FEKETE J. JÓZSEF

    „Sötét, őrült és szenvedélyes”

Balogh Robert: Elveszett
   

Balogh Robertnek az Irodalmi Jelen nemzetközi regénypályázatán harmadik díjat nyert regénye, az Elveszett lényegében a szerzőjét tematizálja, a harmincas éveit taposó magyarországi értelmiségit, akivel megindult a szekér, majd egyszerre megtorpant, hirtelen feldolgozhatatlanná vált a világa, a rátörő érzelmi sivárság pincemély depresszióba taszította, ahonnét már csak külső segítséggel lehet újra fölemelkedni. Ebben egyik támasza az írás, saját történetének megformázott kibeszélése, ami tulajdonképpen a mélypontra jutásának okozója is volt egyben.
    A regényben elbeszélt történet hőse, aki egyben a mű narrátora is, hozzájut egy városon kívüli házhoz, ahol fergeteges bulit szervez. Ezzel kíván pontot tenni addigi életvitelének végére, ugyanis megcsömörlött az egymásba folyó tivornyáktól, alkoholtól, drogtól, a töménytelen süket dumától, az erdei ház, az elmagányosodás alkalma jó perspektívának mutatkozik az ígéretesnek tűnő írói munka és médiakarrier szempontjából. A siker azonban túl korán jött, feldolgozhatatlan iramban, a hősnek sikerül is elbaltázni a dolgait, a szakma felét magára haragítva elzárta a megélhetését biztosító csapokat. Közben az egykori barátokkal hosszú telefonbeszélgetéseket kezdeményez, majd novelláiban megírja azok rejtett, csupán neki bevallott titkait, amit az alanyok nem díjaznak. A folyamatos baklövések nyomán egymással versenyző iramban folyik az elbeszélő egzisztenciális és érzelmi leépülése, el egészen a katatóniás tompaság tüneteit mutató depresszióig és a teljes nincstelenségig. A végzetesnek tűnő állapotnak szülei vetnek véget, a mélyen vallásos anya erélyes közbelépése után hazaviszik, majd pszichiátriai intézetbe vitetik, ahol három hónapot tölt, a terápia részeként pedig hosszú levelekben írja meg egy idős doktornőnek leépülése történetét. Azt követően is folytatja az írást, hogy a doktornő agyvérzésben meghal, ő pedig a pszichiátriáról kikerülve az idős apácák intézetében vállal kisegítő munkát, ami bizonyára a korábban óhajtott megtisztulás újabb szakasza vagy módozata.
    A regény azt az utat írja le, amelyen haladva a narrátor felnő, vagyis fejlődésregényként is olvasható. Ugyanakkor egy közérzet regénye is lehet, sőt majdnem azt írtam, közéleti regény, hiszen a barátokkal, ismerősökkel telefonon folytatott beszélgetésekből sok minden kiderül napjaink magyar társadalmáról. Kedvencem az az epizód, amelyben az egykori barátnő elhívja a narrátort, hogy kísérje el a plasztikai sebészhez és segítsen a teste átszabásának megtervezésében, hogy újrakreált keblével, zsírleszívott csípőjével visszanyerje dúsgazdag férje érdeklődését. Remekül megírt történet, akárcsak a házavatót megjelenítő első fejezet, ami voltaképpen a világból való kivonulás utolsó lépcsőfoka. A végső nagy buli, az utolsó elmerülés a mocsokban, hogy a narrátor-főhős terve szerint végül makulátlanul emelkedjen ki a szennyből, alkoholból, drogból, promiszkuitásból, az idő léha múlatásából, hogy újraintegrálja életét a szétszóratásból. Iszonyatos sodrású fejezet, a buli közvetlen élményként érinti meg az olvasót, a csapongó tudományos és áltudományos monológok, az abszurd és groteszk cselekedetek, a bömbölő zene hangulatváltásai, az időjárási események és az épületen belüli atmoszféra egymásra vetülése, a fura figurák panoptikuma magába szippantja az olvasót, aki ebben az egyre inkább széttartó erőktől mozgatott örvénylésben szinte minden érzékszervével tapasztalja a valós élményt, pedig csak mondatokat olvas. Bravúros teljesítmény, nekem William S. Burroughs Meztelen ebédjét juttatta eszembe. A hangulatán túl az életrajzi vonatkozások regénybeemelése miatt is, bár ez utóbbi  több tízezer más műre is asszociálhatna.
     Rendkívül hitelesnek tűnik a gyógyintézet világának megjelenítése is, Balogh Schvab diariom című regényéből tudjuk, vannak valós kórházi élményei, azokat is áttranszponálta a pszichiátria világába, amihez ugyanakkor kétségtelenül alapos kutatásokat is kellett végeznie. A tapasztalatból, ismeretekből és fikcióból felépített regényvilágban a narrátor DJ Barokk-ként aposztrofálja magát, a magánéletben is használja a Szentkuthy Miklós regényhősének elnevezéséből és saját keresztnevéből összevont Barokk Robert nevet, a DJ pedig utalhat a szerző rádióközpontú médiaérdeklődésére. Bogarászhatnánk tovább is az önéletrajziság és a fikció érintkezési pontjai között, de semmi értelme, vagy bár nem annyi, mintha tovább olvasnánk a regényt, ami „sötét, őrült és szenvedélyes”. Ez utóbbi, a szenvedélyesség azonban valami nagyon hideg formájában van jelen: a narrátor személye szenvedélyes, de a narrációja szenvtelen. Nem is csoda, hiszen a regény legnagyobb részének egyedül ő maga a hőse, akit megfigyel, vizsgál, elemez, és a doktornőnek címzett levelekben megjelenít, tehát ő az, aki megfigyel, ugyanakkor az is ő, akit megfigyelnek, alany is, tárgy is egyszerre. A megfigyelés, a jelentéstevés tétje viszont hatalmas, célja az érzelmi fölépülés, ezért fontos a pontosság és tárgyilagosság, másfelől meg miként lehetne szenvedélyes az, akinek összeomlott az érzelmi élete? Vagyis maga a regény is összegubancolódhatott volna, akár a történet hősének élete, ha nincs meg hozzá Balogh Robert nyelvi tehetsége, a szenvedélyességét zabolázó fegyelme, és – négy jó regény után bátran mondhatjuk – írói tapasztalata. Viszont mindez megvolt, pedig még igen fiatal szerző. Talán ezért tűnik úgy, mintha ezt a regényt a maga intelmére írta volna, mintha kijelölné általa azokat a határokat, amelyeket a fiatal és sikeres szerző nem hághat át büntetlenül. (Irodalmi Jelen Könyvek. Alexandra Kiadó, Pécs, 2006)