítását követelték, mivel az államosított üzemekhez képest minden vonatkozásban hátrányban vannak. A nagy mértéket öltött lakáshiány miatt 55 család lakott mosókonyhákban vagy pincékben. Sok az új dolgozó, a Mésztelepen 120-ról 318-ra emelkedett a számuk. Az államosítás után az üzem következő évi terve szerint takarékossággal, az önköltség csökkentésével és az újításokkal érnek el eredményeket.
    A Felsőgallai Mészkő- és Márgabánya a Keselő-hegyi eocén- és triászkori kővagyon kitermelését 1902-ben kezdte el. 1946-ban 8000 köbméter mészkő és 25.000 vagon mész volt a termelés.29
A dolgozók 1948. november 18-án levelet küldtek a Munkabér Megállapító Bizottsághoz, amelyben a fúrómunkások normaemelését kérték.30
    A Felsőgallai Mészgyárban (Mészüzemben), a „Fehér pokolban” a rendkívül nehéz munka ellenére túlteljesítették az előirányzott termelést. A dolgozók a munkásbíróságok felállítását kérték.
    Az 1938-ban létesült Alumíniumgyár is nyersanyaghiánnyal küzdött, ennek ellenére a folyamatos termelés 1945 áprilisában megindult. Igazgatója Osztrovszky György vegyészmérnök volt. 1947 májusától növekedett a termelés, mivel az alumínium a fémipar egyik legfontosabb alapanyaga. A gyárban a szakmai utánpótlás nevelése is folyt; 1947 decemberében szakmunkásképző tanfolyam indult, a végzettek szakmunkások lehettek. 1948 márciusában a 2730/1948. sz. kormányrendelet döntött az Állami Bauxit- és Alumíniumipari Rt. létrehozásáról. A gyárat az első tervév folyamán 400.000 Ft beruházással bővítették.
    1947 augusztusában érdekes módszerrel bizonyították a magyar alumínium mindenre alkalmas voltát: a kőbányánál, az iroda előtti térségen alumíniumból készült, munkást ábrázoló szobrot állítottak fel. Talán érdemes megemlíteni a neveket: a munka szobrát Halusán Tibor napszámos mintázta meg, az öntést Topolovsek Ferenc végezte, Geremi alugyári mérnök segítségével.

 

Szociális helyzet

Szakszervezetek, bérezés, nyugdíjak 


Az 1945. február 5-én megalakult Magyar Szakszervezetek Országos Tanácsának kezdeményezésére június 15-én újjáépítési verseny indult. Rövidesen létrejött a Magyar Bányamunkások Szabad Szakszervezete, amelynek helyi szervezete a Tatabányai Szénbányák Szakszervezeti Bizottsága.
    1946. június 30-án rendezték meg Esztergomban az első vármegyei szakszervezeti kongresszust, közel 300 küldöttel. Fő programja a béke és az ország helyzete volt.
31 Még ebben az évben megalakultak a szakmaközi bizottságok a különböző tagegyesületek helyi szervezeteinek képviseletében. A tatabányai szakmaközi bizottság kiváló tevékenységét mutatja, hogy a szakszervezeti mozgalom irányítójaként számos problémát megoldott, előadásokat szervezett, követelte a kollektív szerződés megkötését. Tagjai a Bányamunkások felsőgallai és tatabányai szervezetei, orvosok, mérnökök, technikusok, pedagógusok, vasutasok szakszervezetei és a kereskedelmi alkalmazottak.32 November hónapban a tatabányai bányászok Nagy Ferenc miniszterelnökhöz fordultak panaszaikkal: „A tatabányai munkásság egyre jobban érzi, hogy az alacsonyan megállapított bérek mellett mind nehezebbé válik a megélhetés. Az árukészletek az üzletekből eltűntek. A munkások bérét az egyetemes bérszerződés úgy állapítja meg, hogy a családos dolgozók még a létminimumot sem tudják megkeresni. [...] A magyar munkásság megmutatta: dolgozni akar, munkáját az egész Európában megismerték: jogunk van számlát benyújtani, jogunk van követelni!” – a beadványról a minisztertanács ülésén tárgyaltak, sürgős megoldást ígérve.33
    A bányászok követelték a nyugdíjak rendezését is, mivel a háború és az infláció tönkretette a nyugbérintézményt. (Megemlítjük, hogy 1945. szeptember 18-én a Minisztertanács 50%-kal emelte meg – az inflációra való tekintettel – a béreket és a nyugdíjakat.) Meg kell oldani, hogy a 65 évnél fiatalabb munkaképesek dolgozhassanak, az ennél idősebbek és a munkaképtelenek nyugdíjat kapjanak addig, amíg a nyugbérintézmény véglegesen nem rendezi. Vegyék fontolóra a nyugdíj előtt álló munkások ügyét is.
34
    1946. november 1-jén bányász nagygyűlést rendeztek Tatabányán. A 3-400 főnyi hallgatóság a nyugbérek alacsony voltát kifogásolva, megoldást keresett. Az öregségi nyugdíjkorhatárt visszaállították 60 évre, azonban mind az OTI, mint az infláció miatt több kórházat kellett bezárni.35
A Tatabányai Üzemi Bizottság az újságban tette közzé beszámolóját, amely szerint fő feladat a rombadőlt ország újjáépítése, a széntermelés fokozása. A termelés színvonalának megoldására prémium rendszert dolgoztak ki, majd megállapították, hogy a közélelmezés a múlt évhez viszonyítva javult. A szakszervezetekben elkezdődött a nyugdíjemelés tárgyalása is. 1946 decemberében a tatabányai szakcsoport is beszámolt munkájáról: „Elkészült a kollektív szerződés, 25 nap lett a szabadság, meg kell teremteni a két munkáspárt egységét.”
    „Mit harcolt ki a szakszervezet a dolgozóknak?” – teszi fel a kérdést újra az 1947. június 1-jén megjelent cikk: 25 nap szabadság, és a büntető pénzek fizetésének eltörlése; – halálos baleset után a család megkapja a 40 szolgálati év után járó nyugdíjat; – a 35 év munkában eltöltött év után 2%-os emelést; – azonban az új kollektív szerződés kidolgozása még folyik a parlamentben [...]”
    A tatabányai üzemi bizottságoknak nagy érdemeik voltak az államosításban, a széncsatában és az infláció megfékezésében. A Kommunista Párt a nyugdíjasokért című írásban az újtelepi MKP-székházban rendezett gyűlésre utalva ismerteti a követelményeket: 1. minden nyugdíjas kapja meg az élelmezést az élelemtárban; 2. július végén, augusztus elején gyorssegélyként kapjanak egy havi nyugdíjat; 3. szeptember végén emeljék fel az illetményt, vezessék be az éves besorolást; 4. emeljék fel a rokkantsági járulékot 150%-kal; 5. az 1945 előtti két évet vegyék figyelembe, számítsák bele a nyugdíjba.36

    Probléma volt a hadifogságból hazatértek nyugdíjügye is. A Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége (VHBSZ) 1947. október 12-iki választmányi ülésén tiltakozott a fogságban eltöltött évek megvásárlása ellen, ugyanis aki katonaként fogságba esett, csak úgy jogosult a nyugdíjra, ha ez eltöltött éveket pénzben megváltja. (Az üggyel kapcsolatban több írást nem találtunk.)
    A szakszervezeteknek sikerült elfogadtatni az 1914 előtt bevezetett nyugdíjakat, tekintet nélkül arra, hogy az illető személy melyik bányánál dolgozott és fizetett be járulékot. A 40 évnél hosszabb szolgálati idő után a nyugdíjasok évszáma 8%-ról 25%-ra emelkedik.37
„Októberben felemelik a nyugbéreket” – írja az újság 1947. szeptember 17-én. – Ezzel be is fejeződik a vizsgált időszakunkban a nyugdíj-ügy.
   

Lakáshelyzet 


Tatabánya névadó települése a bányanyitást követően (1896) alakult ki. A bánya körül létrejött az un. ótelepi kolónia. A bányatelep kialakítása, szerkezete tükrözte a bányában kialakult kasztrendszert, amely a lakásviszonyokban is kifejezésre jutott. A telep szélén épültek a kertes, tiszti lakóházak, a vasútvonal mentén a munkáskolónia háza, többségében az utca szintjénél mélyebben elhelyezett, hatajtós épületekkel, a házak előtt nyitott szennyvízcsatornával. Az összefoglaló néven Újtelepnek nevezett kolónia több részből állt. A lakótelepek részben Bánhida, részben Felsőgalla területén épültek, elnevezésüket a közelükben lévő aknákról kapták. Építésük a század első felére tehető. Így: a VI-os, a VII-es, VIII-as telep, a Partizán telep és a Nyolcasi félsor.
    1946 októberében a Korszerű munkáslakásokat a bányavidéknek című cikkben olvashatjuk, hogy „a helyi sajátosságok figyelembe vételével rendezni kell a várost(!), a nem megfelelő lakásokat le kell bontani, helyettük másokat, korszerű épületeket kell építeni.” (Megjegyezzük, hogy az 1947. november 2-én megjelent írás szerint csak szoba-konyhás lakásra van építési engedély a Mésztelepen a MÁK-tól, annak ellenére, hogy a Magyar Közlönyben közölt rendelet szerint három helyiségnél kisebb lakásokat nem lehet építeni.) „Több gondot kell fordítani a bányász lakótelepekre” – írja az újság 1946 november végén, mivel a vállalati lakások nem felelnek meg a követelményeknek. „Egy nagycsaládos bányász nem emberhez méltón szorong szűk, egyszobás lakásában; amint kilép a konyhából, ott folyik a nyitott szennyvíz csatorna [...] Ivóvíz nincs a lakásban, csak az utcákon, nagy távolságban”. 1947. március 9-én jelent meg a Tatabányai Bányaigazgatóság hivatalos jelentése a szociális helyzetről. Többek közt megállapítják, hogy a munkások egészségügyi helyzete kielégítő, azonban a lakótelepek állapota és elhelyezése nem megfelelő. Az ótelepi lakások nedvesek, a levegő szennyezett, mert az erőmű kéményén nincs tisztító berendezés. A klozetok a házak végén vannak. „A tatabányai Ótelep, Partizán-telep, a volt internálótábor lebontása, illetve a jelenlegi épületek átalakítása, átépítése, megtisztítása, a nyitott kanálisok lefedése, a jelenlegi klozetrendszer megszüntetése nagyon fontos feladat. Ezekben a kérdésekben a Bányaigazgatóság építkezési osztálya dolgozhat ki megfelelő terveket.”
    „Lakásínség, tömegnyomor, bacilusfészkek a tatabányai bányatelepeken” – olvashatjuk 1947. június 22-én. A cikk megjelenése után a MÁSZ vizsgálatot indított, elrendelve az utcák öntözését, „[...] a VI-os telepi lakásokból az állatok eltávolítását és a telepen lévő 6x6-os szobák kettéválasztását, szeneskamrák építését, valamint a Vasút utca lezárását a forgalom elől.” (ui. a kolónia legrégebben épült utcájában a házak előtt voltak a WC-k.)
38 A háborúban megrongálódott házakat rossz minőségű anyaggal javították. Tatabányán 240, Újtelepen mintegy 500 lakás lett helytelen anyaggazdálkodással „kijavítva”. Sok lakás ablaka papírral, vagy deszkával fedett még 1947 októberében is, mivel az üveget a luxusvillák ablakaira, ill. az üzletek kirakataira használták fel.39
    1947. júniusában ismét a kilátástalan lakáshelyzetről ír az újság, a cikk címe Kik kapjanak lakást? – szinte költői kérdés marad, mint a decemberben megjelent írás is: Van-e, vagy nincs lakáshiány? A hatalmas méreteket öltött lakásínségre különböző megoldásokat alkalmaztak. Az MKP javaslatot terjesztett be az Országos Földhivatalhoz, hogy a kitelepített családok házait bocsássák a MÁSZ rendelkezésére. A szlovák és sváb kitelepítések során Felsőgallán és Bánhidán 250 lakás találta meg új tulajdonosait.
40 Szeptemberben elkezdődött a házhelyek kijelölése is. A MÁSZ és a MÁK 3.000 házhelyet adott, amelyen 4.000 munkáslakás épülhet. A községek értekezletén szociális és egészségügyi szempontokat vettek figyelembe: így Koldusszállás erdős részén 300 kh területen a MÁSZ és a MÁK között oszlik meg a mintegy 1.000 házhely; az Alsógalla-Bánhida vasútállomás, ill. a község területén mintegy 250 kh területet jelöltek ki 1.500 lakás építésére a vasút mindkét oldalán. Csákányospusztán kizárólag a bányamunkások részére kertvárost terveztek, 100 kh területen 400 lakáshelyet jelöltek ki.41 Azonban nem ment minden zökkenőmentesen. 1948 januárjában még nem utalták ki a házhelyeket Bánhidán, annak ellenére, hogy a múlt esztendő augusztusában a jelentkezők már befizették a szükséges összeget, 25.- Ft-ot.42 Tatabánya megyei város képviselő-testülete 1948. február 20-iki ülésén egy testületi beadvány a házhelyek kijelölését szorgalmazta; azt a választ kapta, hogy a Megyei Földhivatal a házhelyek kimérését még ez évben elvégzi.43 Az október 20-iki tanácsülési jegyzőkönyv szerint a Komárom Megyei Földhivatal helyszíni szemlét tartott a város házhelyrendezése ügyében.44
   A lakáshelyzet enyhítésére 1948 augusztusában megalakult a Tatabányai Házhelybizottság. Az új házhelyeket 1350 bányász részére Tóváros és Baj községek határában jelölte ki. „Tatán van ezer(!) dolgozónak házhely, ha erre adna az állam hosszú lejáratú kölcsönt, két év alatt megoldódna Tatabányán a lakáshelyzet.45 Egy évvel később, augusztus 29-én Tatabánya Város Polgármesteri Hivatala „Felhívás”-ban értesítette a házhelyigénylőket, hogy a tatai házhelyek telekkönyvi végzésének ünnepélyes kiosztása a Bányamunkás Szakszervezet (volt Noll-féle vendéglő) helyiségében lesz. – Nem tudni, mi történt, ugyanis az ügynek még csak nyomát sem leljük a jegyzőkönyvekben sem...
    1947. július 27-én közli az újság, hogy „A MÁSZ a lakáshiány enyhítésére új bányász lakótelepet épít Tatabányán”. Az új lakótelep a bánhidai betonút mentén, a sportpályával szemben lesz, az Ótelepen. Az erdő helyére öt kétemeletes épületet terveznek. Három épület 70.5, kettő pedig 65.5 négyzetméter, az öt házban 129 lakás lesz. A versenytárgyalást szeptember végéig írta ki a MÁSZ. 1948. április 15-én bokréta ünnepet tartottak. „Közép-Európa legmodernebb munkáslakásai épülnek fel Tatabányán, a szakértők véleménye szerint.”46
A lakásokat központi fűtéssel, villanyvilágítással, villanytűzhellyel, fürdőszobával, parkettával látják el. A 10 millió forintos költséggel épülő házakban 84 (!) család jut 2-3 szobás lakásokhoz. (A mai Ságvári úton.) A házak már a 3 éves terv keretében épülnek. Problémák voltak a lakáselosztással. Az Olvasóink írják című rovatban olvashatjuk: „Nagyon sokan dupla lakásban laknak, kiknek erre nem lenne szüksége. Tudunk olyan családot, amely hetedmagával egy helyiségben zsúfoltan lakik. A város vezetőségének nagyobb gondot kellene fordítania az igazságosabb elosztásra.”47
    „Hatalmas építkezések Tatabányán a 3 éves terv keretében, – ezzel megszűnnek majd a rossz lakásviszonyok.” – írja az újság 1948. november 3-án.
    A kolóniák – Ótelep, Újtelep – szanálása – a lakások korszerűtlensége, a bányaművelés következtében történő károsodások miatt – 1968- 1978 között folyamatosan történt. Lakosaik a város új lakótelepein találtak otthont.

 

Egészségügy, üdültetés 


A Nemzeti Segély 1945-ben az MKP kezdeményezésére alakult meg, társadalmi szervezetként. A bányatelepüléseken gyakran megfordultak a szervezet munkatársai. „A legnehezebb időkben, amikor óriási probléma volt a szállítás, a szervezet jelentős élelmiszert szállított Tatabánya dolgozóinak.”
    1946 november elején a tatai járás tisztifőorvosa, területe közegészségügyi helyzetével kapcsolatban írta, hogy a járás két tüdőgondozójának adatai 530 beteget tartanak számon. Igen fontos lenne a Társpénztár keretein belül tüdőosztály, ill. tüdőszanatórium létesítése, mivel a tuberkolózis népbetegség, áldozatait a legsűrűbben lakott területeken, a bánya- és az ipari munkások közül szedi. (A Társpénztár, Bányatárspénztár, Társláda a bányamunkások biztosításának az alapja, olyan szervezet, amely a munkásoknak és családtagjaiknak betegség, rokkantság, halál esetére biztosítást ad. Tatabányán – a bányanyitást követően – 1898-ban alakult meg, az OTI létrejöttéig önálló volt, majd később TB-kifizetőhely lett.)
    1947 januárjában a MÁSZ egészségügyi célkitűzéseit olvashatjuk, miután a szénbányákat átvette az állam. Az államosítás és a centralizáció során egységes szervezetet építenek ki. A Társpénztár hatáskörét kiterjesztik a rokon területekre is, amelyek eddig más betegbiztosítóhoz tartoztak. Az új szervezetnek tagja lesz a MÁSZ hatáskörébe tartozó összes üzem munkavállalója, egészségügyi körzetek, orvosok és segédszemélyzet, a körzeti orvos felettese a központban lévő bányafőorvos.
    Egy 1947 januárjában megjelent cikk szerint a Népjóléti Minisztérium támogatásával Síkvölgyön, a hajdani Vida-kastélyban készül a tüdőszanatórium, (március 1-től hat hónapon át 50 ezer pengővel segíti) majd a minisztérium szerződést köt a Bányatárspénztárral, hogy vállalja 40 ágy fenntartását. A Földművelésügyi Minisztérium ígérte, hogy a 15 szobás kastély melléképületeit is átengedi. A bányamunkásság tüdőszanatóriumát, a 60 kh park közepén lévő, 80 ágyas, korszerűen felszerelt intézményt 1948 júniusában Olt Károly népjóléti miniszter adta át rendeltetésének.
    A bányászokat és a lakosságot nemcsak a szilikózis, a tbc és a reuma betegítette meg, hanem a golyva is. Tatabányán minden harmadik ember golyvás, amelyet – a vizsgálatok szerint – a víz jódhiánya okoz. Ennek ellenszere a jódos konyhasó, amelyet az élelemtárak sürgősen beszereznek, hiszen közegészségügyi szempontból rendkívül fontos.
    Problémák voltak a közegészségügy területén is, bár az 1960/1946. sz. M.E. sz. rendelet előírta, hogy mindenütt közegészségügyi bizottságokat kell létrehozni.48
A Kutat és higiéniát a Partizántelepre című írásból megtudjuk, hogy a telepen 102 lakás, 2 vízcsap és egy kerekes kút van. A kút közvetlen közelében vezetik el a szennyvízcsatorna vizét.”
    A Nemzeti Segély I. Országos Kongresszusán – 1947 áprilisában – felszólalt Osztrovszky György országgyűlési képviselő, aki a bánya- és ipartelepek környezeti szennyezettségéről, az utcák pormentesítéséről, a csatornák lefedésének szükségességéről, tehát a közegészségügyi helyzetről szólt, valamint a tervekről, – többek között az orvosi rendelők decentralizálásáról.
    1948. augusztus 27-én dr. Kereszty László tisztifőorvos nyilatkozott az egészségügyi helyzetről: „Emelkedik a születések száma, nincs fertőző betegség, egymás után nyílnak az egészségügyi intézmények. [...]A tüdőszanatórium és a tüdőgondozás ingyenes. Erdei iskolát szeretnének, ahol a gyengébb és betegesebb hajlamú gyerekek tanulhatnának. [...] A tüdőgondozás folyamatos, de az általános higiénia mindig szükséges.”
    Egy érdekes kezdeményezésről is szólunk. 1947 márciusában a MÁSZ Igazgatósága Központi Bányabaleseti Kórház létrehozását javasolta Budapesten.49
A javaslat nagy vitát váltott ki. Osztrovszky György országgyűlési képviselő képtelen ötletnek tartotta és megválaszolta vitacikkében. A központ kórház felépítése többe kerül, mint a bányatelepi intézmények hasznosítása; – a bányavidékek kórházait kell fejleszteni, a szociális bányászbetegségeket tanulmányozni és leküzdésükhöz (szemrezgés, szilikózis, reuma stb.) tudományos munka szervezendő. Az egyik nagy probléma a központ kórház létrehozásával kapcsolatban az, hogy a főváros messze van és mire Tatabányáról átszállítják a balesetben szendvedőket, akár meg is halhatnak [...] a látogatásuk is nehézkes lenne.50
    A szociálpolitikának egyik fontos része az üdültetés. A lap 1946. október 17-ik számában „Üdülőt kér Tatabánya, mert a bányász az ország első rohammunkása és eddig még nem jutott idő arra, hogy anyagi erejéből menjen a Balaton mellé.” Az újságban megjelent, hogy a felnőttek nem a magyar tenger mellett üdültek az első időkben, hanem Hajdúszoboszlón; itt bányászüdülő létesült, amelynek ünnepélyes megnyitása 1947. május 4-én volt. A 24 fős épületet 50 fősre tervezik kibővíteni.51
1947 júniusában a kiváló eredményeket elért bányászok csoportjai Abbáziában nyaraltak a MÁSZ költségén. A bányavasút dolgozóinak Leányfalun nyílt lehetőség pihenésre.52
    A gyermek számára kedvezőbb lehetőségek adódtak. Megszervezték a gyermekek nyaraltatását. Franciaországban 54 gyermek nyaralt 3 hónapig. Az 1947. május 25-iki cikk szerint a Nemzeti Segély, a MÁSZ, az MKP és az MNDSZ összefogásával 1500 munkásgyerek üdülhetett a nyár folyamán Balatonalmádiban, 3 hétig, ugyanis a fentebb említett szervezetek 75.000 Ft költséggel állíttatták helyre az almádi Zsófia gyermek üdülőtelepet, ahol kéthetenként 200 gyermek üdültetéséhez a MÁSZ 32.000 Ft-tal járult hozzá.53
Az ünnepélyes felavatás augusztusban volt. – Az ifjúság számára is nyílt üdülési lehetőség a Balatonfenyvesi üdülőtáborban, kéthetes turnusokban.

*

A munkások, a bányászok nagyon sokat segítettek az újjáépítésben is, intézményeket, lakóházakat hoztak rendbe. Munkájukat csak néhány példával illusztráljuk. 1948. augusztus 29-én olvashatjuk, hogy szeptember elejére 130 helyreállított iskolát adtak át a megye dolgozói. A Bánhidai Centrálé (II. sz. Erőmű) dolgozói a helyi romos iskola rendbetételét vállalták, de a környékbeli iskolák javításában is részt vettek. Felsőgalla rk. elemi iskoláját a MÁSZ Compresszor Üzeme és az Újtelepi Gépüzem munkásai hozták rendbe, önkéntes munkával, – ezzel lehetővé tették a tanítás megkezdését szeptember 6-án. Az MDP helyi szervezte 30 padot adott a bánhidai iskolának, valamint tíz iskola helyreállítását vállalta.54
    Nem csupán az oktatási intézményeket segítették, hanem az egyházakat is. A bánhidai templom hosszú ideig a tűzvonalban állt, súlyos sérüléseit a bányászok által összegyűjtött anyaggal (10.000 tégla, 95 q cement, 64 m2 üveg stb.) és munkájukkal segítették. 20.000 munkaórát dolgoztak az újjáépítésén. Az új toronyra „kommunista rohammunkások” tették fel a keresztet.” Makk Béla plébános a Te Deum után megköszönte az áldozatos munkát és „Isten áldását kérte a kommunista templomépítők munkájára, kérve, hogy a Kommunista Párt az útról soha ne lépjen le.”55
   

Jegyzetek

1
A Magyarország történeti kronológiája IV. köt. 1944-1970. Bp. 1983. Akad. K. című kötetre nem hivatkozunk közvetlenül, mivel a korszak dátumainak, eseményeinek fő forrása volt.
2
Az újság több címváltozáson ment keresztül: 1950. január 29-től Komárom Megyei Dolgozók Lapja, 1984. március 1-től: Dolgozók Lapjaként jelent meg, 1965. május 1-től napilap. Fénykora az 1970-es és a 80-as évek első felére tehető. A hosszú utat befutott lap tartalmilag és formailag is folyamatosan gazdagodott. Utolsó száma 1990. április 5-én jelent meg -, azóta mintegy jogutódként - a 24 Óra az egyik megyei lap.
3
Dolgozók Lapja 1986. augusztus 27.
4
Dolgozók Lapja 1986. augusztus 27.
5
A Komárom-Esztergom Vármegyei Dolgozók Lapja – továbbiakban: KEV DL - hiányzó számai: 1946. 10-11. sz., 1947. 37. sz. 1-2. p., 1948. 2. sz.
6
Tatabánya története. Helytörténeti tanulmányok. II. köt. (Szerk.: Gombkötő Gábor, Horváth Géza et. al.) Tatabánya, 1972. 7-8. p.
7
Komárom-Esztergom Vármegyei Dolgozók Lapja - továbbiakban: KEV DL. 1945. február 7.
8
Tatabánya története. i. m. 42. p.
9
Tatabányai Kislexikon. (Szerk.: Mészáros Antal, Tapolcai Ernőné.) Tatabánya, 1975. 30. l.
10
KEV DL. 1946. szeptember 28.
11
KEV DL. 1946. december 15.
12
KEV DL. 1947. január 5.
13
KEV DL. 1947. szeptember 14.
14
KEV DL. 1947. március 2.
15
KEV DL. 1947. október 29.
16
KEV DL. 1947. november 9.
17
KEV DL. 1948. december 5.
18
KEV DL. 1947. augusztus 31.
19
KEV DL. 1948. augusztus 1.
20
KEV DL. 1948. augusztus 15.
21
KEV DL. 1948. szeptember 2.
22
KEV DL. 1947. október 9.
23
KEV DL. 1947. június 1.
24
KEV DL. 1947. szeptember 29.
25
KEV DL. 1947. augusztus 3., 4.
26
KEV DL. 1948. február 15.
27
KEV DL. 1948. május 18.
28
KEV DL. 1948. augusztus 15.
29
KEV DL. 1947. január
30
KEV DL. 1948. december 12.
31
Szabad Esztergom
32
KEV DL. 1946. november
33
KEV DL. 1946. november 20.
34
KEV DL. 1946. október 1.
35
KEV DL. 1946. november 9.
36
KEV DL. 1947. július 27.
37
KEV DL. 1947. augusztus 31.
38
KEV DL. 1947. július 8.
39
KEV DL. 1947. október 5.
40
KEV DL. 1947. szeptember 28.
41
KEV DL. 1947. szeptember 28.
42
KEV DL. 1948. június 20.
43
Tatabánya Városi Levéltár - továbbiakban: Tb.Lt. - Tatabánya megyei város közgyűlési jegyzőkönyve 1948. - 14/1948. kgy.hat.
44
Tb. Lt. - Tatabánya megyei város tanácsülési jegyzőkönyve 1948. - 509/1948. tü. hat.
45
KEV DL. 1947. augusztus
46
KEV DL. 1947. szeptember 14.
47
KEV DL. 1948. november 28.
48
KEV DL. 1947. augusztus
49
Tb. Lt. - Felsőgalla nagyközség közgyűlési jegyzőkönyve 1945-1947. - 1946. márc. 9. 56/1946. kgy.hat.
50
KEV DL. 1947. március 15.
51
KEV DL. 1947. április 13.
52
KEV DL. 1947. május 1.
53
KEV DL. 1948. szeptember
54
KEV DL. 1947. július
55
KEV DL. 1948. december 5.