Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2008. 1. sz.
 
 
 

KOVÁCS LAJOS

 

A tatabányai születésnap komplikációi

Városegyesítés,
vagy közigazgatási központ létrehozása?


Az is, aki nem tanult szakmabeli, de rabja a helytörténeti kutatásoknak-publikációknak, számos tanulsággal forgathatja Tatabánya legújabb – e tárgyban kiadott – gyűjteményes kötetét. Közelebbi műfaji besorolásra sem a bevezetésben, sem e tanulságok végén nem vállalkoznék szívesen, s ez kritikám egyik előfeltevése, amelyet korunk zavarbaejtő viszonyulásainak rovására írok: felemásan viszonyulunk máig feldolgozatlan évtizedeink tanulságaihoz, különösen szűkebb pátriáinkban.
    Megkésettség-e, ami helytörténeti kutatásainkra jellemző? Országosan, vagy régiónként van ez másképpen? S ki (mi) van a legnagyobb késésben: a kutatás, a kutató, netán a ténferegve tájékozatlan, motivációit is keresgélő „közönség”? Avagy minden és mindenki együtt?
    Tatabánya mostanában dicséretesen törekszik valamire, aminek be- és meglátásához a „szárnyas idő” elillant évtizedei közben adósságaink keletkeztek. Kellett ehhez a kutatási rendszerváltáshoz a városi levéltár létrehozása (1992-ben!), kellett továbbá egy átgondolt koncepció szerinti (kívülről lassúnak tűnő) kutatás beindítása, a sziszifuszinak tetsző publikációs tervek makacs végigvitele, s a külső – fenntartó és várakozók – közegének türelme. A rossz emlékű tervidőszakok erősen ronthatták a kilencvenes években minden hosszútávú folyamat hitelét, esélyeit, támogatottságát. Enélkül viszont nem születhettek volna meg a városi levéltár intézményének az első, nagyközönségnek és látványos teljesítményekre éhes fenntartóknak alig érdekes forrásgyűjteményei, amelyeket aztán követhettek (követhetnek) végre a várostörténet elemző, feltáró munkái.
    Idáig eljutni olyan összegző munkákon, kiadványokon át vezetett az út, mint az öt év alatt publikált öt kötetes városi közigazgatási repertórium, vagy a művelődéstörténeti adalékok, az oktatástörténet forrás- és tanulmánygyűjteményének katasztere, s tíz év után a levéltár első visszatekintő, önmagát is mérlegelő ismertetője.
    A következetes és egyenletes színvonal garanciája a szerzők, szerkesztők (elsősorban Ravasz Éva és T. Sáray Szabó Éva) folyamatos jelenléte a kiadványokban.
    Ezek a munkák a kutatás, a kutatók szolgálatára készültek, s ezek támogatásához kellett a – kötelező – fenntartói türelem.
    Látnunk kell azonban azt is, hogy tíz év után van a megkésettségnek egy jól érzékelhető fázisa, s ezt éppen az alapmunkák megjelenését, a tízéves kisjubileumot követő néhány évben jelölhetjük ki. Mert 2002 (tíz éves a levéltár) és 2006 között a Tatabányai Levéltári Füzetek című kiadványsorozat hosszabb téli álmot alszik. A „nagyközönségre” is tartozó publikációk első – gyűjteményes – kiadványára 2006-ban került sor Tatabánya a II. világháborúban címmel (reflexióinkat a 2007/júniusi számunkban már közzétettük). Csendben jeleztük: a munka és szponzor – nem túl szerencsés gyakorlat szerint – leginkább az évfordulók ürügyén találkozik mostanában mifelénk, ami egy megyeközpont intézményét éveken át saját publikáció nélküli állapotban tarthatja. (Ravasz Éva Gál István című tanulmánykötete – a szerző okán –  természetesen ugyancsak az intézmény produktuma mint szellemi termék, de annak megjelenését (2004-ben) egy alapítvány karolta fel, ugyancsak évfordulós háttérrel.)
    Egy év után viszont most – s ezt már örömmel jelentjük! – itt a második olyan kötet a sorozatból, amelyre a fent említett érdeklődők várhattak: közkinccsé tesz – ismét meghatározott időhatárok között: a koalíciós évekről készült – várostörténeti elemzéseket, dokumentatív tényeket. Tegyük hozzá: egyenes folytatását ígéri a kronológiának az előző (háborús évekre visszatekintő) könyv testvéreként. Még a szerzők között is többen képviselik ezt a folyamatosságot, ami bíztató jele a munkakedvnek. Más kérdés, hogy bővül-e közben ez a kutató gárda az intézményi korlátokat feloldó „külső” munkatársakkal, köztük a kívánatos ifjabb generációk képviselőivel? A téma (Tatabánya elődtelepülései a koalíciós években, 1945-1948) megkívánja ezt a frissítő széljárást a korábbi évtizedek bejáratott szemlélete után.
    A szerzői névsorból már megállapítható: jut most ebből is egy kicsi, meg abból is... A legellentmondásosabb közlés ebből a szempontból a tisztelgés szándékával okoz bennünk kétségeket. Rákérdez egyben arra is, hogy mennyi hagyatékunk lehet a rendszerváltozást megelőző évtizedekből publikálatlanul, s talán véglegesen publikálhatatlanul. Leblancné Kelemen Mária (a levéltár első és korán eltávozott vezetője) még 1987- ben nekigyürkőzött az itt kiválasztott korszak feldolgozásának. Tragikusan közel a fordulatot hozó kilencvenes évekhez! Hirtelen halála, más fontos teendői miatt már nem élvezhette azt a szerencsét, hogy egy korszak kötelezően elvárt frazeológiáját megtisztíthassa, a túlhangsúlyozott értékekből a túlzásokat megvonhassa munkájában (ahogyan azt sok kutatótársa megtehette). Munkatársai egy tanulmányrészlettel emlékeznek rá összeállításuk elején, ezzel is elbizonytalanítva várakozásunkat. Mindettől meghaladott és korszerűtlen lesz az az alapos kutatást feldolgozó nyelvi forma, amelyet már nem állt módjában sem közölni, méginkább átdolgozni. Sosem tudjuk meg, szükségét látta-e ennek a nyilvánosságnak, s mennyi szolgálatot tett volna az igazságnak vele. Persze ne legyünk igazságtalanok: aprólékos adatgyűjtése, a részletek kibontása ma is mintája lehet a kutatói magatartásnak. Ezért fordulnak majd hozzá (már ebben a kötetben is) forrásként olyan szerzők, akik a korszakot mélyebben kívánják megérteni, s a maguk következtetéseit megfogalmazni.
    Jóna Imrét is ilyen felhasználó szerzőként mutathatjuk be a kötetből. Fontosnak érezzük a koalíciós évekről tett észrevételét Tatabányáról: „Talán kevesebb figyelem irányult a várossá válás óta az elődközségekre.” Izgalmas felvetése esélyt adhat – hatvan év után – egy méltányos értékeléshez. S ha ezt csak részben tudja ő is, más kutatótársa is teljesíteni, annak számos oka közül a legerőszakosabb magyarázata maga az erőszak: a politikai döntést (városegyesítés) kísérő ideológiai nyelvhasználat a dokumentumokban, vagy éppen a dokumentumok hiánya, csonkasága. Jóna Imre így is elegendő ténnyel szolgál, amikor a testületi munka, az apparátusi szakértelem, az újjáépítés, a termelés újraszervezése vagy éppen a kitelepítések körüli számos huzavona ellenére megállapítja: „...az államosításokig Alsógalla, Bánhida, Felsőgalla és Tatabánya életképes település volt.” Mint ahogy talán ma sincs a köztudatban ilyen világosan a demokráciától idegen döntés-előkészítés és annak végrehajtása: „...megalakult az új megyei város, Tatabánya, melynek 60 fős képviselő-testülete már nem szabad választások útján állt össze, hanem az Egyesített Nemzeti Bizottságok osztották fel a mandátumokat.” Az elrendelt egyesítésnek meg kellett történnie egy új (!) típusú város létrehozása és egy új közigazgatási központ felállítása érdekében. A két döntés (erről még lesz szó a későbbiekben) nem feltétlenül igényelt közös megoldást. Sokkal inkább érezhető, hogy politikai ítélet született egy korábbi megyeközpont és megyéje felett.
    Máig megdöbbentőek Gyüszi László jegyzőkönyvi idézetei arról, hogy már 1945-ben a személyi kultusz éveire emlékeztető, diktatórikus pártutasítások pecsételhetik meg törvénytisztelő köztisztviselők sorsát. A nemzeti bizottságok hatáskörének mérhetetlen kiterjesztése több tanulmányban is erős kritika tárgyát képezi. Gyüszi László tényei vitathatatlanul igazolják, hogy megszállás és diktatúra követte a szovjetek, s velük a bolsevizmus megjelenését Tatabányán is (még ha a felszabadulás-megszállás polémiát bizonyos szempontból fenn is tartja máig az „attól függ, honnan szemlélem az eseményeket” kutatói attitűd).
    Ravasz Éva – ahogy már a korábbi világháborús kötetben is láttuk – kitágítja a várossá „fejlesztés” folyamatainak vizsgálatát, átlépve a szorosan értelmezett koalíciós évek határát. Igazát bizonyítja, amikor nyomon követi a harmincas-negyvenes évek regionális fejlődésének, a Tata környéki településeket ért változások hatásainak helyi és nagypolitikai következményeit. Nem a háborút követő évek hirtelen döntése az elődtelepülések egyesítése – vonja meg egyik lényeges következtetését a szerző. Az iparfejlődéssel együtt járó városiasodás és polgári fejlődés esélyei a két háború közötti évtizedekben alakulnak ki. Ugyanakkor a tanulmány azt is világosan érzékelteti, hogy hatalmas feszültségek siettetik és buktatják el egymást kioltó erővel a bányatérség átalakulásának lendületét. A mai Tatabányáról visszatekintve az itt felnőtt generációk számára talán nem is evidencia már, hogy egymás mellett léteztek „a paraszti életformát kínáló falvak és a zsúfolt munkáskolóniák”, s ennek a településképződménynek minden kínjával együtt éltek: az elavult hitbizományi jogokkal, az erőteljes bányatársulati jogok és érdekek fölényes érvényesítésének napi gyakorlatával, a vegyes nemzetiségek vegyesfoglalkozású lakosságának egymásba fonódásával... Egymás mellett létezik „felzárkózás és megkésettség, ahol az iparosodás és az urbanizáció nem szinonim fogalmak.” A Jóna-tanulmányra rímelő gondolatok, állapotok ezek. Elemi szintű a szolgáltató hálózat egy 34 ezres, közepes városi lakosságlétszám kiszolgálására. Napjainkig ható „kolonizált színvonalú ellátás... nincs igazi értelmiségi rétege az itt élőknek, ami a polgári létformák kialakításának komoly akadálya”. Azaz: „városi koncentrációjú népesség[...] igazgatási feladatait községi szinten próbálták megoldani”. Mégis megyei szintre kellett emelni ezt a színvonalat.
    Jól megkülönböztethetőek ugyanakkor a politikai szándékok a háborút megelőző és a koalíciósnak nevezett, erősen baloldali töltésű évek között. Az elődök polgári, városias település létrehozásában gondolkodtak, megrekedt terveiket a háború után felgyorsult események alaposan átírták a közigazgatási megyeközpont létrehozásával. Máig fájdalmas és megoldatlan kérdéseket hagytak a jelenre, jövőre egyaránt. Ravasz Éva tömör tanulmánya kölcsönösen egészíti ki az itt közölt publikációk, de a korábbi kötetekben is előremutató tanulmányok (pl. a Vida Jenő-, Gál István-portrék) társadalmi helyzetet bogozgató elemzéseit.
    Ahogyan teszi azt következetes feltáró munkáival Simonik Péter, aki elsősorban a szociális viszonyokra érzékeny kutatásokat végez (lásd: Forrás, 2007/július). E korábbi publikációitól nem is választható el itt közölt írása Folytatás vagy újrakezdés? címmel. A jól megválasztott cím egyben jól megválaszolt összegzés is a koalíciós évek szociálpolitikájáról. A kutató ezúttal is visszatekint, s nagyobb távlatú összefüggésben keresi a folyamatosság és az újrakezdés tényeit. Nem a szerző sugalmazása, amikor az olvasó azt gondolja: nemcsak a háborút megelőző és követő évek szociálpolitikája mutat párhuzamokat a problémamegoldási filozófiák között, de napjainkig hatnak ismét az alapvető kérdések. Ilyen probléma a segélyezés és „a rászorultak munkaerőpiaci aktivitását fokozni kívánó gyakorlat” megteremtésének szándéka, vagy éppen „az állam által működtetett szociális ellátórendszer” működtetésének szorgalmazása – más- más aspektusból mutatva a politikai szándékokat.  Mintha csak napjaink szólamai ismételnék a történelmi „szemléletváltások” váltakozó lendületét – akár a társadalmi szervezetek aktivizálásának túlhajtott reményében, akár a nyugdíjak megnyugtató rendezésében, vagy éppen a romák helyzetének egyenrangú kezelése esélyének megteremtésében. Mindezek pedig sokkal inkább a nagypolitika küzdőterei, amelyektől nem lehettek mentesek az elődközségek sem. A szerző a helyi gyakorlat példáit szemezgetve mutatja fel a közösben az egyénit: esetenként a négy község egyszerre rászorul egymás gyakorlatának alkalmazására (pl. a gyermekellátás, a hadifoglyok támogatása kérdéskörben), mint ahogy eltérő utakon is próbálnak járni (szegényházak, lokális közösségek fenntartása, természetben kínált segélyezés, támogatási jogként legalizált alamizsnaosztogatások, párthovatartozás szerinti társadalmi szerveződések, gyűjtések és adományok szervezése). Az eredmények ellentmondásossága tárja fel a végeredményt: „...az elvárthoz képest lényegesen kevesebb felajánlást sikerült összegyűjteni...”, s ugyanakkor „...sikerült a magyar társadalom valamennyi rétegét megszólítani és támogatásra buzdítani”. A koalíciós évek legfontosabb válasza ez, amikor társadalmi szinten valósul meg a szolidaritás a legeredményesebben – Tatabányán ugyanúgy, mint az országban bárhol. Önszerveződésre kész társadalmat mutat fel immár sokadszor a sokfelé ágazó kutatás. Történelmi távlatainkban figyelmet keltő megállapítás!
    Ez a tanulmány a kötet második fejezetében a hétköznapi élet feltárásának szentelt írások bevezető anyaga. Nehezen látom be, hogy az elődközségek képviselő-testületi döntései, a szovjet megszállás diktatórikus jegyei vagy éppen a polgárosodás kérdései miért nem tartozékai a hétköznapi életnek. S a szociálpolitika miért szakad le a Politika és közigazgatás(történet) (fő)fejezetről? Szilaj Ákos és Tapolcainé Sáray Szabó Éva hétköznapi életre utaló írásai (a dobolási könyv korabeli és a megyei sajtó helyi híreinek tallózása) alapján már-már meggyőzve megadom magam. Tanultam én valaha olyasmit, hogy felépítmény a társadalomban, s abban benne találtatott a kultúra is. Ez a fejezet mégis valami mást üzen. Hlogyik Gabriella Bánhida történeti ragadványneveinek vizsgálatánál támad erősebb gyanúm.
    De maradjunk a szerkesztői sorrendnél. Egyenként egyik írással sem vitáznék, a maga nemében kiváló tanulmány valamennyi. Szilaj Ákos válogatása a felsőgallai dobolás (vagyis a hírt hozó kisbíró) könyvéből kortörténeti kuriózum. Aki nem érti, hogy (1953-ig kitágítva a korhatárt) miért volt a rettenet időszaka a magyar történelemnek ez a szakasza, innen ráérezhet. Olyan korszak ez persze, amelyről sokkal több a megmosolygó ábrázolás (mintha megmosolyogtató lett volna az ábrázat). A kisbíró naplója is éppen elég okot ad a szatírára, esetenkénti röhejességével a kinevetésre. Az még csak hagyján, hogy a városháza előtt felolvasott hírek iránti érdektelenség a kisbírót arra kötelezi, miszerint „Mindenkinek jól felfogott saját érdeke” a részvétel, ezért „nagyobb érdeklődésre hívom fel a lakosság figyelmét” – ami Örkény groteszkbe illő pillanata. De ma már ki érti meg, hogy kihirdettetik a sertés minden porcikájának szabott eladási ára, vagy a bejelentési kötelezettség a disznóvágás, a fuvarozás, a földszántás és a magángyűjtemény tényére?  S hogy rendelni kell a borotvaszappant, a petróleumot, s hogy „népgazdasági okból a fenyőfa eladása szünetel” karácsony közeledtével... Mulatságos? Csak hát minden kidobolás végén egyre szigorodnak a szankciók! S ezeket akkoriban nem volt ajánlatos vagány füttyentéssel megszegni! Itt minden kötelező, minden megszegés bűncselekmény, mindenkit „a törvény szigora büntet”, mert „kihágási eljárást teszünk folyamatba” ellene. Itt személyes, talán még inkább családi tragédia, ha valaki „június havi kenyérjegyeit elvesztette”, ezért kéri a megtalálót a leadásra. Örkényi-e a válasz, hogy ez lehetséges? „Tatabánya-Felső v.á. mellett egy vesszőkosarat találtak, amelyben sonka, szalonna, túró, 3 üveg paradicsom és egy üveg bor volt. A tulajdonos jelentkezzen a rendőrkapitányságon.” Amiből megállapítható a fentebb emlegetett egymás iránti társadalmi érzékenység csakúgy, mint a rendőrségbe vetett határtalan ügyintézési bizalom.
    T. Sáray Szabó Éva sajtószemléje a korszak oktatási, kulturális életének a Dolgozók Lapja hasábjain megjelenő keresztmetszete. Már a megyei lap létrejötte is legendás, hiszen alátámasztja a megyeközpont, Tatabánya létrehozásának politikai fontosságát. A még regnáló megyeközpont Esztergom helyett 1946-ban a megyei sajtót Tatabányán szervezi meg a Magyar Kommunista Párt megyei titkársága. Nem lehet kétségünk afelől, mi a szándék a döntés mögött, erről az első év eredményeit összegző cikk már sommásan így tömörít: „A sajtó[...] fegyverré vált a kezünkben.” Fegyver akkor is, ha az oktatásügy kérdéseit kell megoldani (vagy megmagyarázni), s amikor  a bányásznapot kell társadalmi üggyé változtatni („Tatabánya pedagógusai sikeres bányásznapot rendeztek”). Optimizmus cseng az intézmények létrehozását, működését bemutató írásokból (gyanútlan olvasó elképed már a létesítmények számától is). Kétségtelenül hatalmas erőfeszítések húzódnak meg számos hír mögött, amellett jól láthatóak az országos tendenciák hűséges másolásai is (dolgozók iskolái, népikollégiumok, népművelés, munkásszínjátszás, szovjet filmhetek, munkás művészeti szakkörök, dalárdák stb.). A tehetségek, a halhatatlanná váló életművek jó része startol ezekben az években. Ahogy a régi megyeszékhellyel vívott versengés éppen az egyházakról szóló hírek ködében veszik el egy ideológiai hangsúly felnagyításával: papok kérik Isten áldását a Magyar Kommunista Pártra, „hogy a megkezdett útról sose térjenek le”. Van-e ma erősebb érv az egyházbarát politika mellett, mint Sík Sándor 1948-as (naiv?) tévedése: „A materializmus nem irányult soha és nem is fog a nép természetes hite ellen irányulni.” A manipulált sajtó még ugyanebben az évben az öntudatos olvasó szájába (levelébe) adja az egyházi adóról vallott saját nézetét: „Aki akarja, fizesse, de ne kényszerítsenek erre senkit.” T. Sáray Szabó Évának adnunk igazat: döntse el mindenki maga, hogy mi életszerű ebből a sajtóhírözönből!
    S itt vagyunk Hlogyik Gabriella érdekes, ám a könyv választott témájának szempontjából alig kapcsolódó írásánál: Bánhida történeti ragadványnevei az 1940-es évek végén. Ha írásunk kezdetén beismertük bizonytalanságainkat, most más oldalról azt gondoljuk: egy folyamatosan működő (levéltári) műhelyben helyet kell kapnia olyan köteteknek, amelyeknek írásai együtt mutatnak fel néprajzi, nyelvtudományi stb. témájú dolgozatokat. Ehhez a levéltár kutatóbázis ugyanúgy lehet, mint kiadó. De más műhelyekkel együttműködő társintézmény is! (Ez nem hárítja át egyetlen intézményre a felelősséget a többi – működő, vagy éppen elhaló – intézmény vállalkozó kedvének hiányosságairól.) A helytörténet regionálisan is megszervezheti önmagát, amelyen belül számos erőforrás hozhat létre még kiváló eredményeket. A négy elődközségből sem csak Bánhida lakosságának lehettek ragadványnevei, mint ahogy számos egyedi – településenkénti – kutatás erősödhetne azáltal, hogy hasonló feldolgozásokkal közös kötetben tárnák fel az elhomályosuló, de veszni nem hagyható értékeket. Ezek pedig soha ne csak a születésnapok inspiráló hatására jöjjenek létre, mert elvész a folyamatos kutatási kedv, s vele elvesznek az elégséges eredmények.

*

Nem mellékes gondolatok kívánkoznak észrevételeim végére. A 60 éves Tatabánya helyesen tette – természetesen –, hogy könyvvel emlékezett önmaga emberöltőnyi múltjára. Szép és még inkább fontos könyvvel tette ezt. A kötet harmadik fejezete dokumentumközlés a koalíciós évekről Turulaljától Tatabányáig címmel (Simonik Péter összeállítása). A kutatók ugyan elmondták a többségükről, amit következtetni tudtak és akartak, mégis helyes, hogy a pontos és szikár szövegek szemelvények formájában megjelennek a könyv végén. A véleményalkotó olvasó tisztelete szól a szándékból.
   
Nem említettem írásom bevezetőjében a Tatabányai Levéltári Füzetek 10. kötetét, mely a város születésnapjára azon tudásunkat gyarapítja, amellyel a szakemberek, a kutatók fognak majd sokszor dolgozni. Simonik Péter és Tóth Gabriella állította össze a Tatabánya Megyei Jogú Város Levéltára fond- és állagjegyzéke című kalauzát, mely az érdeklődők számára gyorsan használhatóvá teszi a városi könyvtárban kezelt iratanyagot. A kötet – a szerkesztők véleményét tolmácsolom – az 1998- ban megjelent „Levéltárismertető” átmeneti hiánypótlását teszi most átdolgozásával bővebbé.

*

S egy ismétlődő szerzői füstölgés: sajnálatos, hogy egyes írások szakmai lektorálását nem követte olvasószerkesztői hibajavítás. Helyenként értelemzavaró hibák költöztek át a kéziratból (?) a kész tanulmányokba. Kár értük. (Simonik Péter szerk.: Az újjáépítéstől a községegyesítésig. Tatabánya elődtelepülései a koalíciós években /1945-1948/. Tatabányai Levéltári Füzetek 11. Tatabánya, Megyei Jogú Város Levéltára, 2007. Simonik Péter–Tóth Gabriella szerk.: Tatabánya Megyei Jogú Város Levéltára fond- és állagjegyzéke. Tatabányai Levéltári Füzetek 10. Tatabánya, 2007.)